Kezdjük egy kis történelemmel, hogy jobban megértsük, miért is van közös gyülekezete a helyi reformátusoknak és evangélikusoknak!

Kiskunfélegyháza sokáig színtiszta katolikus város volt. Az első protestánsok az 1850-es években érkeztek, számszerű adat 1869-ből áll rendelkezésünkre, ekkor 214 reformátust és 53 evangélikust tartottak nyilván a nem egészen 24 ezres összlakosságból – vagyis az itt élők egy százaléka tartozott a két felekezethez. Majd 1870-ben Csongrádról Kiskunfélegyházára költözik a tanítóképző, az intézmény tanárai közül többen protestánsok, ők lesznek a motorjai a formálódó közösségnek, az istentiszteleti alkalmakat is a tanítóképzőben tartják. 1895-ben kimondják, hogy közös gyülekezetet szeretnének, melynek vezetője az akkori kecskeméti református lelkész lesz. Mindezt Szász Károly, a Dunamelléki Református Egyházkerület püspöke jóváhagyja, a Kecskeméti Református Egyházközség filiájaként – ma úgy mondanánk – szórványaként. „Megragadó, szimbolikus a gyülekezet első pecsétje, amely két egymásba simuló kezet ábrázol, amely a protestáns összefogás jelképévé vált a gyülekezetben” – olvasható Mészáros Márta, a Kiskun Múzeum igazgatójának a gyülekezet történetét összefoglaló munkájában.  

2,4% református + evangélikus
Ma Kiskunfélegyházán a 2022-es népszámlálás szerint 28 872 ember él, 2,2 százalékuk (645 fő) reformátusnak, 0,2 százalékuk (57 fő) pedig evangélikusnak vallotta magát.

A kiskunfélegyházi evangélikusok 4 százalékával, kettejükkel most mi is találkozunk.

Egyikük Kámán-Varga Emese, aki számára természetes volt, hogy a népszámláláson evangélikusnak vallja magát, de az adó 1%-os felajánlását a Magyarországi Református Egyház javára tette meg – ebben a két gesztusban jól kirajzolódik a kiskunfélegyházi evangélikus–református gyülekezet különlegessége.

Emese 25 éve tért meg, akkor lett tagja a kiskunfélegyházi református–evangélikus közös gyülekezetnek. Családilag evangélikus gyökerű, de ha nem egyházi közegben kérdezik tőle, az egyszerűség kedvéért azt mondja, református, mert azt tapasztalja, az evangélikus szó hallattán valamiféle értetlenség ül ki a beszélgetőtárs arcára.

Ostya az úrvacsorai kenyeres tálcán
Édesanyjához, a gyülekezet egyik legidősebb tagjához fordulok. Nem volt furcsa, hogy a templom tetején csillag van? Hogy az énekek jellemzően reformátusok, hogy kenyér van ostya helyett úrvacsorakor? – sorolom a kérdéseket Márti néninek, aki 64 éve lépett be először a kiskunfélegyházi templomba, előtte a Szegedi Evangélikus Gyülekezet tagja volt. „Egyáltalán nem volt furcsa, nem ezek számítanak” – mondja. Hozzáteszi: „talán az úrvacsorai kenyeret volt a legnehezebb megszokni, de azt is elfogadtam.”

A gyülekezetben ezt is, mint oly sok mindent, rugalmasan kezelik. Ha a Kecskemétről érkező evangélikus lelkész hozott ostyát, azzal úrvacsoráztak, ha nem, akkor kenyérrel. De – teszi hozzá Hatvani Zsófia – néhány éve már beszerzett ő is ostyát, és a nagy ünnepek másodnapján azzal úrvacsoráznak mindannyian. Érdeklődve kérdezem, hogyan zajlik az ostya beszerzése? Képzeljék, zacskóval lehet kapni egy katolikus üzletben! Nem kell sűrűn venni, nagy kiszerelésben árusítják. A református lelkész felidézi: először a kenyértartó tálcára öntötte ki az ostyákat, de az nem vált be. Mutatja, hogy azóta egy díszes, családi fémedényt jelölt ki ostyatartónak. Ránézésre épp olyan, mintha erre tervezték volna – teszem hozzá már én.

Furcsa kérdések
Visszafordulok Kámán-Varga Emeséhez, akiről kiderül, presbitere is a gyülekezetnek. A gyűléseken sem téma, hogy ki evangélikus, ki református? – kérdezem. Nem – mondja kicsit meglepetten Emese. Hatvani Zsófia lelkésznő folytatja: „rendkívül furcsa, hogy ilyeneket kérdezel". Itt tényleg évszázados hagyomány, hogy nem téma a felekezetiség: Hatvani Zsófia minden vasárnap úgy köszön a gyülekezeti tagoknak, hogy „Erős vár a mi Istenünk; áldás, békesség!”

Keresztekhez tekernek nagypénteken
A gyülekezeti életre terelem a szót, Kámán-Varga Emesétől emlékeket kérek. Két dolgot mond, elsőre a közös dicsőítő alkalmakat, amikor katolikus és baptista testvérek is jöttek a templomukba. A másik pedig a nagypénteki kerékpártúra, amikor a város keresztjeit látogatták és szabadtéri istentiszteletet is tartottak.

Márti néninek nehéz a több mint hatvan évből kiemelnie egyetlen pillanatot. Neki épp az állandóság, a szeretetteljes légkör a fontos, az, hogy itt otthon van. „Amikor belépek a templomba, az ajándék. Mindenkinek mosolyog az arca, integetnek. Érzem, hogy olyan közösségben vagyok, akikből árad a szeretet” – mondja, nekem pedig eszembe jut az Ige... „Arról fogja megtudni mindenki, hogy az én tanítványaim vagytok, ha szeretitek egymást.” (Jn 13;35)

Könyvkiadót is alapítottak
A félegyházi gyülekezetben mindenki mindenkit ismer, a névjegyzék szerint 140 ember tartozik az egyházközséghez. „Más így, mint egy óriási  gyülekezetben, ahol nehezebben alakulnak ki ennyire személyes kapcsolatok” – magyarázza Hatvani Zsófia, a gyülekezet lelkipásztora. Ő hatodévesként érkezett ide még 1997-ben, amikor Damásdi Dénes, a gyülekezet akkori lelkipásztora maga mellé hívta. Szeptemberben érkezett, lelkésztársa még azon az őszön elhunyt, 34 évesen. Hat gyermeke maradt apa nélkül, a legidősebb is csak 9 volt az édesapa halálakor. „Még el se tudott mondani mindent a gyülekezetről” – idézi fel a lelkész, aki azóta is Kiskunfélegyházán szolgál, 28 éve.

Damásdi Dénes hagyatéka él a gyülekezetben, például azért, mert 1990-ben az ő vezetésével alapították a könyvkiadó és -terjesztő szolgálatot, mai nevén a Parakletos Könyvesházat, amely könyveket, társasjátékokat, keresztyén ajándéktárgyakat és hittanoktatói segédanyagokat készít és forgalmaz. A kiadót a néhai lelkész felesége, Damásdi Dénesné Judit vezeti. A gyülekezet a kiadóra nem üzleti vállalkozásként, hanem missziói lehetőségként tekint. Hatvani Zsófia lelkész is részese a Parakletosnak, bár nem gondolta a teológián, hogy lelkészi feladatai között társasjáték-tesztelés is lesz.

80 éves konfirmandus
Fotózáshoz előkerül a gyülekezet anyakönyve, felszínre tör belőle még pár súlyos emlék. A lelkész felidézi, hogy a közelmúltban házaspárt kellett temetnie, akik néhány nap különbséggel hunytak el. „Álltam a hatalmas sírgödör fölött és a saját nagyszüleimre is gondoltam, akiket ugyanígy temettünk el annak idején. Három nap különbséggel haltak meg.” Zsófia nagyapja Hatvani Lajos lelkipásztor volt, aki 1952 és 1958 között szintén Kiskunfélegyházán volt lelkész, de „a nagypapám már pont nem tudhatta meg, hogy az egykori szolgálati helyén leszek én is lelkész.” Mégis összeköti őket a családi szálakon, a hitükön, a lelkészi szolgálatukon túl az is, hogy ugyanazon a szószéken prédikálnak.

Az anyakönyvet tovább lapozgatva a konfirmációról kezdünk el beszélgetni. A gyülekezet vezetője azt mondja, a legszebb emlékei között a felnőttkonfirmációk vannak, és mosolyogva meséli, hogy a legidősebb konfirmandusa túl volt a nyolcvanon, amikor megválaszolta a Heidelbergi Káté első kérdését, hogy „Mi életedben és halálodban egyetlen vigasztalásod?”

A hölgy történetéről azt mondja, „a veszteségeiben talált Istenre”, amikor testvérei sorban meghaltak, majd a férjét is elveszítette, aztán egy év múlva egyetlen gyermeke sírjánál is meg kellett állnia.

A gyászolók vigasztalása nagyon fontos feladat a gyülekezetben, gyászfeldolgozó csoportokat indítanak, ahol a lelkész mellett egy – a gyülekezetbe járó – gyásztanácsadó is segíti az érdeklődőket. „Ez a program a város felé is nyitott, van, hogy orvosok irányítanak hozzánk olyanokat, akik elakadtak a gyászfeldolgozásban” – mondja Hatvani Zsófia.

Gitáros kántor
Hogy milyen sokféle ember kapcsolódik be egy gyülekezet életébe, arra jó példa a kiskunfélegyháziak egyik kántora, Lizik-Varga Katalin, vagy ahogyan többen ismerik: Varga Katica, a Credo zenekar énekese. (Írtunk róla is a Parókián.) Ha ő szolgál vasárnap, akkor az énekeket gitárral kíséri, és minden igehirdetés után szólót énekel. Hatvani Zsófia felidézi, hogy a Kárpátaljáról származó zenész Kiskunfélegyházára költözött, gyülekezetet kerestek, kicsit aggódott, hogy milyen is lehet az a református–evangélikus gyülekezet, hogy „nem színtiszta református” – de aztán nagyon pozitívan csalódtak és otthonra leltek a közösségben. Ez olyannyira igaz, hogy ma már Kecskeméten él a család, de vasárnaponként hazajárnak a gyülekezetbe.

Két püspökre szavazhatnak a presbiterek?
A személyes szálakon túl néhány szó még a templomról: nincs oltár, sem festmények, amelyek egyébként evangélikus templomokban megtalálhatók. A torony tetején csillag van, kereszt nincs. Luther-rózsa jelképet sem láthatunk, bár szerintem a templom külső falán az egyik ablak motívuma utal az evangélikusok jelképére. A templom belső terében, az úrasztalán azonban van egy kisebb – korpusz nélküli – kereszt, és az úrasztala fölött ott az egymásba karoló két kéz, a jelkép.

És jogi értelemben mit tudhatunk a közösségről? A kiskunfélegyházi egyházközség jogilag a Magyarországi Református Egyházhoz tartozik. Gazdálkodása, presbitériuma is ennek megfelelően működik, az éves vizitációkat is a Bács-Kiskunsági Református Egyházmegye esperese végzi. Az evangélikus egyház a Kecskeméti Evangélikus Egyházközség szórványként tartja számon a közösséget. Felmerül bennem, hogy a presbiterek így két egyház tisztújításain vehetnek-e részt, vagyis például szavazataikkal a mindenkori Dunamelléki Református Egyházkerület és a Déli Evangélikus Egyházkerület püspökére is szavazhatnak? Hajduch-Szmola Patrik kecskeméti evangélikus lelkész – aki Kiskunfélegyházán is szolgál – azt mondja, ez nincs így, mert evangélikus egyházjog szerint a szórványnak nincs szavazata, és jogilag a gyülekezet a református egyházba van betagozódva.

Ez a gyülekezet a reformáció ajándéka
Hajduch-Szmola Patrik először 2013-ban, még teológushallgatóként találkozott a kiskunfélegyházi evangélikus–református gyülekezettel, amikor esküvőre, kántori szolgálatra hívták a dél-alföldi városba. „Nagyon furcsa volt, hogy így hivatkoznak rá. Vagy református, vagy evangélikus – gondoltam én –, a kettő együtt ritka felállás. Akkor rácsodálkoztam ennek az érdekességére.” Aztán egy évtizeddel később Kecskemétre került mint evangélikus lelkész. Kiderült számára, hogy mint szórvány, hozzá tartozik Kiskunfélegyháza is. Felvette a kapcsolatot Hatvani Zsófia református lelkésszel, aki olyan barátságos hangon üdvözölte, amivel ritkán találkozott. „Egyből éreztem, hogy itt nem valamiféle megtűrésről van szó, hanem tényleg olyan rendszerbe csöppentem bele, ahol a két közösségünk valójában egy, és egyszerre tudja hordozni a református és evangélikus vonásokat is.”
A lelkész arra is emlékszik, hogy az első szolgálata alkalmával „Erős vár a mi Istenünk” köszöntéssel fogadták a gyülekezetben, ő pedig „Áldás, békességgel” felelt. Senki sem akarja még a köszönésével sem demonstrálni, hogy „kik az erősebbek, kik vannak többen.”

Hajduch-Szmola Patrik azt a rendszert örökölte, hogy évente háromszor, a nagy ünnepek másodnapján, tehát karácsonykor, húsvétkor és pünkösdkor szolgál Kiskunfélegyházán. Ilyenkor ő az igehirdető, az úrvacsorai szolgálatot azonban már református lelkésztársa végzi, mert neki indulnia kell a kecskeméti istentiszteletre. Az evangélikus lelkész hangsúlyozza: Kiskunfélegyházán tehát nem arról van szó – mint máshol ­–, hogy a helyi evangélikusok a református templomban kapnak helyet, hogy összegyűljenek, hanem ez egy gyülekezet, ahova járnak evangélikusok is a reformátusok mellett.

Énekelni főleg református énekeket énekelnek, csak református énekeskönyvet használnak, de – teszi hozzá Hajduch-Szmola Patrik – református kollégája szokott arra figyelni, hogy evangélikus gyökerű dicséreteket is válasszon, még ha nincs is „evangélikus zenei kvóta” az alkalmakon.

A reformációt nem ünneplik közösen? – kérdezem. A lelkész azt mondja, aznap annyi szolgálat van Kecskeméten, hogy fizikailag nem megoldható, de hozzáteszi: „Ez a gyülekezet magában hordozza a reformáció ajándékát, és minden vasárnap ünneplik is azt, hiszen hétről hétre együtt vannak evangélikusok és reformátusok.”

Hegedűs Márk
Kép: Kalocsai Richárd