Késeket élesített, hurkapálcákat vágott, hozzákészült a holnapi disznóöléshez, mégpedig bent, a templomkertre néző, fűtött szobában, mert a felesége egészen elfoglalta a konyhát a mosógéppel meg a centrifugával, nem szeretett ugyanis az asszony a fűthetetlen fürdőszobában mosni ilyenkor télen, s inkább nehézkesen felfogta a leeresztett szennyvizeket a lavórba, s kihordta hátra a ház mögé az emésztőgödörbe, mivel a ház előtti gyöpöt, melyet most vékony hó takart és a virágokat, melyek közül csak néhánynak az aszott szára árválkodott már, kiégette volna a mosószeres lé, ha egyáltalán a ház elé ildomos lett volna akármit is kilöttyinteni. Hévizi egészen belefeledkezett a könnyed foglalatosságba, élvezettel számolgatta, hogy ezzel a hízóval igen jól járt, mert ez remek takarmányhasznosítónak bizonyult, de ugyanakkor a napok óta vissza-visszatérő kérdés is fel-felbukkant benne: mi legyen az ünnepi textus? – amikor a felesége csodálkozó arccal, habos kézfejét a kötényébe fenegetve benyitott és azt mondta:

 – Te… jött egy fiatalember… legátus…

A lelkész meghökkenését némileg tompította az a röpke észrevétel, hogy a felesége tulajdonképpen nem is tudja, mi az a legátus. Belül mosolygott, és ő maga is megismételte a szót:

 – Legátus? Hát jöjjön csak be, ha legátus. Engedd be!

A felesége kilépett a konyhába, nyitva hagyta az ajtót és betessékelt egy magas, soványnak látszó, kopottas sötétszürke, valószínűleg már kifordított télikabátos, svájcisapkás fiatalembert, akin látszott, hogy alaposan átjárta a hideg, s aki a szobába lépve kissé zavarodottan cibálta le a fejéről, sőt a füléről a sapkát. Köszönés, bemutatkozás, a fiatalembert Bártfai Kornélnak hívták, a lelkész pedig az asszonyában megütközést keltve hozzátette a nevéhez: lelkész. Hévizi Sándor lelkész. Ezt így még soha nem hallotta az asszony. Hévizi sem tudott volna számot adni arról, miért így mutatkozott be. Egyszerre több olyan kérdés motoszkált benne, aminek még a bent-motoszkálását is szégyellte, nemhogy a kimondását. Legátus? Hát már az én időmben, amikor én végeztem, már akkor sem volt legáció… Én lelkész vagyok, ez bizonyos, de te vajon kiféle, miféle ideküldött ember vagy? Annyit mindenesetre megjegyzett, él nélkül, csendesen, hogy nem kapott az egyházkerülettől semmiféle értesítést. Az idén hát volna legáció? S egyáltalán él még ez a szép karácsonyi szokás, amit /tessék csak ide figyelni!/ még a lelkész feleségének is el kell magyarázni, mert nem azért áll ám itt az ajtóban, miközben odakint a centrifuga forog, mert ennyire kíváncsi természetű, és minden fiatalembert így megbámul, hanem mert azt akarja megtudni, mi fán terem is hát az a legátus. Hosszan beszélt Hévizi Sándor, s ezt már értette a felesége, tudta, mire szolgálnak a kitérők, meg a kedélyeskedések, meg az előzékenység, amivel lesegítette a fiatalemberről a kabátot, hellyel kínálta az asztalnál, miközben a késeket félretolta: a férje időt akar nyerni, hogy eldönthesse: hihet-e a fiatalembernek, bízhatik-e benne. A fiatalember mosolyogva és nyugodtan fogadta a szóömlenyt, s mosolyával, bátortalannak látszó mozdulataival azt jelezte, csupán azért nem válaszol egy kérdésre sem, mert nem tudja, melyikre válaszoljon a sok közül.

Hanem aztán, mikor Hévizi a vitathatatlanul leglényegesebbet is kimondta, hogy ugyanis magától a legációba indulni szándékozótól sem kapott levelet, bejelentkezést, ahogy az szokás volt régen, akkor már mégiscsak megszólalt, és eddigi gyámoltalanságától elütőleg határozottan Hévizi szemébe nézett:

– Ez csak amolyan partizán-legáció lenne…

Ettől a kifejezéstől aztán már Hévizi sem tudta palástolni meghökkenését és kiszaladt a száján:

A zebedeusát! „Negyvenöt éves vagyok, több mint húsz éve gyakorló pap, de ezt a kifejezést még nem hallottam.”

A fiatalember sem humorosnak, sem érthetetlennek nem tartotta a saját kifejezését, és nyugodt, világos fogalmazású mondatokban megmagyarázta. Előadásában mégis volt némi szánalomkérés. Tizenöten összeálltak a kollégiumban, hogy felelevenítsék ezt a régi szokást, már tavaly előtt is próbálkoztak vele az akkori végzősök, akkor hivatalos úton akartak elindulni, de a püspök úr meg a tanári kar több tagja is lebeszélte őket, mondván, hogy ezt a hatóságokkal is meg kellene tárgyalni, kérni, s úgyis annyi mindent kérünk, ne kérjünk olyat, ami nem nélkülözhetetlen, s különben is – legáció?  Nem lenne az már igazi legáció, nem is beszélve arról, hogy a lelkészek sem örülnének neki, mert ha nem is elviselhetetlen, de a legtöbbjüknek mégiscsak komoly megterhelést jelentene a néhány napos vendéglátás, ne terheljük hát a lelkészeinket, ne hozzuk feleslegesen zavarba őket, van gondjuk úgy is elég. Tavaly pedig néhányan, megelőzve a tanári kar aggályoskodását, írtak a nagyobb egyházközségek lelkészeinek, hogy fogadnák-e őket, de bizony csak két helyről jött igenlő válasz, s ezért ők, némileg kockázatos és etikai szempontból kétségtelenül megítélhető módon úgy határoztak, hogy nyakukba veszik az országot, felkeresik elsősorban a kisebb, de homogénebb, erősebb egyházközségeket, főleg pedig azokat, amelyekről tudják, hogy a pásztoruk modern, híre megy annak, számon tartja a teológus társaság ezt, s ha kidobják őket, továbbmennek, ha befogadják, maradnak és elmondják az ünnepi prédikációt.

Az ugyancsak hosszú, persze ezúttal nem szándékosan nyújtott elbeszélés alatt Hévizi végleg megnyugodott, semmi kétsége nem volt már a legátus valódiságát illetően, a tiszta szándékait illetően sem, sőt, még az emberi formájára, a lelki tartására is ráérzett, saját húsz-huszonkét év előtti hívő, lángoló, tenni akaró korszakának elszántságát látva-vélve fellobogni a fiatalemberben.  Ugyanakkor a felesége is többé-kevésbé megértette, mi is az a legáció. Kiment a konyhába, rendesen megtörülte a kezét, leállította a centrifugát, visszajött, kisüsti pálinkát tett az asztalra meg poharakat, s kedves szóval kínálta a jövevényt, aki bizonyosan átfázott. Mielőtt koccintottak volna, Hévizi még megkérdezte, ez-e az első hely, ahová bekopogtatott. A hajnali személlyel érkezett meg a járási székhelyre, de ott be se nézett az egyházhoz, nem is szólt senkinek, felült az autóbuszra és eljött a szomszéd, katolikus faluig és onnan gyalog jött át ide, mert nem akarta, hogy a buszon megbámulják és kifaggassák esetleg az emberek, s a pap előbb vegye hírét, s rémüljön meg, mint ahogy ő maga beállít. Különben is a régi legátusokat se mindig várták kétlovas szánnal, prémes bundákkal, caplattak azok is eleget azokban a régi nagy hófúvásokban, – miért voltak azelőtt a hófúvások is nagyobbak? – szóval semmi az egész, tudja azt minden legátus, hogy meg kell szenvedni azért a kis pénzért...

„No, csakhogy ez is előkerült” – gondolta Hévizi, de nem rosszindulattal, hiszen ez benne volt a legációban. Még tetszett is neki, hogy a fiatalember ilyen nyíltan beszél erről is, s mindössze annyit jegyzett meg, hogy a szomszéd község nem katolikus falu, csak vegyes, mindegyik egyháza egyformán gyönge, szemben ezzel, az övével, mely egy színmagyar és színreformátus község életképes egyháza.

Ott a téesz erős, nálunk az egyház – tette hozzá most először elmosolyodva, s a második kupica pálinkát saját kezűleg töltötte ki.

Úgy tudom, ez gazdagabb község – fitogtatta a népismeret után – hogy tudniillik a buszon akár ki is faggathatták volna – a helyismeretét is a legátus.

Igen, itt mindenki nagyon erősen ráállt a marhahizlalásra.

Talán még a pap is?

A merész, éles kérdés, főként azzal szembeállítva, hogy nemrégen még modern papnak titulálta őt a legátus, hökkentette meg Hévizit, s egy pillanatig gondolkozott, hogy egyáltalán válaszoljon-e.

A pap? Nem, a pap méhészkedik, meg gyógynövényt termel.

Meg bizony nem rest tíz-tizenöt kilométert biciklizni és felesbe lekaszálni a gátoldalt, ahol jó, eladható széna terem – vágott közbe élesen az asszony, akit még jobban sértett a legátus pimasznak érzett megjegyzése. A legátus nem jött zavarba. 

Én is körülbelül így képzelem a korszerű lelkipásztort egy ilyen istenhátamögötti faluban, csak az nem biztos, hogy nekem magamnak a fizikumom is meglenne minderre. Elég sokat bajlódok a vesémmel, úgyhogy, tisztelettel, de több pálinkát nem is kérek.

Ezzel aztán helyreütődött a békesség. Hévizi még jobban belelátott a fiatalemberbe, felfedezve rajta a mély-hitű embereknek közös vonását, a megszállott, sokszor kíméletlen őszinteséget. Most már hagyta, hogy a beszélgetés kisebb szakaszokban, kedélyesebben válaszolgatva bukdácsoljon előre. Elmagyarázta, hogy miért vannak a kések az asztalon, hogy holnap disznóölés lesz náluk –, két jó hízója van, a nagyobbikat most, ünnep előtt levágja, s meghallgatta a fiatalember beszámolóját arról, hogy milyen is manapság az élet a teológián, kik most a tanárok – egy sincs már azok közül, akik még őt tanították, de hát ez nem is csoda. A lényegről azonban még nem nyilatkozott. Magában ugyan már eldöntötte, hogy nem utasítja el Bártfai Kornélt, de még egyet-mást tudni akart.  Kihasználva azt a pillanatot, amikor a felesége magukra hagyta őket, mert ezek az apróságok nem érdekelték annyira, hogy a munkáját továbbra is félbehagyja miattuk, szemébe nézett az asztalnál lassan elmerevedő, elbizonytalanodó legátusnak és nagyon komolyan megkérdezte:

Miért csináljátok ti ezt a partizán-legációt? – Ezúttal először letegezte és ezt jelzendő megemelte egy kicsit a poharát.

Hitvallást akarunk tenni. Mozogni akarunk. Az a véleményünk, hogy a mai keretek között is sokkal többet lehet tenni, mint amit az egyház tesz. – Aztán kisvártatva hozzátette: – Az sem mellékes, ami esetleg összegyűlik, mert nehezen élünk, de végül is az nem fontos.

– Csak vigyázz ám aztán ezzel a hitvallással, mert ez az én nyájam konok nyáj, megrögzött nyáj, nem szereti a túlságos ösztökélést, és megsértődik, ha úgy érzi, hogy bele akarnak avatkozni az életébe.

Ez már kétségtelen beleegyezés volt.

Bártfai felragyogott.

– Az ünnepig még lenne időm alaposabban megismerkedni a körülményekkel és a stílusoddal.

Nem attól félek, hogy egy ünnepi prédikációval elhomályosítol, hanem éppen attól, hogy megbuksz és nagyon gyér adakozást érdemelsz ki.

– Mondom, a pénz mellékes…

– Lehet, de te ünnep után elmégy, én pedig itt maradok, és még hónapok múlva is azt hallom, hogy miféle ostorozót szabadítottam én rájuk karácsony tiszteletére? – Aztán mielőtt a fiatalember erre is válaszolhatott volna: – S honnan vennéd a textust?

– János: jelenések, kettő, tizenhat-tizenhét.

– Gondoltam – mondta Hévizi. – Ifjú koromban én is mindig a János jelenéseit lobogtattam. Talán már meg is írtad a beszédet?

A legátus a belső zsebébe nyúlt és elővett egy kockás füzetből kitépett, hosszúra összehajtott lapcsomót és letette az asztalra.

– No jó, hát nem akarom én elolvasni, megbízom benned. Most fújd ki magad egy kicsit, tedd rendbe magad, a feleségem mindjárt hoz valami harapnivalót, aztán átmegyünk a tanácselnökünkhöz. Bemutatlak neki.

Bártfai megrémült, kissé idegesen nyúlt a kék tintával írt prédikációja után és visszatette a zsebébe. Azt hitte, ez az elutasítás ravaszul megágyazott formája: a pap a tanácselnökkel utasíttatja ki. Megvendégeli, de aztán odakint a falu szélén széttárja a karját: hát, látjátok fiatalok, nem lehet. Hévizi észrevette a fiatalember rémületét.

– Ne ijedj meg, ez csak formaság, de azonban rossz vért szülne, ha minden bejelentés nélkül felküldenélek magam helyett a szószékre karácsonykor.

Bártfai ezt hitte is, nem is, így aztán annál jobban csodálkozott nemcsak a kedélyes tónuson, amivel a tanácselnök Hévizit és a bejelentését fogadta, hanem még inkább azon a komázó, szinte baráti kapcsolaton, ami Hévizit és tanácselnököt összefűzni látszott. Hát ilyen a valóság?

– Nem tudsz te már mit mondani, pap, a te népednek, azért hívtál helyettest az ünnepre, nekem magyarázhatsz! – Természetesen a tanácselnök nem gördített akadályt a dolgok elé és jól esett neki, hogy Hévizi bemutatta neki a legátust.

 Aztán ne féljen ám, fiatalember, gazdag pap a mi papunk, egyen-igyon rogyásig, ráfér magára és jól rakassa meg a tarisznyáját kóstolóval. – Aztán a paphoz fordult: – Holnap öltök, hallom?

– Igen, holnap – mondta Hévizi.

– Jól van az, az is rendes dolog, ünnep előtt lebökni egy jóképű disznót.

Az ünnepig aztán igen gyorsan lefutottak a dolgok. A legátus joggal érezhette úgy, hogy körülötte forog a világ. A disznóöléssel, aminek a leglényegesebb mozzanatát, magát az ölést természetesen elaludta, eltelt a másnap, a következőn pedig egymást érték a paplakban a különféle ürügyekkel bekukkantó látogatók, akik mind a legátust akarták látni, körülszaglászni, megmustrálni. Hévizi is kijelölt neki néhány helyet, ahol tanácsos volt levizitelnie, ezeket teljesítette is, aztán egy beteghez is magával vitte, ki egy tanyára, ahol egy kilencvenegy éves öreg paraszt, egy volt presbiter, egy egykor jómódú gazda akart úrvacsorát venni halála előtt, s ahol a legátusnak módjában volt a saját jövendő foglalkozásának legsűrűbb pillanatával találkozni: láthatta a már beszűkült tudatú, nagyothalló vénember szemében szétterjedni a megbékélést, a vigaszt, és mindezt a magához képest nem komoly hitűek tartott, anyagi dolgokban elkeveredett, inkább gazdának és kupecnek látszó lelkésztársa, Hévizi Sándor kezéből. Megrendítő volt ez a legátus számára, értelmetlenné tett és megkérdőjelezett benne sok mindent. S visszafelé az úton, a zötyögő szekéren, a vak-egyenetlenségű tiszaháti estében aztán elkerülhetetlenné vált a két férfi között a mélyebb kitárulkozás. Hévizi elmondta, hogy fiatal korában maga is a saját hitének a mélysége, ereje alapján ítélte meg a saját lelkészi teljesítményeit, eleinte sokat gyötrődött a hitének fakulása, kopása miatt. Szégyellte a kétkezi munkával, a méhészkedéssel s egyebekkel keresett kenyerét, a gazdagodást, s évekbe tellett, amíg ráébredt, hogy nem a hite fontos, hanem a munkája, s főleg a helytállása. Ezt aztán bővebben is megmagyarázta.

– Mi itt a helytállás? Csak az, hogy vagyok. Becsülettel őrzöm a formákat, de nem vezetem az embereket arra, amerre nem vezet út.

A legátus felsóhajtott.

– Ez szép, de ez számomra nem perspektíva – mondta. – Nem is beszélve arról, hogy jövőm teljesen bizonytalan, és még ha nagyon törekednék, se kapnék egy községet, ahol belekezdhetnék valami jövedelmező mellékfoglalkozásba, hiszen csak kihalásos alapon kapható egyházközség, de nem is mindenüvé hívnak papot, ahol meghalt az öreg, így hát én inkább meghúzódom bent a teológián, s élek, tengődöm a hitemben és a tudományban, vagy hát majd valahogy kikecmergek Amerikába, s talán ott kapok egy helyet.

Hévizi megdermedt, úgy érezte, fejbevágták. A legátus gyanútlanul folytatta: – Odakint egy-két tucat magyar is eltart egy papot, méghozzá hogyan, micsoda színvonalon, s az ember nem függ senkitől. – Aztán hozzátette: – Ez is csak ábránd. Meghívás kellene, meg valuta, sok valuta. Repülőjegy? Mennék én hajón is!

Hévizi aztán már nem is szólt hazáig egyetlen szót sem, sötét, elűzhetetlen szomorúság telepedett a lelkére. Úgy érezte, hibázott, s ezt a sovány, sápadt, langaléta fiatalembert mégsem szabadna felengednie a szószékre.

 

Csurka István novellája a Kincsesláda – 1984 – Szemelvények a mai magyar irodalomból c. kötetben jelent meg (Református Kálvin Kiadó, 1984)