Megakadt a szemem a régi fényképen, ahogy a közösségi oldalt megnyitottam. Egyik ismerősöm osztotta meg a régi fotót „kedvenc nagymamájáról”, ahogy ő fogalmazott. Kiderült, a fotó eredetileg fekete-fehér, és most az ő szobájának falán látható bekeretezve, emlékeztetve mindarra, amit a nagymamájától kapott. De ki is volt a képen látható szépséges lány?

„Ő az anyai nagymamám, Bene Zsuzsanna. A Kecskemét közelében lévő Ballószögön laktak, hatan voltak testvérek, ő az ötödik vagy hatodik gyermek lehetett. Amikor ez a kép készült, az egyik nővérét már elvitte egy betegség. Szerettem hallgatni, ahogy mesélt az életéről – nagyon szegények voltak, néha alig volt mit enniük. Előfordult, hogy reggelire minden gyerek kapott egy-egy szelet kenyeret, majd kiküldték őket a szőlőbe, hogy szedjenek maguknak hozzá valamilyen gyümölcsöt, amit éppen találnak. A Mama mindig nagyon szerette a gyümölcsöt” – idézi fel emlékeit Gerdán-Pálóczi Ágnes.

Zsuzsika – ahogy a családban hívták – valószínűleg Kecskeméten konfirmált 1930 körül, tizennégy évesen. Bár Ballószögön épp ekkoriban lendült fel a református és az evangélikus lelkiélet, temploma még sokáig nem volt a gyülekezeteknek, az első református esküvőt is csak 1940-ben tartották meg – tudom meg a gyülekezet honlapjáról. Bizonyára a városi fényképész műtermében készült a fotó. „Akkoriban még divat volt bemenni a fényképészhez a konfirmáció után az emléklappal” – mosolyodik el a fotót nagy becsben tartó unoka.

A szabályosan megkomponált, mégis természetesnek ható beállításon Zsuzsika valószínűleg az énekeskönyvét tartja kezében, hiszen azt minden vasárnap magával vihette a templomba. A konfirmációi emléklap mellett egy csokor gyöngyvirág virít. Arról, hogy mikor tartották a konfirmációi istentiszteletet, nem tudunk biztosat, lehetséges, hogy pünkösdkor, de az is, hogy április utolsó vasárnapján vagy áldozócsütörtökön – lehet, hogy ezért olyan friss még a tavaszi virág. A Délvidéken mesélték, hogy a parasztcsaládok gyermekei pünkösd táján már elszegődtek dolgozni a földekre, ezért ott nemzedékeken át húsvétkor konfirmáltak.

„Mama nagyon büszkén mesélte jellegzetes alföldi tájnyelven, hogy ő már gyerekkorában embörökkel kapált, ami azt jelenti, hogy olyan ügyes volt, hogy lépést tudott tartani a felnőtt férfiakkal is. Fiatal nőként is nagyon öntudatos volt, kijelentette, hogy ő csak röndös református embörhöz mögy feleségül, aki nem kártyázik, és rendesen dolgozik. Nagyon meg is válogatta az udvarlóit, a korban egészen szokatlan módon 35 évesen ment férjhez. Ő volt a példaképem ebben is – sokszor biztatott, hogy te is csak imádkozzál, és Isten ad neköd röndös református embört, aki hozzád illik. Így is lett, és mit ad Isten? Én is 35 évesen mentem férjhez.”

Ahogy múlt időben beszél róla, kiderül, hogy nagyanyja már nem él, húsz éve halt meg. A kórházi ágyon még sok emlékét megosztotta unokájával. Például azt, hogy egyidőben ketten is udvaroltak neki, és mivel a fiatalemberek barátok voltak, egyszerre látogatták meg őt, így hármasban olvasták a Bibliát. „Végül a nagyapámat választotta, az ő fekete szeme jobban tetszett a Mamának, mint a szőke, kék szemű hódoló. Kéri Lajos valóban dolgos ember volt, két műszakban is dolgozott, hogy Zsuzsika otthon maradhasson a lányaival, akik közül az egyik betegeskedett. Nagyon tevékeny asszony volt, Kecskeméten is tartott disznót, csirkét, és még idős korában is képes volt felmászni a négy méter magas létrára, hogy lefesse a nagykaput.”

Ági és testvérei rendszeresen nyaraltak a nagyszüleiknél. „Ilyenkor láttam, mennyire tudott a Mama a kis dolgoknak is örülni. Nagyon szerette a hajába’ főtt krumplit: minden reggelire ezt készített szalonnakockákkal, kacsazsírral, lila- vagy zöldhagymával, paradicsommal – mikor mi volt, és olyan jóízűen falatozott, hogy mi is megszerettük. Nagyon jó nudlit, barátfülét tudott főzni, ez volt a kedvencünk. A pici udvaron nagy üstben szilvalekvárt főzött vagy szappant. Minden nyáron leszedtük a cseresznyét, meggyet, és a Mama kivitte a piacra eladni. Egész életében hálás volt a nagyapámnak, amiért annyit dolgozott, hogy fürdőszobát tudtak építeni a kis házba. Sosem vágyott másra, mint amije volt – de abból a kevésből mindig kihozta, amit lehetett.”

A megelégedettséget is tőle tanulta – állítja. „A nagyszüleim gondosan beosztottak mindent. Nem voltak sosem gazdagok, ahogy az én szüleim sem, de édesanyám – az ő lányuk – tőlük tanulva már lelkészfeleségként a jég hátán is megélt. Amikor nem volt semmi pénzünk, kiment a kertbe, leszedte a csalánt és főzeléket készített belőle. Nekem nagyon ízlett, egyáltalán nem úgy tűnt, mintha nem lenne mit ennünk. Tőlük hozom, hogy van bennem bizalom Isten felé: hogy olyan nincs, hogy éhen halunk, mert mindig lesz valahogy.”

Abban, hogy családjuk keresztény lett, nagy szerepe van nagyszülei hitének is – állítja. „Nagyapám presbiter volt a kecskeméti gyülekezetben. Amikor nyáron náluk voltunk, vasárnap reggel mindig együtt mentünk a templomba. Emlékszem, ahogy kopognak a Mama cipői a macskaköves úton, és mondja, hogy hama’, hama’, el ne késsünk. Láttam őt úgy élni és meghalni, hogy Istenben bízott. A halálos ágyán is azt mondta, hogy bár sok mindenen kellett keresztülmennie, nem bánja, mert Isten mindig megtartotta őt.”