A panasz kiiktatásának második káros hatása a teodicea kérdésének elnémítása. Itt nem olyan ezoterikus kérdésre gondolok, mint Isten és a rossz ontológiája. Sokkal inkább arra, hogyan tehetünk fel és legitimálhatunk kérdéseket az igazságosságról a társadalmi javak, a társadalmi elérhetőség és a társadalmi hatalom kontextusában.[22] Nézetem szerint az Ószövetségben Izráelt jobban érdekli a diké, mint a theos, az igazság vagy jogosság/igazságosság kérdése, mint az Istennel kapcsolatos kérdések.[23] Schmidt, Delekat és Beyerlin értelmezései tehát helyesek, amikor megállapítják, hogy a panasz egy olyan perbeadványban való részvétel, amelynek révén az igazság kérdését formálisan megfogalmazzuk. Westermann felhívta figyelmünket arra, hogy Jób könyve lényegében ilyen perbeadványokból áll, amelyeket Jób barátai elég furcsán és szerencsétlenül próbálnak cáfolni.[24]

A panaszzsoltárok tehát makacs kitartással megfogalmazott kesergések:

1. A jelenlegi helyzet tűrhetetlen.

2. Ennek nem kell így maradnia, hanem megváltozhat.

3. Az imádkozó nem fogadja el a tűrhetetlen helyzetet.

4. Isten kötelessége változtatni a helyzeten.[25]

De a döntő az első pont. Az élet elviselhetetlen. A zsoltáros észleli, hogy az élet nem olyan, amilyennek Isten ígérte, s ennek hangot is ad. Az Isten trónusa előtt álló ember számára ez a lehető legveszélyesebb pillanat. Épp oly veszélyes, mint amikor Lech Walesa vagy Rosa Parks a saját testével fejezte ki azt a meggyőződését, hogy a rendszer nem működik, és többé nincs értelme elfogadni. A (politikai, gazdasági, vallási, erkölcsi) rendszer fenntartói váltig reménykednek abban, hogy a szenvedők nem veszik észre a rendszerhibát, vagy hogy bizonyos mértékű rendszerhibát, még ha az kellemetlen is, megszokottnak és szükségszerűnek fogadnak el. A panaszra akkor kerül sor, amikor a rendszerhiba elviselhetetlenné válik, amikor a jogtalanság tűrhetetlen, és amikor a változás elkerülhetetlen.

A panasz tehát két különböző irányba hat. Mindkét irányt két végletes példával kívánom szemléltetni. A panasz egyfelől megszólíthatja Istent a felebaráttal szemben. A 109. zsoltár végletes panasz. A zsoltáros Jahve hesed-éhez folyamodik (21, 26) az embertárs hesed-ével szemben, amely csődöt mondott (16). Isten a fellebbviteli bíróság, akitől a zsoltáros jogorvoslatot vár (vö. 6). Jóllehet az emberi igazságosság kudarcot vallott, Isten igazságosságára biztosan lehet számítani. Ugyanakkor a kérelem feltehetőleg tulajdonnal kapcsolatos, igazságosságot érintő konkrétumokra vonatkozik. Másrészt a panasz intézhető Isten ellenében Istenhez. A 88. zsoltár szintén végletes példa. Itt Isten igazságossága mondott csődöt. Ilyen esetben Izráel „jogrendszerében” nincs más fellebbviteli bíróság, így Izráelnek a kockázatot vállalva újból és újból ugyanazon bírósághoz kell folyamodnia ugyanazon váddal.[26] A zsoltár kérlelhetetlen, ami igen veszélyes: kockázatos ismételten Jahve bíróságához folyamodni a bíróság saját jogtiprása miatt. Mindkét panasz esetében – elmulasztott emberi hesed és Jahve hallgatása – az igazságosság a tét. A kérelmező egyik esetben sem ismer el bűnt vagy felelősséget a rendszerhibáért, hanem a másik félt tartja felelősnek.

E panaszok természetesen vallási dilemmát fogalmaznak meg. Ám e beszédek/imák nem puszta vallásos gyakorlatok: értékük nem elsősorban katartikus jellegű. Nem, a vallásos beszéd mindig politikai, gazdasági, társadalmi terhet hoz magával. A megszólított Isten vagy a társadalmi folyamat hitelesítője és szavatolója (mint a 88. zsoltárban), vagy a rendszer elleni fellebbviteli bíróság (mint a 109. zsoltárban). A beszélő/imádkozó követelését és jogait a csődöt mondott rendszer színe előtt erősíti meg Istennek. Ez a rendszer látható a földön, és az imádkozó szenvedélyes meggyőződéssel ostromolja a mennyet, hogy meg lehet és meg kell változtatni, és meg is fog változni.

A panaszforma rendszeres használatával Izráel a jogosság kérdését nyilvánossá és megszokottá tette. Ugyanígy az igazságosságnak panasz formájába öntött kérdése az, mely az exodus-elbeszélést lendületben tartja. Valójában Izráel kiáltása az (Ex 2.23-25), mely Jahvét cselekvésre készteti, mely Izráel történetét elindítja. A kiáltás történelmet változtat.[27] Paul Hanson[28] rámutatott, hogy a panaszformába öntött kérelem joga megtalálható Izráel törvényeiben (Ex 22.22-24), amelynek értelmében a szegény kiálthat. Noha a kiáltás címzettje Jahve, világos, hogy az nem puszta vallásos cselekedet, hanem meghatározó és közvetlen kapcsolatban áll társadalmi folyamatokkal. Amikor egy ilyen kiáltás a bírósági vád szerepét tölti be, a hagyomány tanúsága szerint Jahve meghallja és cselekszik (vö. Zsolt 107.4-32). A Szövetség Könyvében két ilyen törvényt is találhatunk. Az első esetben (Ex 22.22-24) Jahve válaszol a kiáltásra, „és fegyverrel öllek meg benneteket”. A második esetben (22.27) Jahve meghallja a kiáltást, és részvétre indul. A kiáltás mindkét esetben a nyilvános életben látható tettre serkenti Istent. A válasz egyik esetben sem pusztán vallásos segítség, hanem a bírói ítélet hozza a szabadítást. Izráel panasza ilyen természetű, és így működik.

Ahol a panasznak nincs helye, a teodicea kérdésének természetes módja elvész.[29] Ha a panasz megrovásban részesül, az igazságosság kérdését nem lehet feszegetni: az végül láthatatlanná és tiltottá válik. Ehelyett meg kell elégednünk értelmezési kérdésekkel,[30] és a problémákat a szeretetre mutatva oldjuk fel. Ám az értelmezés és a szeretet kategóriái nem érintik a rendszerre vonatkozó nyilvános kérdéseket, amelyekről a bibliai hit kérlelhetetlen őszinteséggel beszél. A panaszt tagadó hit közössége következő lépésként úgy fog dönteni, hogy az igazságosság makacs kérdését nem lehet Isten trónja elé vinni, mivel a trón előtt csak a dicsőítésnek van helye. Hiszem, hogy ebből az következik, hogy ha a jogosság kérdéseit nem lehet Isten trónja elé vinni (amely következtetésre a liturgiában láthatunk példát), következő lépésként már a nyilvánosság előtt, iskolákban, kórházakban, a kormánnyal és végül a bíróságokon sem lehet róluk beszélni. Az igazságosságot érintő kérdések udvariassági formává és szolgalelkűséggé lényegülnek át.[31] A „dolgok rendje” megkérdőjelezhetetlenné válik, s nekünk nem marad más, mint a fásult engedelmesség, majd végül a reményvesztettség. A komoly változás egyetlen lehetőségét vesztettük el, amikor ezen beszédforma helyességét megkérdőjeleztük.