Számtalan módon kezdtem már interjút. Imádsággal is. Ezúttal Pogrányi Károly és felesége, Marcsi diósdi lelkipásztorok kérésére a klasszikus liturgia szerint Igével, dicsérettel és imádsággal kezdtük. Hadd legyen istentisztelet!

A Diósdra kerülésetek története sem mindennapi, most azok a fordulatok érdekelnek, amelyekben megláttátok Istent. Előtte megkérdezem, hogy miért volt fontos, hogy énekkel, imádsággal kezdjük?

Pogrányi Károly Izgalmas kérdés, hogy mit jelent a szüntelen imádság. Nem mindig így kezdem a beszélgetéseket, de úgy gondolom, hogy van egy közös történetünk, amelynek a legjobb részei igazán akkor következnek, amikor már nem leszünk. Az imádságban azért sem árt erősödni, mert jobban megértjük a végességünket.

Emellett lehet jó eszköze egy cikk a valódi találkozásoknak és változásoknak is. Egy interjún keresztül találkoztam Gilicze Tamással olyan módon, hogy az később hatni tudott a gyülekezetünk tagjaira is. A gyülekezeti csendeshetünkre ezért a beszélgetésért hívtam meg Tamást, mert teológiai szempontból reflektált az éghajlatváltozásra és elmondta, mit jelent a megtérés a puritán életmódba, ezt egyik gyülekezeti tagunk közel engedte magához és vonattal jár azóta vidékre. Itt élünk Diósdon, olyan környezetben, ahol sokan nagyon sok mindent megengedhetnek maguknak.

Két személyes találkozás és jól  körülírható változás jött létre, mert megérintett egy írott gondolat. Most is valahol ezt az ősi református ügyet szeretem közel tartani magamhoz: imádkozni és dolgozni – és olvasni az Igét.

Jól látom, hogy Neked nyomógombos telefonod van?

P. Károly Életmenedzsment-szempontból tudatos döntés volt a részemről, jóval kevesebb a bejövő inger és információ. Már egy éve nem vagyok fönn a legnépszerűbb közösségimédia-platformon sem, egészen meglepett, hogy magyarázkodnom kell emiatt. A minap együtt néztük a helyi kosárlabdameccset valakivel, aki néha-néha megfordult a gyülekezetben. Rám nézett a hölgy és csodálkozva kérdezte, hogyan lehet engem így elérni? Néztem rá ugyancsak csodálkozva: itt állok melletted! Ennél jobban nem tudom lelkészként elérhetővé tenni magam, minthogy jelen vagyok.

Ritkán megyek el a faluból, ha boltban, patikában vagyok, megszólítanak. Tizenöt éve élünk itt, az lenne a baj, ha nem szólítanának meg. Inkább így szeretek jelen lenni. Persze lehet, hogy öt év múlva kapok olyan kinevezést, amihez elengedhetetlen az állandó online jelenlét, de most nincs így. Tudna foglalkoztatni a gyülekezet úgy is, hogy ügyvezető igazgató legyek, de nem ezért hívott meg. Tudatos döntést kellett hoznom, hogy a délelőttömben effektív lelkészi munkát végzek. Az, hogy százhúsz fős önkéntes sereget menedzselsz, világi olvasatban is komplett állás.

Marcsi, Te az elmúlt időszakban végigprédikáltad Ruth könyvét. Mi volt a témaválasztás mozgatórugója?

Pogrányi Mária: A krízis. December közepétől kezdve belekerültünk egy egészségügyi krízisbe. Persze a kisgyermekes családoknak folyton számolniuk kell ezzel, de most nagyon nagy dózisban érkezett és az egész családot érintette. Karácsonykor semmilyen szolgálatot nem tudtunk ellátni, ilyen még nem volt. Az egész Pogrányi família tüdőgyulladással feküdt, ami egy hónapig húzódott, utána sem jöttek ki a gyerekek belőle. Ekkor talált rám a Ruth könyve, és a Szentlélek arra indított, hogy ezt végigmagyarázzam, elsősorban magamnak.

Mit hozott ez számodra?

P. Mária Előtte hosszú ideig nem prédikáltam. Sokáig vittem a gyerekszolgálatot, így ritkán mentem föl a szószékre. Ez jó alkalom volt arra, hogy újra megtaláljam a hangom.

Ruth könyvének határozott jellemzője, hogy Isten az, aki fordít a történteken. A Ti történeteteken hogyan fordított Isten?

P. Mária Nehéz kérdés. A saját személyiségfejlődésemben ott látom a munkáját, hogy rendkívül impulzív kislány voltam, igazi húzóember. Valószínűleg megvoltak a képességeim a vezetésre, de szükségem is volt a külső megerősítésekre ahhoz, hogy előre tudjak lépni. Isten pedig azt mondta, hogy egyébként nincs rá szükségem. Isten hosszú évek alatt  formálta ki bennem az intenzívebb befeléfigyelést.
Ráismertem egy megerősödő szolgálati területre ebben, egyre több lelki beszélgetést folytatok, ahol belül mennek végbe a folyamatok, én végig a háttérben vagyok.

A másik tapasztalatom arról, hogy Isten másképp döntött, hogy nagyon sok energiát fektettem két olyan hölgy támogatásába, pásztorolásába, akikbe beleláttam az Isten munkáját. Azt gondoltam, hogy nekik itt a helyük közöttünk – és nem maradtak a gyülekezetben. Isten egy harmadik hölgyet gondolt közénk plántálni, akire én nem számítottam, de ma már oszlopos tagja a szolgálói körnek is.

Lelkészként is ember vagyok. Nem gondoltam volna, hogy őt szólítja, őt ragadja meg Isten.

Másvalakit nagyon jó presbiternek gondoltam volna, de Isten nem őt választotta. Sokszor szembejön velem most, amit az Úr Sámuelnek mondott: ne azt nézd, ami a szemed előtt van! Lelkész vagyok, de nem láthatom, hogy mi van a másik ember szívében.

Hogyan formál Téged az a helyzet, ha egy presbiter bűnei nyilvánvalóak?

A lábmosástörténet jut eszembe. Nekem is arra van szükségem, hogy  mosson meg az Úr, nem vagyok „a bűnös” fölött. Egyre inkább az alázatot érzem a lelkészi szolgálat legfontosabb attitűdjének.
Ehhez nem lehet olcsón hozzájutni, csak folyamatos próbatételeken és küzdelmeken keresztül.

Sokáig azt gondoltam, hogy alázatot tanulni az első helyen is lehet. De nem lehet.

Karesz a személyes történetedből eddig egy szálat ragadtam meg, „az élő adásban elhaló ifjúsági munkásét”…

Igen, amikor elkezdtük a plántálást, nem az történt, hogy hozzám, mint jó ifjúsági munkáshoz özönlöttek a diósdi fiatalok. Azzal a drámai fordulattal kellett megbirkóznom, hogy a régebb óta fiatalok kezdtek jönni a bibliaórára. Újabb és újabb nyugdíjasok jelentek meg, volt, aki a falusi újságban olvasott rólunk és egytől egyig a gyászukkal érkeztek, sokan gyerekkorukban jártak utoljára templomban.

Belőlük mintaközösség lett a szó legmélyebb értelmében.

Sok elvesztéstörténetet olvastunk a Bibliából, nagyon számontartották egymást és a gyülekezetet, imádkoztak a templomépítésért. Az egyikőjük elvégezte a kiscsoport-vezetői képzést, Lovas Andrástól tanult, ennek az lett az eredménye, hogy Zsófika néni  jobb alkalmakat tartott, mint én. Neki sokkal jobban megnyíltak az idős hölgyek, pedig én is igyekeztem, hogy megtanuljam az ő nyelvüket. De ehhez az is kellett, hogy Zsófika néni egyszer leüljön velem, elmondjon öt dolgot, amiben úgy érezte, hogy nem csinálom jól, amit csinálok. Nagy nehezen, de vettem az adást és változtattam azon, amire felhívta a figyelmem..

Többszörösen nem az történt, aminek történnie kellett volna. Bejártátok imádkozva a környéket, a fiatalokhoz voltak ajándékaid, ifjúsági ébredésnek kellett volna történnie – helyette történt a nyugdíjas ébredés.

P. Károly Kapcsolatban voltunk előttünk járó gyülekezetplántáló lelkészekkel és egyikőjük azzal bátorított, hogy ő két év után eljutott oda, hogy vége van. Minden kártyáját kijátszotta és semmi nem mozdult, semmi nem úgy történt, ahogy kellett volna. Azt hiszem, ezt az élményt nem lehet megspórolni.

„Az egyháznak Isten az üdvösséget nem fényes ragyogáson keresztül adja, hanem a halálon és a síron át” – így magyarázza az 1 Mózes 37. fejezetének végét Kálvin. Mit mondjak? Nem jó dolog meghalni. Nem volt jó Józsefnek sem a kútban lenni.

P. Mária A lelkészi szolgálatba mi is „belehalunk”. Ezt nem úgy értem, hogy kizsigereljük magunkat fizikailag, és annyit dolgozunk, hogy belehalunk, hanem önmagunknak kell meghalni, a saját emberi elgondolásainknak, és utat nyitni a Szentlélek általi életnek és terveknek. De ez valószínűleg minden hívő emberre igaz. Pál is leírja, hogy keresztre van feszítve Krisztusban, ezt nem lehet megúszni.

P. Károly Átéltem a kiszolgáltatottságot, az eszköztelenséget, a dühöt, a kiúttalanságot, a magányt, sok mindent, közben persze az örömöt is, mert az idős nénik gyönyörűen teremték a gyümölcsöt. Odalép hozzám Zsófika néni például, hogy Károly, két jégtörő kérdéséből melyik lenne a jobb? Elolvastam a hetvenéves hölgy vázlatát és őszintén mondtam, hogy mindkettő jobb, mint amit én írtam volna. Mert ugyanaz a néni, aki engem számonkért, rugalmas volt és tanítható.

Negyedik hónapja, hogy papíron is kikerült a „missziói” megnevezés az egyházközség nevéből – anyaegyházközséggé lépett elő. Miért mondod azt, hogy ez még nem az, amikor megérkeztetek valahova?

P. Mária Hiába tűnik most szép piros almának, ha nem visszük tovább, ami itt túlcsordul, nagyon hamar nem lesz egészséges. Most a növekedés kínjának tituláljuk, hogy egyszerűen hinni kell: Isten gondolkodása nem a miénk. Egy szócserével még nem lett valami készen. 

Jó megállni ünnepelni, fontosak a mérföldkövek, de ezek egyike sem a végállomás. Ezt én kicsiben érzem. Amikor elkezdenek fáradni emberek a szolgálatban, vagy valaki visszajelzi, hogy most szeretne egy kicsit kilépni, vagy én érzem azt belül, hogy jó volna kiszakadni – akkor is lép Isten. Nekem megnyitott egy lehetőséget: a katolikus idősotthont, ahol istentiszteleteket tarthatok. Nekem is szükségem van új impulzusokra, hogy ne kezdjek belülről bomlani. A külső dolgok segítik, hogy itt helyt tudjak állni.

P. Karesz Most már van egy látványos templomunk. Egy új történetben vagyunk benne. Hihetetlen nagy a kísértés a hátradőlésre. Marcsihoz kapcsolódva, megválasztottak bennünket most lelkésznek. Miután meghívtak, gondolkodási időt kértünk, nem szerettünk volna rutinból ráfordulni erre az útra. Amiért Bogárdi Szabó István, korábbi püspök ide küldött bennünket, az részben megvalósult, anyaegyházközséggé lettünk, a küldetésünk akár itt véget is érhetett volna.
Sok imádság és gondolkodás után mégis igent mondtunk a presbitérium hívására. Fontos célkitűzés volt, hogy anyagilag is önállóak legyünk, erre hat év alatt jutottunk el, amelyben része volt egy egyházkerületi képzésnek is. A következő hat évre is négy-öt célkitűzést fogok a presbitérium elé tárni, közöttük az egyik az, hogy vajon Isten nyit-e utat arra, hogy a közösségünk gyülekezetplántálásban segítsen.
De ez az út úgy indult, hogy teljesen lerobbantunk. Tehát a gyengeségeimmel dicsekszem. Bár január 1-től anyaegyházközség lettünk, de én már a karácsonyi istentiszteleten sem tudtam részt venni, mindent a gyülekezet csinált.
Ez az ő szempontjukból valószínűleg nagyon jó volt. Ráadásul először szervezetten, aztán spontán módon irdatlan mennyiségű ételt hoztak a családunknak, beosztva.
Ezt a beiktatási történetet biztosan nem így kottáztam volna. De az Isten engem kivont a forgalomból. Három hónapig nem is prédikáltam, november 30-án befejeztem egy sorozatot, adventben a kollégák szolgáltak. Végigcsinálták a presbiterek, és az itteni, részben beosztott lelkipásztorok vitték a gyülekezetet, és közben minket, mint a hollók Illést, úgy tápláltak. Olyan volt, mintha egyszerre értette volna meg mindenki, hogy anyaegyházközséggé lettek.

Könnyekig hatódtunk azon, hogy ez a gyülekezet szeret minket és valódi közösségként választottak meg.

Kellett ez a tapasztalat, hogy jóval alázatosabban tárjam a terveimet a presbitérium elé. Fontos a vezetés, de most újra tudatosítottam önmagamban, hogy ezen a szekéren én is csak utas vagyok.

Ablonczy Áron került a gyülekezetbe ifjúsági lelkészként. Ezt hogy éled meg? Pont azt csinálja, amihez Te értettél.

Nagyon szeretem Fekete István regényét, a Tüskevárat. Jó volna sok Matula-karakter az egyházban – én magam persze még nem vagyok az. Gyönyörű történet, mert Matula nevelése nagyon kemény, mégis végig nagyon szereti azokat a fiúkat.
Korábban egy idősebb lelkész olykor nagyon kemény dolgokat mondott nekem, de imádkozott is értem. Ezzel nem állítom, hogy Ő lenne a klasszikus Matula-karakter, hanem azt, hogy kaptam életre szóló leckéket egy előttem járó szolgatárson keresztül. Számomra is kérdés, hogy mit kezdek a következő generációval? Ha nem tudom támogatni, ők sem fogják támogatni az én gyerekeimet.

Nagyon hálás vagyok azért, hogy mire a lányom ifis lett, nekem már nem kell ifit tartani. De be kell vallanom, hogy erre elméletben jobban vágytam, mint amikor szembejött a valóság, és már nem nekem kellett vezetni az ifit.

Most már két ifis csoportunk van, harmincöten mennek táborozni. Ugyanarra az alázatra tanít ez, mint a kezdetekkor a nyugdíjasokkal szemben. Máshogy végzi a szolgálatot Áron, de terem a gyümölcs.

P. Mária Azért szeretném Kareszt is dicsérni, mert ő igazi csapatjátékos. Amikor a gyerekek miatt nem tudtam helytállni, idehívta Fodor Istvánt beosztott lelkésznek, úgy, hogy a saját fizetése is épphogy összejött felajánlásokból. Nekem is nehéz volt elfogadni, hogy szükség van valakire, aki segíti Karesz munkáját.

Ez egy nagyon szép történet volt, amiből kiindulva már nem volt nehéz befogadni a csapatba új embert. Ablonczy Áront és Szemeti Tarsoly Esztert, akinek civil a férje és mégis nagyon sokat szolgál itt a gyülekezetben, hittant tart,

bőven jut neki tér, nem tőlem vesz el.

Azt gondolom, hogy Isten növekedési dinamikában gondolkodik.

A növekedés kínjai kifejezés többszörr elhangzott tőletek. Mi történik most a gyülekezetben?

P. Károly Sokat szemléltük Isten munkáját az elmúlt években, amikor átéltük, hogy mennyire gyengék vagyunk, mennyire kevesek. Bizonyos szempontból most éljük az életünk egyik nehezebb szakaszát, és mégis növekszik a gyülekezetben minden.
Kétszer annyian vagyunk, mint néhány éve, sok minden változott. A gyülekezetvezetéshez más lelkészi attitűd kell, mint a plántáláshoz, nekem ez egy nagyon komoly személyes kihívás, ahogy az is, hogy több az örömteli és a súrlódásos szituáció is.
Kihívás a missziónk megtalálása is újra és újra. Szeretném azt tudatosan megélni a gyülekezettel, hogy ők a saját munkahelyükön, teljesen hétköznapi szituációban missziót végeznek. József amikor Isten misszióját töltötte be, az akkori ismert civilizáció nagy részét megmentette.

A házasság hetében arra indított a Lélek, hogy írjak egy levelet a férfitestvéreknek. A férjeknek. Sokan jeleztek vissza, akik negyvenes, ötvenes éveiket járva küzdenek a házasságaikban és ehhez vezetést igényelnek. Sokszor én inkább hátra dőlve szemlélném, hogy Isten megmenti a házasságokat, de az Úr néha azt kéri, hogy írjak inkább egy e-mailt.

Egyszerre igaz, hogy vezetnem kell, miközben magam is nyilván sebzett vagyok. De József sem azt mondta a fáraónak, hogy én kútban voltam, rabszolga voltam, börtönben voltam, ne adj nekem ekkora felelősséget. Vállalta, hogy ott is voltam, de itt is vagyok. Számomra ez a növekedés kínja, a vezetővé válás kihívása.

Képek: Füle Tamás