Hitet először
Édesapja terelgette Mártit a konfirmáció felé annak idején, amit ő engedelmes, jó gyerekként elfogadott, és Joó Sándor lelkipásztor keze alatt a Pasaréti Református Gyülekezet közösségében letette a konfirmációi fogadalmat – bár mindez akkor még nem jelentett számára sokat. „Mindenre van erőm a Krisztusban, aki megerősít engem” – konfirmációi igéjét is édesapjától kapta, amit a 14 éves gyermek még nem értett.

Annál többet értett belőle az állatorvos édesapa, aki a Pápai Református Kollégium diákja volt valamikor. Számára ez ígéret volt.
Márti nyolc évig a közeli általános iskolába járt, amelyikben az osztálytársaknak, de még a tanároknak is a Magyar Néphadsereg katonái voltak a hozzátartozói, s ő úgy érezte magát köztük, mint valami idegenlégiós. Semmi köze nem volt az ottani szellemi légkörhöz. Nagyon mást hallott ott, mást otthon és a templomban. Ebben nehéz volt eligazodni, bár az oktatás színvonalát tekintve jó iskola volt.

Amikor a nagyapja beteg lett, akkor kezdett imádkozni. Nem is újra, inkább valóságosan. Anyai nagyapja Elzász-Lotharingiából származó német református családban született. Ez számára egész életében fontos volt, az identitásához tartozott.
Szerettem a nagyapát. Utolsó éveiben nem találta többé a helyét, saját életterét a világban, elvesztette az életkedvét. Már semmit nem akart csinálni, aludt, ágyban feküdt, elmúlt a vidámsága, érdeklődése, tréfás kedve, ami mindig jellemző volt rá. Akkor kezdtem újra imádkozni.
Újra? Talán addig nem is éreztem igazán szükségét.

Mondják, hogy a fák állva halnak meg.

Valamivel később a hívő édesapáról is kiderült, hogy beteg, agydaganata volt. Márciustól júniusig zajlott le a betegség, ezalatt mindentől megfosztatott, ami testileg elvehető. Elvesztette a képességét a beszédre, a mozgásra. A fiatal felnőtt számára ezt nagyon nehéz volt végigélni.  
Nem tudtam, mit tehetnék érte, nagyon nyugtalan voltam. De imádkoztam és egyszer csak elöntött valami addig nem tapasztalt, óriási békesség. Olyan volt, mintha rám ömlött volna az Isten szeretete. Apukámmal attól kezdve szemkontaktusból is értettük egymást.

A szemével kérdezte, intve a rengeteg orvosság felé, hogy ha ezt mind szedi, akkor miért nem gyógyul?!
Annyit mondtam, hogy az orvosok nem tudnak mindent meggyógyítani, Isten kezében vagy, Édesapa. Kisimult az arca, megnyugodott és onnantól kezdve teljes békességben volt.
Nem kellett beszélnie ahhoz, hogy megértse Isten dolgait.

Az édesapa hazament hite szerint Mennyei Atyjához.
Mártival viszont ott maradt a felfoghatatlan békesség, pedig azt vesztette el, akivel addig a legbensőségesebb kapcsolatban volt.
Apukám betegségével, halálával kötődik össze a megtérésem. Nem a „klasszikus forgatókönyv” szerint, mégis rajta keresztül született valódi hitem.

Hitvest azután
Márta felnőttként kezdett finn nyelvtanfolyamra járni.
Ez is Édesapához kötődött. Ő 1917-ben született, és a világháborúk idején felelevenített finnugor nyelvrokonság miatt neki is volt finn levelezőpartnere. Annyiszor mondta el, mennyire szeretné egyszer megnézni a fenyőerdőket, meg azokat a tavakat, hogy bennem is felébredt a vágy Finnország iránt. Megígértem neki, hogy elmegyek oda és találkozom régi levelezőpartnerével, Lempivel. A kórházi ágyon felderült az arca: tényleg?!
Nyár elején elment az Apu, és én is elmentem Finnországba, ahogy megígértem neki.

A finn nyelv szeretetéből mint apai örökségből született másik kapcsolat is. Harmadik éve jártak egy fiúval ugyanarra a finn nyelvtanfolyamra, mégsem ismerték fel egymást igazán. Amikor egy finn evangélikus lelkész és felesége Magyarországra érkezett nászútra, a finn baráti kör vezetője kettőjüket kérte, hogy kalauzolják őket. A friss házasok kísérgetése egy évvel később újabb házasságot eredményezett. A kísérőkét.

Sokáig voltam egyedül, ami hosszú ideig zavart. A megtérésem után már Istenre bíztam a párkérdést, és nagyon bíztam az Ő döntésében. Hogy melyik életkorban ideális megtalálni a párunkat? Azt hiszem pont akkor, amikor ez valósággá lesz.

Istvánnal mi három év ismeretség után vettük észre egymást.

Abban a pillanatban világos volt, hogy ő az, aki nélkül egy nap is nehéz lenne a továbbiakban. 

Márti és István azóta is szeretetben, harmóniában élnek együtt, három nagyszerű gyermekük született.

Hivatást mindenekelőtt
Az Úr bárhol, bármikor beleszólhat az ember életébe, hogy irányt adjon neki. Márta hivatása ott indult el, abban az iskolában, ahol egyébként sok nehézsége volt. A rajzszakkör órája volt a hét fénypontja számára, ahol érzékeny, kedves rajztanárnője elejtett egy mondatot a kerámia szépségéről.
Befészkelte magát ez a gondolat az agyamba és nem is múlt el többé. A gimnázium alatt Iparművészeti Főiskolára készültem, aminek egyetlen buktatója volt, hogy engem igazán nem érdekelt semmi más, csak az agyag. Jártam korongozni, minden időmet a szakma tanulásával töltöttem, úgyhogy végül az Iparművészeti helyett a Szentendrei Skanzenben találtam magam.
Ott keresztezte az agyag szerelmesének útját egy fazekascsalád ösvénye. Bekéredzkedett egy nyárra az idős fazekasmester műhelyébe, aki semmit nem mutatott meg kétszer, de rendbe tette Mártánál a szakma alapjait.

Dolgozott, én meg figyeltem. Helyrejött, ami addig nekem nem működött és közben világos lett számomra, hogy a népi fazekasság útján szeretnék haladni.
1983-ban lett Mártinak saját műhelye, egy évvel korábban, minthogy elvesztette volna az édesapját.
Havi két-háromszáz edényt csináltam, közben megtapasztaltam, hogy amikor ott ülök a műhelyben, szemben az agyaggal, az agyam és a lelkem szabadon mozoghat. Világos volt, hogy Istentől kaptam a szakmám is, mert honnan máshonnan? Ő tudta, mik a képességeim, mire vagyok alkalmas. Azóta sem tudok másban gondolkodni, mint agyagban. Ha megérzem valahol az agyag illatát, lélekben már otthon vagyok. És otthon vagyok ezen keresztül a magyarságomban is. Magyarország megyéit és tájait is a fazekasság révén tanultam meg igazán, hogy hol, milyen edények, milyen díszítések vannak. Olyan hihetetlen gazdagság van a népi kultúrában, hogy én nem tudok más nyelven beszélni agyagban sem, mint magyarul.
Lehet, hogy más tárgyak, kurrensebb dolgok készítése több anyagi haszonnal járt volna az életemben, de sosem voltam képes olyasmit csinálni, ami a meggyőződésem ellen való.

Olyan világban élünk, ahol minden a gyors sikerekről, látványos és csillogó eredményekről szól. A kerámia viszont lassan készül és Márti szerint sok-sok buktatója van. Elejétől a végéig minden munkafázist igényesen, türelmesen kell végigcsinálni.

Az alkotás valódi célja nem az, hogy jól funkcionáljon egy tál, hanem az a folyamat, amikor egy tárgy elindít, rendbe tesz valamit annak a lelkében, aki látja vagy a kezébe veszi. Akár egy bögrében is megjelenhet olyan esztétikai minőség, amire az ember érzelmileg reagál.
Van egy betlehemesem, amit a két gyermekemmel együtt csináltam. Megkorongoztam nekik a figurák alapját, a gyerekek pedig leültek és elkezdték mintázni a birkákat, embereket, mindent. Reggeltől estig szinte fel sem álltak a munka mellől. Nagy dolog kisiskolásoktól? Azt hiszem, igen. Persze a figura mintázása azt is jelenti, hogy hozzáfértek a fantáziájukhoz.
Nem a szakma adódott tovább, hanem az igényesség és a hit alapjai folytak át lassan az életükbe Isten kegyelméből.

A két egykori iskolás mára diplomát szerzett a Képzőművészeti Egyetemen. Nem, egyikük sem keramikus. De belülről tudják Babits versét, a Psychoanalysis Chsristianát. 

„Mint a bókos szentek állnak a fülkében
kívülről a szemnek kifaragva szépen,
de befelé, hol a falnak fordul hátok,
csak darabos szikla s durva törés tátog:

ilyen szentek vagyunk mi!

[...]

Hallottunk ájtatós, régi faragókat,
kik mindent egyforma türelemmel róttak,
nem törődve, ki mit lát belőle s mit nem:
tudva, hogy mindent lát gazdájuk, az Isten.

Bár ilyenek lennénk mi!”

Képek: Füle Tamás
Portré: Todoroff Lázár / református.hu