Az a hír járja, hogy a cinkota-mátyásföldi gyülekezet közössége nagymértékben az ifjúsági munka révén erősödött meg. Igaz ez?

Részben igaz. Harminc évvel ezelőtt kezdődött itt egy olyan ifjúsági munka, amelynek nyomán most a fiatal családok többségben vannak a gyülekezetben, de nemcsak belőlük, hanem az azóta csatlakozott fiatalokból is állnak az ificsoportok. Jelenleg hármat működtetünk, az egyiket a tizenéves korosztálynak, van a húszon túliaknak, és van a fiatal családosoknak is. Utóbbit úgy próbáljuk megoldani, hogy közben a gyerekek is találjanak valami elfoglaltságot maguknak. A fiatal családok jelentik az egyik húzóerőt a programszervezésekben is, de az idősek is nagyon lelkesen belevetették magukat például a legutóbbi hittantábor előkészületeibe, ők hozták az eszközök 90%-át. A mi gyülekezetünkre is jellemző, hogy az idősek rajzolták meg a gyülekezet arculatát, és a fiatalok azt írták át kicsit.

Mi volt az eredeti rajzolat, ami azután megváltozott?

Ez külső kerület, a közelünkben a Budapest vége táblával. Falusi környezet volt ez korábban, de idővel jómódú emberek telepedtek le ide.
A már az idősebb korosztályhoz tartozók tették le a mai gyülekezet alapját. Amikor a gyerekek kezdtek felnőni, akkor kezdtünk el egész családokat lefedő programokat szervezni, hogy kicsikkel és nagyokkal együtt foglalkozhassunk. Az idősek ennek igazán örültek, mert nagyon szeretik a fiatalokat, és végtelenül alkalmazkodók tudnak lenni. Megjegyzem, a fiatalok viszont nehezebben alkalmazkodnak az idősebbekhez. Vannak olyan alkalmaink, amikor mindannyian együtt vagyunk – ilyen egy-egy gyülekezeti nap és a vasárnapi istentisztelet –, de mi még nem szerveztünk soha nagycsaládos tábort, hogy az időstől a legfiatalabbig mindenki ott legyen. Talán a létszám riaszt vissza, bár tudom, vannak gyülekezetek, amelyek vállalják ezt, nyilván nagy szervezőmunkával. Mi még nem csináltunk ilyet, ezért van, hogy szinte az egész nyár arra megy rá, hogy táborokat és csendes hétvégéket tartsunk fiataloknak, időseknek, családosoknak egészen szeptember közepéig.

Lelkészként mit tudsz tenni azért, hogy a gyülekezet közössége lelkileg összeforrjon a generációs különbségek ellenére?

Közvetítő szerepem van. Én tartom az időseknek és a fiataloknak is a lelkialkalmakat. Mindkét részről be tudom gyűjteni az információkat, a látásokat, kinek mi tetszik, mi nem, miért nem. Ezeket ott helyben meg tudjuk beszélni. Mondjuk, egy bibliaórán, amikor felmerül a kérdés, mit csináljunk közösen. Van, hogy a fiatalok nehezményezik kicsit, hogy az idősebbek nem olyan rugalmasak, vagy épp ők mondják: klassz, hogy ennyi gyerek van, de jó lenne, ha jólneveltebbek lennének. Ott, helyben már tudom egy kicsit árnyalni a dolgot, a közös találkozók alkalmával pedig jobban megismerik egymást. Így nemcsak véleményük van a másikról, hanem meg is ismerik, hogy az kicsoda. Azt hiszem, emiatt elfogadjuk egymást, noha mindenkinek vannak hibái. Azt alázattal el kell ismerni, hogy sem a fiatal, sem az idős nem tökéletes.
A lelki életet mi jellemzi? Úgy tudjuk, sokan látogatják a vasárnapi istentiszteleteket.

Mi közel négyszázan tartjuk nyilván magunkat. Ebből rendszeres templomba járónak mondanék kétszázötven-kétszáznyolcvan embert, ennyien vagyunk egy vasárnapi istentiszteleten felnőttek. Körülbelül negyven-ötven gyerek vesz részt a gyermek-istentiszteleten. Jó, hogy a gyülekezet nagy része látogatja az istentiszteletet. Valószínűleg ez annak is köszönhető, hogy ez a központi lelkialkalmunk. Ezt mindenki így érzékeli, és én is hangsúlyoztam, hogy a vasárnapi istentisztelet a nagy találkozás, erre épülnek a hétközi alkalmak. A gyülekezetünk nyitott, igehallgató közösség. Igénylik, hogy az igehirdetésben a mai emberhez szólóan megfogalmazódjanak olyan üzenetek, amelyekkel azután ők egy héten keresztül tudnak foglalkozni, gondolkozni rajta. Könnyű dolgom van, mert mind a kétszázötven embert személy szerint ismerem, tudom, kihez szólok vasárnap. Ismerem az életüket, tudom legalább az egyik nevét mindenkinek, vagy azt, hogy hol lakik, mit csinál, hány gyereke van, és körülbelül azt is, hogy mi baja vagy öröme van. Nekem ez segít a felkészülésben. Nagyon szívesen hívják el közénk az emberek az ismerőseiket, így végül is majdnem minden vasárnap látok olyanokat is, akiket kevésbé ismerek. Mindig van tíz-tizenöt új arc.
Minek köszönhető, hogy ennyi embert számon tudsz tartani? Meglátogattad őket?

A látogatások száma az elmúlt két évben visszaesett. A konfirmálókat, az új tagokat mindig meglátogatom, de arra, hogy rendszeresen visszajussak ugyanazokhoz a családokhoz, több évet kell várniuk szegényeknek. Ezt megpróbáljuk kiküszöbölni úgy, hogy a rétegalkalmak látogatóinak is szervezek olyan hétvégéket, amelyek nincsenek úgy tele programmal, pont azért, hogy mindenkihez lehessen szólni egy pár szót. A gyülekezet tagjai között is bizalmi kapcsolat van, így ha valaki valakiről megtud, megsejt valamit, és tudja jól, hogy ez nem hadititok, akkor azt visszajuttatja valahogy. Onnan én fel tudom venni a fonalat. Végül is mi így tekintünk a diakóniai munkára, tehát nincsenek emberek, akik ezzel külön foglalkoznak, hanem az egész gyülekezet benne van, és hozzák-viszik a hírt. Általában ennek inkább pozitív visszhangja van, semminthogy valaki árulkodott volna valaki másikról.

Többször utaltál arra, hogy a gyülekezet lelki fejlődését – bár hangsúlyos az igehirdetés – az is elősegíti, ha a mindennapi élettel is foglalkoztok. Ez lelkészként célkitűzésed?

Igen, meg ebben tudjuk gyakorolni magunkat. Ezen tudjuk lemérni azt, hogy értjük, amit Isten mond, vagy nem értjük. Nekem például nagyon jó, amikor látom, hogy a gyülekezet tagjai egymásnak segítenek. Sokszor eljönnek hozzám és megkérdezik, hogy „tiszteletes úr, nincs valami segítenivaló?” És akkor nekem nem azt kell mondanom, hogy igen, jöjjön és vágja le a füvet a templomkertben, mert mondjuk, azt én is meg tudom csinálni, hanem azt mondom, hogy itt helyben nem, tehát nem templomot kell festeni, nem gyülekezeti házat kell rendbe tenni, hanem mondjuk, van valaki, akinek jólesne, ha segítenének bevásárolni hetente egyszer. Vagy van olyan család, ahol nincsenek nagyszülők, nincs, akire a gyerekeket lehet hagyni, és akkor összehozunk két családot, hogy egy kicsit besegítsenek egymásnak. Ezek egyébként legtöbbször maguktól alakulnak, tehát nekem elég közvetíteni, hogy megismerjék egymást az emberek, és onnantól mindenki megtalálja azt, akire szüksége van.

Említetted, hogy a kívülállók is tudnak kapcsolódni hozzátok. Ez meglátszik a honlapotokon is. Ha valaki rákattint, már vihet magával valamit az egyperceseknek köszönhetően. A felnőtt konfirmandusokhoz is külön szólsz. Mennyire jellemző, hogy csatlakoznak hozzátok olyan érdeklődők, akik nem a gyülekezet kötelékében nőttek fel? Milyen formában próbáljátok ezt szorgalmazni, vagy előkészíteni?

Az érdeklődők általában eljönnek egy istentiszteletre. Legtöbbször maradnak, és máskor is jönnek. Nem sietem el az integrálásukat. Megismerkedem velük, megkérdezem, honnan vannak, örülök, hogy látom őket. De nem szoktam őket behívni a lelkészi hivatalba, hogy „akkor az adatokat tessék megadni, ki hol keresztelkedett”, ezt inkább kivárósan, türelemmel csináljuk.

A felnőttkonfirmáció édesapám idejében kezdődött el. Sokan voltak a gyülekezetben, akik rendszeresen jártak vasárnap, de nem voltak megkeresztelve, vagy a konfirmálás kimaradt. Az is lehet, hogy a házastársuk révén kezdtek ide járni, de más felekezetben keresztelték őket. Ők szerettek volna a közösség teljes jogú tagjai lenni. Nem tudom, hogy egy városi gyülekezetben az úrvacsorát vagy bármilyen gyülekezeti szolgálatot lehet-e olyan erősen konfirmációhoz kötni, mint ahogy vidéken tették ezt régen. Én nem kérdezhetem meg vasárnap, amikor úrvacsorát osztok, hogy meg van-e keresztelve, konfirmált-e, mit teljesített, hanem elfogadom őket. Viszont minden évben szervezünk egy csoportot, ahol biblia-, gyülekezet- és egyházismeretre tehetnek szert az érdeklődők. Vannak, akiket személy szerint megszólítok azzal, hogy lenne-e kedve hozzá.

Persze, vannak olyanok is, akik „beesnek” ide, mert esküvőt, keresztelőt szeretnének, amiről úgy gondolkodnak, azok egyházi szolgáltatások, de nincsenek képben. Mivel ezekhez az eseményekhez is tartozik felkészítő, fel szoktam kínálni azokat, és a konfirmációról is beszélek.
Mit adnak ezek a felkészítők az embereknek?

Egy csomó ember egész mást képzelt el, mint amiről itt hall, vagy tapasztal. Megvolt a véleménye, hogy mit csinálnak a templomba járó emberek, vagy mit gondolnak saját magukról. Jó beszélgetések ezek, mert ők teljesen külső szemmel néznek minden kérdésre. Olyat is meg mernek kérdezni, ami bibliaórán, huszonöt éve összejáró, idősebb emberek között fel sem merül. Ha mást nem, lehet egy jót beszélgetni róla. Ilyenkor a csapat nagy része templomba járó lesz. Nem azt mondom, hogy minden vasárnap fognak jönni. Ami a legnehezebb, hogy hogyan illeszkedjenek be. Igényelnék, hogy új csoport induljon, folytassuk, hiszen ha nem is feszített tempóban, de rendszeresen találkoztunk ezzel a csoporttal. Amikor ennek a szabadságát megkapják, hogy nem kötelező a következő alkalom, hanem lehetőség, akkor eldől, hogy ebből a lehetből az lesz, hogy akarom, vagy ritkábban akarom, vagy elmaradok.

Számíthatsz olyan gyülekezeti tagok segítségére, akik csoportot vezetnek?

Igen. A tizenéveseknél a gyülekezet teológusát szoktam megkérni, vagy hatodévest, őket presbiterek helyettesítik. A csoportokkal úgy tartom a kapcsolatot, hogy heti rendszerességgel minden csoporthoz eljutok, a héten az összes alkalmon ott vagyok.

Miért?

Ennek az az oka, hogy nem tudok mindenkivel személyesen külön-külön foglalkozni, a csoportban igen. Az alkalom egyik része a bibliaóra, utána kötetlen beszélgetés következik.

Fel tudnak úgy oldódni az emberek, hogy ott van a lelkész?

Jó kérdés. Tőlük kéne megkérdezni, de szerintem igen. Hiszen sokukkal együtt indultam, vagyis engem hamarabb ismertek, még nem lelkész koromból. Barátként is kötődünk sokakkal.

Említetted, hogy édesapádtól vetted át a stafétabotot. Milyen volt számodra visszatérni a teológiai tanulmányok után abba a gyülekezetbe, ahol felnőttél, ahol láttak gyerekként? Lelkészként hogyan tekintettél édesapád örökségére, mennyire folytattad azt?

Nem ez volt az eredeti terv. Szolnokon voltam egy évig segédlelkész, oda visszavártak. Azonban váratlan fordulat állt elő, mikor édesapámnak megbetegedett – ekkor kerültem vissza helyettesíteni. Hála Istennek, vele semmi baj nem történt, viszont akkor még hozzánk kapcsolódott – bár önálló gyülekezetként – Árpádföldön egy kis templom is, beosztott lelkészként egy ideig én azt a területet láttam el. Édesapám nyugdíjba vonulása után hívott meg ez a gyülekezet engem. Kicsit rágódtunk ezen, jó-e vagy sem. Amit átvettem édesapámtól, azzal egyet tudok érteni, azt a vonalat tudom követni. Azokat a változásokat is, amelyek azóta az emberek mindennapjaiba is beleértek. Van formálódás, de a gyülekezet alapképét nem formálnám át, hiszen jónak tartom azt.

Mi tartasz fontosnak a misszió, a lelki növekedés kapcsán? Mik a céljaid, álmaid?

Belátható lépésekkel lenne jó haladni. Nem az a cél, hogy ezren legyenek vasárnap a templomban, mert akkor elveszítjük, amiben most élünk. Meghívni ide embereket akkor is, ha tudjuk, nem ehhez a közösséghez fognak tartozni. Ez gyakran meg is esik, hiszen főleg esküvő vagy keresztelő kapcsán jártak hozzánk átmenetileg emberek. Tudtuk jól, hogy nem itt telepszenek le, de szerettük volna, ha magukkal visznek valamit. Nem az a cél, hogy mindenki ide járjon templomba és mindenki ugyanúgy csináljon mindent, mint ahogy mi. Hanem az, hogy ha valaki idejön, gazdagodjon általunk. Ha emlékszik ránk és értékeli, amit itt hallott, annak mi örülünk.
Mit tartasz a gyülekezet erősségének? Milyen hosszabb távú céljaitok vannak?

Talán a személyességet. Ismerjük egymást, állandóan egymás látóterében vagyunk. Nem mondom, hogy ez nem jelent kihívást is. Mivel jól ismerjük egymást, ezért előfordulhat ítélkezés, vagy a „ki miért szól bele, mibe szól bele” kérdések, de helyén lehet kezelni ezeket. Mosolyogva, kedvesen meg tudunk szólítani másokat is, ez az első benyomása annak, aki a gyülekezetbe belép.

Hogy hosszabb távú cél mi lenne? Valami olyasminek a folytatása, ami most is van. Nem megfeledkezni azokról az egyedül maradt emberekről, akik legalább annyira igénylik, hogy megtaláljuk őket, de azokról a fiatal családokról sem, amelyek másként működnek, mint a gyülekezet mostani húzóereje, akik eleve egyházi közegben nőttek fel. De ők is korosodnak, és jó lenne, ha a mostani fiatalok is megmaradnának a gyülekezetben. Két-három éve észlelhető, hogy a gimnázium ideje alatt eltűnnek. Előtte is vannak, utána is vannak, munkakezdőként is vannak, párokba rendeződnek is vannak, de a gimnáziumi korosztály nehezen megfogható társaság.

Egyébként az erős alapját talán az adta a gyülekezetünknek, hogy sokan itt találtak társakat, ezért ragaszkodnak nagyon a közösséghez. A kívülről hozott társaknak ez nem olyan élményszerű még, ha velük ezt meg lehetne éreztetni, akkor a folytatólagosságra nagyobb esély lenne. Ellenkező esetben lesznek harmincéves periódusok a gyülekezetben. Kimegy egy ilyen közösség, aztán újra kell indítani, megint harminc évig elmegy ezen a szinten, megint visszaesik. Jó lenne, ha nem volna ennyire hullámzó a közösségi élet, és folyamatosan lehetne beállítani a családokat.

Gondolkodtatok azon, hogy lehetne a középiskolásokat mégis elhívni a gyülekezetbe?

Nem tudom, mennyire leszek népszerű azzal, amit mondok, de az igazság, hogy a komoly lelki életet élő, itteni fiatalok szívesen jelentkeznek egyházi iskolákba, nagy többségüket fel is veszik. Csakhogy azután bőven elég nekik az az öt nap az iskolában áhítatokkal, hittanórákkal, egyebekkel. A hétvégi ifis és gyülekezeti programokra már nem jut idő, energia. Én ezt megértem. Hozzánk közel esik a gödöllői líceum, nagyon szeretik a szülők, hogy kifelé utaznak a gyerekek, nem a főváros felé, de van diákunk a Baár-Madasban, a Lónyayban, a Sylvester János gimnáziumban is. Nagyon jól tudom, hogy ahogy elvégezték a középiskolát, vissza fognak jönni a gyülekezetbe. De addig, abban a négy-hat évben ott vannak az osztálytársaik, a barátaik, a hittanóráik, van áhítat meg istentisztelet bőséggel, és hogyha még jól is csinálja az iskola, akkor szeretnek is ott lenni. Úgy érzem, ezért veszítem el őket. Mi marad? Az, hogy a nem egyházi iskolákból hívok fiatalokat, viszont velük egész máshogy kell foglalkozni. Ebből a két csapatból lesz majd valahogy egy csapat.
Hogy tudod lekötni a nem egyházi közegben nevelkedő fiatalok figyelmét?

Azt hiszem, nem rajtam múlik, hogy sikerül-e, és nem azon, amit mondok. Pont a hozzájuk hasonló fiatalokból kellene három-négy-öt, akik kialakítanának egy jó kis közösséget, hogy úgy énekeljünk, úgy beszélgessünk, hogy az nekik otthonos legyen. Én is ide szólongatom őket, és azokat is, akikre lehetne támaszkodni, próbálom győzködni, hogy segítsetek abban, hogy ők is megmaradjanak. Mert ők nem azért jönnek ide, hogy egy lelkészt hallgassanak, hanem más fiatalokkal akarnak együtt lenni. Ők egymásra tudnak jó hatást kifejteni, én ezt csak igazgatni tudom kicsit. Segítem, simítgatom, hogy legyenek keretek, szervezett programok.

Említetted, hogy a gyülekezetben olyan közel vagytok egymáshoz, hogy a hibák is sokkal szembetűnőbbek. Ez mindenhol előfordul, de mégis más a rizikófaktor egy kertvárosi övezetben és mondjuk egy belvárosi gyülekezetben, ahová nem feltétlen a kerület lakosai járnak, hanem eleve meglévő kapcsolatok vagy szimpátia alapján kerülnek emberek. Te viszont annak a gyülekezetnek vagy a lelkipásztora ma, amelyben felnőttél. Ez nem okoz frusztrációt?

Nehézséget okoz, hogy ha az ember arra gondol, hogy neki tökéletesnek kell lenni. Nem okoz annyira nehézséget, ha az ember vállalja azt az őszinteséget, hogy én ilyen vagyok, ezt tudom adni, megvannak a hibáim, én is tudok türelmetlen lenni. Ha ezt őszintén mindenki el tudja fogadni, akkor mindezen túllendülünk. Amikor lelkészként idekerültem, akkor persze a szószékre menet elfogott az ijedség. „Te jó ég, én, aki a legfiatalabb vagyok az egész gyülekezetből, én fogok prédikálni nekik, akik már évtizedek óta hallgatják az Igét.” Aztán rájöttem, hogy nem én fogok prédikálni nekik, hanem személyemben az a lelkész, aki Isten szavát közvetíti nekik, és ők jól tudják ezt.
Úgy érzem, egymásra hangolódtunk itt a gyülekezettel. Próbálok az ő nyelvükön beszélni, ők meg elég őszinték ahhoz, hogy visszajelzést adjanak.
Egy lelkésztől elvárják azt is, hogy példát mutasson…

Családban élek a gyülekezet szeme láttára. Feleségem, három gyermekem van, a gyerekeim hittanórára járnak, a feleségem elméletileg a „nagytiszteletű asszony” lenne. Azt hiszem, a gyülekezet idős tagjai még így tekintenek rá, a fiatalabbak már inkább úgy látnak minket, hogy mi egyek vagyunk, együtt, családilag szolgálunk. Valószínűleg nekik is megvan a véleményük rólunk, hogy mit rontunk el, mit csinálunk jól, vagy mit nem jól. Ettől függetlenül én is azt érzem, hogy a külső rendezettségtől kezdve a belső rendezettségig valóban példát kell mutatni. Ha a lelkész felmegy a szószékre és mosolyog, ha lelkesen beszél, ha el tudja mondani, mi az, amivel ő küzd, akkor a gyülekezet elfogadja őt hitelesnek. És akkor példa is számára. Nyilván én is szeretném, ha átlagon felül tudnánk mi is családilag teljesíteni, és azt mondanák ránk: de szép család. Ha átlagon felül nem teljesítünk is, de ha valahol együtt is megjelenünk, nem kell szégyenkeznünk.

Képek: Füle Tamás; cinkota-mátyásföldi református gyülekezet