A panasz elvesztésének kérdését a fentiekben két szempontból vizsgáltam. Lélektani megközelítésből egyfelől a tárgykapcsolatot és az én fejlődését boncolgattam. Másfelől pedig, szociológiai szempontból az igazság nyilvános, társadalmi kérdését tanulmányoztam. Nem szándékom a panasz kérdését sem lélektani, sem szociológiai kategóriákra korlátozni. Nem, a panasz Istenről állít valamit: hogy ezzel a veszélyes, jelenlevő Istennel az élet minden területén számolni kell. Valahányszor Isten veszélyes jelenléte elvész annak következtében, hogy e terhes párbeszédben a magunk részét nem teljesítjük, valahányszor Isten sebezhetősége és szenvedélye beszédünkből eltűnik, nekünk csak a félelem és kétségbeesés marad, s a jelenlegi helyett egy abszolutizált világ. Hitértésünk drámai változáson megy keresztül attól függően, hogy Isten élettelen jelkép, akit nem szólíthatunk meg, s aki csak a status quo néma fenntartója, vagy pedig kockázatos módokon a még nem látott kiformálójaként megszólítható. Ami a lélektani vonatkozásokat illeti, az én fejlődése nem pusztán az „elég jó” anyától függ,[32] hanem egy olyan Istentől is, akinek teljhatalmát módosítja a szenvedélye.[33] Ami a társadalmi kérdéseket illeti, az igazságosság nem csupán a társadalmi struktúrák kérdése, hanem olyan független, a rendszeren kívül álló személyeké is, akikhez a rendszer ellenében hatékonyan lehet folyamodni. Az ego-erő és a társadalmi igazságosság végül azonban teológiai kérdésekhez vezet. A mindig dicsőítendő és soha nem támadható Isten összefüggésben van a „hamis én” fejlődésével és a kritikátlan status quó-val. Ám a támadhatóságában is jelenlevő Isten a valódi én kialakulásával és a felelős igazságosság kifejlődésével áll kapcsolatban.