Szentendre, megyei könyvtár – a számtalan program között ott dereng a szépiaárnyalatú plakát, melyen Tóth Árpád visszafogott, kimért, rejtett bölcsességgel „néz a jövőbe”. Higgyük azt: ránk.
A szentendrei reformátusok verses estje a költőről szól – és rólunk, akik egy utazás meghívottjai vagyunk.
Az olvasóterem előtti molinón a századelő hangulatát idéző „G” típusú motorkocsi jelzi előre kötött pályás utunk, a kapott belépőn már olvashatjuk a verses megállók pontos címét is. Megtelik a terem, ahol képzeletben végigutazhatunk egy költői életművet, végiggondolva a saját életünket is ezzel párhuzamosan.

Tehetséget és akadályokat egyaránt
„A kor kezelhetetlen betegsége, a tüdőbaj ítélt fölötte, mégis érezte Isten gondoskodó kezét a feje felett. Mégsem tudhatjuk biztosan, tudott-e sínt váltani életében és meglátta-e korai halála mögött az örök élet reményét” – Tóth Árpád rövid életrajzának is különleges köntöst adott az örök élet felőli nézőpont, ahogyan Kun Csabáné Kovalik Judit ismertette a lírikus hányattatott sorsát. (Judit „civilben” a Szentendrei Református Gimnázium igazgatóhelyettese.)
Az életút nem csak a költőről szólt, hanem az emberről, akinek a tehetségén és nehézségein túl a legfontosabb kérdése ugyanaz, mint bárki másé: hová tart valójában szenvedéssel, küzdelemmel teli léte?

A könyvtár színpadán rögtönzött villamos zötyög, felszállnak fiatalok, gyerekek és régebb óta fiatalok egyaránt. Velük együtt utazunk mindannyian, feltéve az örök kérdést: hová?

„Népliget megálló, készítsék elő szívüket, életüket, bérletüket!”
Vidám, békebeli csilingelés indítja útjára a különös villamost. Tíz megálló következik, melyeken cserélődik az utazóközönség.
Két állomás között pedig együtt lélegzenek, hol egymásra, hol a mögöttük vagy előttük álló útra néznek. Szóba állnak a kalauzzal, beszélgetnek azzal, akivel együtt szálltak fel, fecsegnek, nevetnek, felháborodnak és el-elgondolkodnak azon, hogy vajon jó irányba mennek-e?
Terveket szőnek más villamosról, átszállásról, miközben a napi rutin terheit is megmutatják.

A kalauzt, aki fogadja az utasokat, ellenőrzi a jegyeket, betartatja a szabályokat vagy olykor éppen áthágja őket, ha az számára előnyt hozhat, Szilágyi Sámuel testesíti meg, a szentendrei gyülekezetben szolgáló hatodéves teológus. Az utazás ritmusát a hangulatfestő zene mellett az ő hangja adja, mely minden induláskor és megálláskor jelzi a soron következő állomást.
Nem csak az állomások neve elegyedik párbeszédbe a versekkel, hanem maguk az utasok is. Élővé lesz az irodalom, ahogy a színpadon egy-egy versre reagál a többi szereplő együttérezve vagy vitatkozva vele, ellenpontozva vagy szelíden előkészítve annak üzenetét.

Egy fiatal lány kifakad a Rímes, furcsa játék után: érezni, szeretni, ölelni akar, nem érdekli sem a halál, sem más ember problémája. Felel neki a Március című vers, azután felcsendül az első dicséret, ami jelzi, nem csak a versekért vagyunk jelen: Rejts most el…

„Engem is elhagytak, szívem összetört, életem romokban”
Felszállók és leszállók váltják egymást újra a színpadon. Bár a szereplők öltözete a századelő hangulatát idézi, a közjátékok dialógusai a jelen problémáihoz, érzéseihez kapcsolódnak.

A magány verse, a Meddő órán után átölelik a teret az adventi kolinda reményt adó hangjai, A sötétség szűnni kezd már. 

Két megálló között megszólal az evangélium. Nem csak arra vágyakoznak az utazótársak, hogy a magányosok megérezzék: sosincsenek egyedül, hanem annak is hangot adnak: az élet kötött pályáján is le lehet szállni a halál felé monotonon robogó vonatról.
Az utolsó állomás a Rendező pályaudvar nevet viseli, arra hívva a közönséget: lehet rendezni az élet tulajdonosával a kapcsolatot. Lehet az örök élet felé vivő sínen haladni.

És lehet kilépni az emberek közé, hétköznapi módon vinni és képviselni az evangélium üzenetét, Isten országát azzal, amink van.
A szentendrei reformátusok amatőr versmondói is ezt tették: versekbe ágyazott bizonyságtétellel kiléptek a templom falai közül, megmutatva, hogy lehet az élő reménység vonalán utazni.

Átutazók és megérkezettek

Az előadást követően a gyülekezet szeretetével a finom harapnivalókon keresztül is találkozhattak a vendégek.
Kupa Kornélia keveset tudott az estről, amikor megérkezett a könyvtárba.

„Számomra adventi bevezetővé lett, egyszerűen jólesett. Nem is tudtam, mire számíthatok egyébként, nem voltak elvárásaim. Persze azt tudtam, hogy az Esti sugárkoszorú mindig meg tud érinteni. A villamos önmagában fantasztikus ötlet volt, hálás vagyok azért, hogy így kezdhettem az adventet.

Azért is volt ez most jó találkozás számomra a versekkel, mert jobban átérzem az elmúlásra való készülés jelentőségét, ahogy felettem is múlik az idő. Váratlan ajándék volt ez így” 

– osztotta meg élményét egy látogató.

Bár a költészet a sztereotípia szerint főként az idősebb korosztályt vonzza, mégis voltak fiatalok a versmondók között. Csongrádi Benedek érettségire készül a tanévben, művészettörténet-könyvet szorongat a hóna alatt.

„Nagyon szeretem Tóth Árpádot – mondja –, de foglalkoztat Kosztolányi Dezső és persze mindennél jobban József Attila. Sajnálom, hogy a róla készült estben még nem voltam benne, de a jövőben szeretnék részt venni mindenben” – válaszol készségesen a kérdésemre, majd a személyes kötődésébe is beavat a fiatalember:

„Édesanyám régebb óta tagja a gyülekezetnek, így kerültem bele a produkcióba és a közösségbe is. Ez az első est, amiben szerepelek, de nagyjából féléve fogalmazódott meg bennem, hogy a Színház- és Filmművészeti Egyetemre szeretnék felvételizni.”

A versmondók közösségének ki hosszabb, ki rövidebb ideje tagja.

„Az Úr segített idetalálni” – mondja Borbély Klára gazdaságszervező szakmérnök, tanár, aki négy éve költözött Szentendrére és bár a gyakori versmondás korábbi életszakaszára volt jellemző, a versek szeretete nem múlt el az életéből.

„Kellett egy kis idő, míg megtaláltam, hogy hova is akarok tartozni, másfél éve csatlakoztam a csoporthoz, a versek szeretete az, ami Isten szeretetén túl összeköt bennünket.
A műsor csak következmény” – mondja, majd beavat abba is, hogyan állt össze a hallott program. „Először gyűjteni kezdjük a soron következő alkotó számunkra fontos verseit, aztán találkozunk, ízlelgetjük és lassan összeáll, hogy mire van szükség az est folyamán. A kreativitás most a korábbinál hangsúlyosabban jelent meg” – mondta.

Férfiak is vállaltak versmondást, köztük Szina Balázs, akinek ahogy megfigyeltem, többen megköszönték a produkciót.

„Sosem gondoltam magamról, hogy egy református gyülekezet tagja leszek. 2020 óta élek Szentendrén, a gyülekezetbe 2022-ben kerültem, akkor szólított meg Isten, korábban nem így éltem az életemet.
A szomszédomban élő kedves, idős hölgy egyszer elém állt és bár alig ismertük egymást, azt kérdezte, volna-e kedvem elmenni a gyülekezetbe?”
Akkor Balázs még nem igazán értette, miért tenne ilyet. Valamivel később azonban az egyik fiatal lelkész focicsapatot hozott össze a református gimnáziumban. Ez már jobban hangzott, és kezdett Balázsban felébredni a gondolat, hogy az egymást követő két hívás nem lehet véletlen.
„Azt vettem észre, hogy a gyülekezeti alkalmakon csupa szeretetteljes ember vesz körül. Így lépett be Isten az életembe, és hálás vagyok, hogy beengedtem. Azóta szolgálok, muzsikálok a református közösségben is. A József Attila-esthez kapcsolódtam zenészként, most a lelkészünk hívott szavalni, de a legtöbbet a valódi, szeretetteljes közösség adja számomra” – mondta.

Bármi jó eszköz lehet az evangélium szolgálatában
„A gyülekezeten belülről, versszerető emberektől indult ez a kezdeményezés évekkel ezelőtt. Először csak összejöttünk és mindenki hozta a kedvenc versét, a későbbiekben bibliai témákhoz gyűjtöttünk műveket” – mesél dr. Harmathy András, a Szentendrei Református Gyülekezet vezető lelkésze a versközösség indulásáról.

„Aktív és nyugdíjas irodalomtanár is van a gyülekezetünkben, ők a motorjai ennek az ügynek. Az eredeti tervünk az volt, hogy elhozzuk erre az alkalomra az idős testvéreket, ugyanakkor szerettük volna, hogy a verses est ne maradjon belterjes, így a tavalyi évben kijöttünk a könyvtárba. Három havonta kilépünk ide, szélesebb körben hirdetve az alkalmat, ami mindig egy-egy költő munkássága köré szerveződik. Arra számítunk, hogy eljönnek, akiknek az adott alkotó sokat jelent, mi pedig

a költőhöz kapcsolódva az evangéliumot szeretnénk hirdetni. 

Idén először öltött az esemény szcenírozott köntöst, az az elképzelés valósult meg, hogy
valahogy jelenítsük meg azt, hogy egy sínen fut végig az ember élete, és aki változtatni akar, akkor le kell szállnia róla, különben a versek visznek a halál felé. A bizonyságtételek most ebben a keretben fogalmazódtak meg” – foglalta össze a lelkipásztor.

Két további alkalmat szerveznek még ebben a tanévben, Tóth Árpád után Szabó Lőrinc és Áprily Lajos költészetének nyit teret a gyülekezet a könyvtárban.

A költői estek is pillanatfelvételek a gyülekezetről, amelyre ajtót nyitnak ezen keresztül. Ahogy Szina Balázsnak ajtót nyithatott a foci, a szentendrei gyülekezeten keresztül Isten országába, úgy a versek is készítik az utat.

Azt hiszem, nem esik szó a missziológiai szakirodalomban könyvtári evangélizációról, mégis lehetséges. Ahogy a gyülekezet apraját-nagyját felfrissítheti, motorizálhatja, ha azzal viheti az evangéliumot, ami számára sokat jelent.

A gyülekezet versszeretőinek csoportja ezekre a versekre fűzte fel az estet:

Vasárnap 
Körúti hajnal 
Rímes, furcsa játék 
Március
Esti sugárkoszorú 
Ó, örök Isten… 
Lélektől lélekig 
Meddő órán 
Isten oltó-kése 
Új tavaszig vagy halálig 

Képek: Vargosz