Kíméletlen önvizsgálat és felmérés, amelyekre nálunk sem nagyon vállalkoztak, sem politikusok sem az „egyszerű" emberek. Sem az egyházak teszem hozzá. Még leginkább az anyagi világról vannak számaink, hiszen a privatizáció miatt még pénzekről is lehet tudni. Csak hát éppen a privatizáció mutatja, leginkább azt, hogy feleslegessé (= munkanélkülivé) tett emberek százezreinek életét nem lehet pénzben, csak nyomorúságban kifejezni. A privatizáció mellett a diktatúrás múlt sem lett átlátható s az új világ kialakulásának kavargásában „objektíve" benne lévő erkölcstelenség miatt a magyar társadalom politikailag is képlékeny. Óriási esélyei lehetnek mindenféle ámításoknak.


Ma a magát „mértékadónak" vélő értelmiség jó része - saját folyamatosságát védve - nem óhajt „elszámolást", sem önvizsgálatot. De a magyar társadalom nagy része sem akar a múlttal foglalkozni (ezt mutatta az 1994-es választások eredménye, amely politikailag - de természetesen nem erkölcsileg - legitimálta a múlt bűnöseit is.) A sok tekintetben konzumidiótává lett „jelen idejű" embereknek így, gondolati emlékezeti mélység nélkül a „sztárok" mondják meg mindig, hogy éppen ki a felelős, a bűnbak.


Minden felelős embernek szeretném felhívni arra a figyelmét, hogy a ma huszonéves generációnak a szó szoros értelmében fogalma sincs a reálszocializmusnak nevezett értelmetlenségről. Őket jórészt már csak az érdekli, hogy ugyanazt kapja, ami nyugaton van. Nem szabad felejteni, tudatosítani kell azt bennük is, hogy mi történt. Immúnissá kell tenni népünket a mindig kísérletező progresszizmussal szemben. S ugyanakkor a régi, mechanikus nyugatutánzó reflexek ellen is fel kell lépni. Világossá kell tenni azt is, hogy egyre öntudatosabban lokálisan is kell gondolkozni és cselekedni, hiszen a mai globalista civilizációt akár természeti katasztrófa is érheti hamarosan.


Ma a magyar társadalom nagyon gyenge közösségi szövettel rendelkezik. Ennek vannak régi történeti előzményei is, de igen nagyrészt a XX. század kényszerei okoztak. Van olyan pszichológus, aki szerint a kommunista rendszer az anyák és gyermekeik korai elszakításával (bölcsőde) nemzedékek sorát hospitalizálta s ez magyarázná az igen mély családi és személyközi válságot.



Az egyház szerepe, múltja és lehetőségei



A református egyház a kommunizmus idején kiszolgáltatottabb volt, mint a katolikus, hiszen nem volt külső, nemzetközi „főnöksége" és papjainak családossága is gyengített minden „ellenkezést". A mi vezetőink között - sajnos - a katolikus egyházhoz képest több „progresszív" áruló volt s a népegyház kései, szükségszerű bomlása közben az „egyház" kevésbé tudott példát mutatni. Egyházi múltunkban az elnyomó, de egyben hitvallásra késztető ellenreformáció már túl régen volt, az alkalmazkodó liberális vagy kulturprotestantizmus viszont túl közel (megjegyezném persze, hogy az egyszerűsítésekkel szemben az ún. kulturprotestantizmusnak nagyon sok pozitív eredménye is volt!) Az ún. ébredéses keresztyének jó része - sajnos - szintén alkalmatlan volt a teljes keresztyén küldetés betöltésére! Ugyanis jórészt teljesen apolitikus volt egy olyan világban, amely tudatosan apolitikus gettóba akarta zárni az egyházat. De nemcsak az állampolgári jogon „járó" politikából űzték ki a keresztyéneket, hanem jórészt a műveltségből is, és ennek sok „megtért" keresztyén még örült is. Ilyen mentalitással nem lehetett és nem lehet az ifjúságot megtartani a hitnek!


Az egyházvezetés jelentős részének nyilvánvaló kollaborációja csak az utolsó kádári időkben hozott némi eredményt, de ekkorra már felnőtt csaknem két nemzedék, amely szinte érintetlen volt az egyháztól. Mély önvizsgálatra lenne szükségünk (sajnos, az elmúlt évtizedben szinte semmi sem történt e téren!) és arra, hogy reális helyzetfelmérés készüljön - gyülekezetenként s a közegyházat illetően is. Sajnos, erre sem történt kísérlet s ezt csak részben ellensúlyozza egyházi intézményeink, különösen iskoláink növekvő száma.


Alkalmanként az az érzése az embernek, hogy egyházunk tehetetlen sodródása szinte nagyobb, mint társadalmunk átlagáé. Sajnos, nem indulhatunk ki magától értetődően egy régmúlt református pozitív örökségből, mivel a mi „kommunista megrendítésünk" erősebb volt, mint a katolikus testvéreké.
A végre elkészülő realista helyzetfelmérés után szigorúan ésszerű feladatrendszert kell megfogalmazni, egzisztenciális súlypontokkal. Félreértés ne essék: Isten kegyelme tartott és tart meg minket, de ami emberileg lehetséges és kötelező azt nekünk is meg kell tennünk. Egy hagyományszakadás utáni élet nagy kihívás. Azonban biztos, hogy a kihívásnak meg lehet felelni, de az nem jelentheti azt, hogy akár óriási erőfeszítéssel úgy élünk, mintha mi se történt volna.


Óriási mulasztása az elmúlt tíz évi egyházi életnek az, hogy szinte nem folyt értelmiségi munka! Kevés helyen történt meg az értelmiség egyházhoz kapcsolása. Egyházunk szinte meg sem próbálta, hogy fontos életkérdéseket „tematizáljon" (a demográfiai kérdés volt az egyetlen kivétel) Általában nem történt meg a lelkészképzés újra gondolása sem (Debrecenben már próbálkoznak vele), pedig a mai magyar helyzet óriási lehetőségeket nyújt (a kormány barátságos, a társadalom dezorientált) Dinamizálni lehetne sok mindent. Remélem, lassan azért elindulunk. A kommunizmus okozta szenvedések „pozitívba fordíthatók" akkor, ha egyházunk is tudatosan hozzájárul népünk „értékelvi védettségének" erősítéséhez is.

*

Nyugaton a jóléti polgár közönye jelentkezik a szavazási hajlandóság állandó csökkenésében. Ott csak „bajok" esetén, bizonyos protest-pártok emelik meg a szavazók számát. Ha a dolgok rendben vannak, minek szavazni. Nálunk nincsenek rendben a dolgok, sok a baj s az állampolgár mégsem szavaz. Itt van újra a múlt egyrészt - sokáig semmi értelme nem volt szavazni -, másrészt viszont a jelen problémái tükröződnek abban, hogy sokan egyik párttal sem tudnak azonosulni. Ahogyan sokan vélik - talán nem véletlenül! -: „mind a maga zsebére dolgozik" Nálunk nem hálózatos, nem szervezett a társadalom s így a kevés párttag nem tudja mozgósítani a tömegeket. Sok új szervezet jött létre, de ezek közül kevés az igazán aktív, jól működő, mert kevés a valóban „mozgó" és mozgósítható ember. Az oly sokat emlegetett „civil társadalom" jórészt baloldali értelmiségi, félrevezető jelszó, hiszen a valódi civil társadalom demokráciában nem törekedhet hatalomra, legfeljebb helyi szinten teszi a közösségi életet tartalmassá.

*

A korrupciós vádak számának növekedése szorosan összefügg a maximális profitra törés elvének elfogadásával s azzal, hogy az etikai elvek egyre kevésbé szabályozzák az egyesek életét. A nyugatiak vádaskodásainak jó része pedig hiteltelen, hiszen az expanzió jegyében működő itteni üzletkötőik kenőpénzeit otthon, nagyon gyakran, „legitim" költségként számoltatják el. Sajnos, korrupció mindig volt és lesz, különösen a „szabadság világában". Egyébként e tekintetben jelentős kulturális és értékrendi különbségek is vannak s az eltérő gondolkodások miatt - mi az, ami megengedhető - néha nehezen összehasonlíthatók a fogalmak is. Lásd: a nyugatiak által „nacionalizmusnak" minősített jelenség legtöbbször „egyszerű" hazafiságot és egészséges nemzeti öntudatot jelent.