Témafelvetésnek is gyenge, hogy ott van-e a művészetekben az evangélium. Ott van-e ebben a különleges gesamtkunstwerkben, amit a bábszínház műfaja önmagában produkál. Ott van-e egy egyszemélyes darab súlyában, ahol a bábos zenész, színész és díszlet is tud lenni egyszersmind?
Akarja-e Isten, hogy esztétikai minőség, igényes szépirodalom, dalok és ritmus által formálódjon a gyerekeink gondolkodása, gazdagodjon az érzelemvilága és bővüljön a megküzdési eszköztáruk? Ja, hogy itt nem mérhető az eredmény. Hát tényleg nem.

Előadás után vagyunk. Rizikós ilyenkor a színésszel töltött idő. Nagyon más az energiaszintje, mint az enyém, aki nézőként voltam jelen az előadáson és élveztem a körülöttem ülő gyerekek reakcióit.
Aki jól ismerte a szöveget, az sem tudta kitalálni, mi következik.

Hogyan változtál a Szomjas trollal az elmúlt évadban?

Jobban be merem most már lakni az előadást. Bátrabban bánok a csöndekkel, megnyugodtam, nem diktálok olyan őrült tempót.
Jobban ráéreztem a szöveg törvényszerűségeire. Tudom, hol lehet benne elveszni, hol lehet nagyon bepörgetni és hol kötelező a lassítás.
Nagyon ritmusos a szöveg, ezért azt gondoltam kezdetben, hogy akkor lesz igazán jó, hogyha irgalmatlan tempót diktálok. Azt hittem, ma már annyira pörög a világ, hogy itt a színházban is fel kell vele vennem a versenyt.

Mostanra megérkeztél?

Egy színész nem mondhatja azt, hogy megérkezett.
Sosem tudom őszintén mondani, hogy úgy kész lennék egy darabbal, ahogy például a Pink Floyd befejezte a Fal című albumát, amit aztán kevertek, borítót terveztek hozzá és kiadvány lett belőle. Egy előadás nem kiadvány, hanem élő folyamat.
Nem gondolom, hogy lelkiismeretes tanár elkészülhet egy anyaggal úgy, hogy ő most már az 1956-os forradalomról mindig mindent maradéktalanul át tud adni. Egyrészt mert inspirálja az adott közeg, az osztály, akivel éppen dolgozik, másrészt pedig ő maga is idősödik, bölcsül, megérti a mélyebb motivációkat.

A színházban nincs pont, csak kettőspont, kérdőjel, meg idézőjel és pont, pont, pont... 

Ez elég megterhelő is egyébként. Megtanulni teret hagyni a befogadónak, miközben a teljes belső világommal jelen vagyok.
Többek között ezért is szeretek mosogatni: víz, mosószer, szivacs, monoton, mechanikus mozdulatok, a végeredmény a tiszta edény. Nagyon egyértelmű hatással bír a cselekvés. A művészet ezzel szemben végtelenül szubjektív és mindig úton lévő dolog.

Pláne, hogy nem egyedül rajtad múlik az a hatás. Hallod, ahogy a gyerekek mondják veled a szöveget?

Igen, a közös szövegmondás kicsit koncertessé is tudja tenni az egészet. A hétköznapi közönség azért csendesebb, de sokszor ráéreznek a rímekre azok is, akik nem ismerik az alapművet. Ezért is kell nagyon tudni a szöveget.
Ma már bátrabban kontaktálok a közönséggel. Beköltöztem ebbe a darabba, ahogy az ember egy idegen városba költözik, de kis idő után egyre biztonságosabban mozog, mert tudja, hogy hol van a pékség, a bolt, meg a könyvtár. Most már elég biztosan tudom, hogy hova kell nyúlni az idegek játéka szempontjából, érzelmileg, szellemileg, meg technikailag.
Annak idején az első szerepeim is rögtön Varró Dani szövegével hoztak össze. (Túl a Maszat-hegyen 2005 – Morzsányi Géza, Makula – a szerk.) Azután elolvastam minden megjelent szövegét. A Szomjas trollt Cseri Hannával együtt szelídítettük meg lépésről-lépésre.

Az számomra is új műfaj, hogy egyedül állok ki. Hiába játszottam már főszerepeket, más ha vannak partnereim. Itt nagyon magamra vagyok utalva, úrrá kell lenni a labilitáson. Huszti Péter könyvében olvastam, hogy hosszú évekig, amíg nagy főszerepeket játszott, mindig gyalog sétált be a színházba. Útközben szedte össze magában az egész szerepet. Mintha az ember befelé görgetne egy hógolyót, amiből végül elkészül a hóember.
Minden energiámat össze kell szednem a darabra.

Ez az, ami rajtad áll. De hogy mivel dolgozol éppen, az nem feltétlenül, nem?

Minőségi szövegekkel szeretek a közönség elé állni. Használjuk a verbalitást, a képzőművészetet, a zenét, nagyon komplex műfaj a báb. Önmagában az művészeti nevelés, ha ennek kitesszük a gyerekeket. Meg az élő zenének. Igazi dolgokat szeretek megmutatni, amelyek mögött tudás van.

A Bábszínházban olyan képzőművészi alapozás folyik, amit nehéz lenne mással pótolni a korai életszakaszban. A bábokban műalkotásszerűen vannak megfogalmazva gondolatok, amelyek teret hagynak a színésznek is.
Egy szomorú karaktert szerintem nem úgy kell megfesteni, hogy potyog a könnye és lefittyed a szája, nem jó, ha ennyire illusztratív a figura. Egyszerre félkész és befejezett dolgok a jók, a valódiak, amelyek bőven hagynak teret a másik alkotó, a színész számára is.

Hogyan ragadott meg ez a világ téged gyerekként?

Nem csak azt láttam, hogy szép és érdekes, hanem rögtön éreztem, hogy én is be akarok lépni és kíváncsi vagyok ennek a világnak a titkaira.

Most meg érzékelem a színpadon, ahogy a gyerekek jönnek velem. Azt csak remélni tudom, hogyha hazaérnek, megkeresik a szöveget, és elolvassák a könyvet, mert emlékeznek arra a részre, amikor a kis hablegény ott ugrált a viccesen átfonódó rímek között.
Titkon abban bízom, hogy bemennek a könyvtárba és a „V” betűnél megkeresik Varró Dani könyveit, vagy rákeresnek legalább a Youtube-on, hogy mi az a Szomjas troll.
Remélem, hogy eszükbe jut majd otthon, hogy volt a darabban egy hátizsák, és hazamenve megfogják a kis táskájukat és elkezdenek azzal trollkodni egy kicsit.

Azt szeretném, hogyha a gyerekek nem ebben a beszűkült, nyomkodós világban élnének. Nem akarok nagyon didaktikus, meg ömlengős lenni, de megszakad a szívem, mikor látom, hogy egy nagyon kicsi gyerek kezében telefon van. 

Azt gondolom, hogy egy kisgyerek kezében egy táskát, vagy egy párnát kell adni, amivel ő kiskutyát, kiscicát vagy az anyukáját is eljátszhatja. Ez fogja fejleszteni a képességeit.

Ha van célom, akkor az ez: lássák, hogy egészen egyszerű dolgokkal is lehet játszani, mert mindegyiknek sajátos karaktere van.  

Azért ez az előadás korántsem ilyen egyszerű. Inkább egy bonyolult szimfonikus költeményre hasonlít, ahogy megszólal az irodalmi szöveg.

Önmagában erős a zeneisége, de kicsit olyan is ez a darab, mint egy zenemű, amiben túl sok a hang. Sorról sorra kell haladni benne. Nagyjából tíz előadás szövege van a fejemben, tehát ha azt mondják, hogy mondd onnan, hogy Jesper, arra képtelen vagyok. Kötnöm kell ahhoz, hogy kinyitom a fiókot. Mozdulatok, helyzetek, kéztartás hívja be a szöveget.

Nagyon sok benne a tárgy, de mindennek megvan a helye és az ideje, hogy mikor kell elővennem.

A befogadás jellege, a megértés változott?

Nyilván alapvetően máshogy kell figyelni, mintha 4D-s filmet néznének a plázában, vagy shorts-okat a youtube-on, de sokféle darab és sokféle közönség van. Ha szülőkkel együtt jönnek a gyerekek, többen reagálnak az irodalmi áthallásokra a Szomjas troll szövegében például, de érdektelenséget, vagy falat sosem szoktam érezni.

De az előfordul, hogy A Szerb Antal-kód poénjain kedden visítva röhögnek, szerdán pedig néma csend fogadja ugyanazt. Pedig a legváratlanabb helyeken, és kontrasztos nyelvi környezetben bukkannak elő József Attila sorai például, mégis van olyan közönség, aki ezt dermedt csendben nézi.
Olyankor azon gondolkozom, hogy mi történhetett, most nem vagyunk jók? Pedig mindössze annyi lehet mögötte, hogy más a befogadó, más közösség, mást ért az előadásból.

Azért, mert máshogy kell figyelni, hogy valami élő?

Nagyon aktuális probléma, hogy az emberek úgy élnek, hogy egyre kevesebb az élő és megfogható dolog körülöttük és köztük. Egyszer talán Mácsai Pál mondta egy interjúban, hogy a mai ember előbb nézi meg a telefonján az időjárást reggel, minthogy elhúzná a függönyt. Nagyon furcsa világot élünk, amiben nagyon tudatosan kellene a hajót a másik irányba fordítani. Mert a gyerekek most már nem nyitnak ki egy könyvet, ha tudni szeretnék, hogy miről szól az Egri csillagok, nem is a Wikipédián nézik meg, hanem a ChatGPT-vel iratnak egy rövid összefoglalót.
Hallottam olyan történetet kollégáktól, hogy a nézők megpróbálták „lapozni”, „pörgetni” az előadást, mintha digitális tartalom lenne. Túl lassú volt. Képernyőre van optimalizálva a mai gyereknek az agya, ami zsákutcának tűnik.

Az iskolában is vizuális tábla van. Nekem a gyerekkori alapélményem a kréta csikorgása, meg büdös vizes szivacs. Ezek mind igaziak. De ott a könyvek nyomdafesték illata, a papír sercegése lapozásnál.

Mi fix tévéadást kaptunk és néztük a Hét című műsort vasárnap, meg a Deltát Kudlik Júliával. Fogalmunk sem volt róla legtöbbször, hogy miről beszélnek, de valahogy így zárkóztunk fel a valósághoz.

A mai gyerekek maguknak válogatják a tartalmakat, amelyeket őrült tempóban tudnak váltogatni is. Szerintem nagyon-nagy szükségük van olyan lehetőségre, amiben benne vannak, és csak arra tudnak figyelni.
Ezért igazi a színház. Hat rá a néző, de nem határozza meg. Szerintem a tanárt sem lehet kiiktatni az oktatából, ha valamit valóban szeretnénk a gyerekeknek megtanítani.

Ha jól értelek, az oktatás és a művészet kulcsa is az alázat.

Ez alapvetően paradox helyzet, mert kell ahhoz ego is, hogy kiálljak az emberek elé, de én alapvetően ügyet szeretek szolgálni. Szeretek alárendelődni egy történetnek vagy egy feladatnak, mert nem én vagyok az érdekes valójában. Az ember nem teheti önmagát árucikké.

Világéletemben mélyen tiszteltem az igazi szakembereket: a jó asztalost, a hangszerkészítőt, egy jó takarítót, vagy hozzáértő kellékest itt a színházban. Végtelenül tisztelem azt, aki tudja a munkáját jól végezni.
A színházban is az emberi morál felmutatása a legfontosabb, ami először is annyit jelent, hogy hitelesen és odaszántan dolgozom. A színházi kötéltánchoz márcsak azért is kell az alázattal viszonyulni, mert sosem tudjuk, hogy valójában min múlik: jó lesz-e az előadás vagy sem.
A memóriához pedig hit is kell, hogy képes leszek előhívni, amit rögzítettem.

A hit is kulcsszó?

Abban az értelemben igen, hogy Istent ugyanúgy tetten lehet érni a művészetben, mint a természetben vagy bármiben, ami szép és igazi. Az, hogy az ember ilyen gazdag idegrendszerrel, ennyi ötlettel lett megteremtve – és önmaga is alkotóvá válhat, nagyon szép dolog.

Mentőövként definiáltad a színházat. Ez menekülés a valóság elől?

Mit értesz valóság alatt?

Amiben a hétköznapjaimban esek-kelek.

Abból kiemel és időről-időre érdemes is kilépni belőle. A fiam református iskolába jár, neki is rengeteg kérdése van, amikor szembejön a valóság. A jó kérdések közelebb visznek a valóság megértéséhez, és azt gondolom, hogy amíg kérdező, kíváncsi emberek vagyunk, nincs minden veszve.
Mélységesen hálás vagyok az Úrnak, hogy a mai világban, nem kényszerpályán kell vergődnöm, hanem azt csinálhatom, amit szeretek, amihez a képességeim és a habitusom is megfelelő. Az, hogy nem kell kontrasztban élnem azzal, akivé Isten teremtett, kegyelmi állapot.

A bábok is csodálatos alkotások, amelyek a kezedben nyerik el a karaterüket. A „hogyan” érdekel.

A próbák folyamán sok időt töltök velük. Ebben az alagsori teremben is szoktunk próbálni, mert elérhető a legnagyobb segítség, a tükör. (Kinyitja a szárnyas tükröt és élvezettel mutogatja a szakmai fogásokat – a szerk.) Triviális, mégis ki kell mondani: nem látjuk magunkat. Hiába érzem belülről nagyon jónak az építkezést, ha lejövök ide és megnézem a tükörben, abban a pillanatban látom, ha valami nem működik, vagy hamis.
Nem azt szeretném, hogy valami kifejezetten illusztratív legyen, hanem hogy megtaláljam a karakter igazságát. Ezek nüanszok.

Húsz éve bábozol és még mindig van, amit nagyon máshogy érzékelsz belülről, mint amikor tükörben látod?

Mert a báb mögött vagyok, vagy fölötte. Folyamatos tanulásban élek és nincs két egyforma báb. Nem lehet azt gondolni, hogy mivel bábos vagyok, minden bábbal remekül játszom. Szerintem mindig újra kell tanulni ennek a művészetét.

Nagyon kicsi mozdulatokból kell pontosan megfogalmazni dolgokat, mert másodpercenként figurát váltva van arra szükség, hogy minden szereplő teljesértékűen megnyilvánulhasson.

Mozgató, nyílt próba - átalakult a színházi kommunikáció is, többet törődve a közönség formálásával, értővé nevelésével. Neked természetes volt ez a nyitás?

Interakcióba keveredni az emberekkel azért valahol a műfaj sajátja. Gondoljunk a vásári bábjátékokra, amikor egyként kiabál a közönség Vitéz Lászlónak, hogy vigyázzon, mert ott van az ördög.

A műfaj kiváltja, hogy hozzászóljanak. Számomra pedig kiváltság, hogy például a Semmi című előadásunk kapcsán a Mozgató programban a fiatalok megosztják, hogy mi az életükben a legfontosabb, amitől nehezen válnának meg. Komoly lélektani kérdésekről beszélgetünk, ami nagyon megtisztelő. Azt jelenti, hogy komolyan veszik.

A Szomjas trollban az interakciónak a keretmese ágyaz meg. Sokat gondolkodtunk persze, hogy ki legyen ez a figura, aki végülis a könyv történeteit egybefűzi. Így jutottunk ehhez a rendes, becsületes szakemberhez, akiből feltartóztathatatlanul kibuggyan az igazi énje, a mesélő. Ahelyett, hogy faipari alapismereteket oktatna. Utat tör magának a varázslat.

Mit gondolsz, ki lehet öregedni a bábból?

Amikor idősebb kollégákkal dolgozom, azt látom, hogy a játékszenvedélyük nem tűnt el.
De érkeznek az újabb és újabb generációk, rendezők és színészek egyaránt, akik mást gondolnak a műfajról. Számomra Blasek Gyöngyi igazi példakép, aki jónéhány pályán töltött évtized után a legavantgárdabb rendezőkkel is kiválóan tud együtt dolgozni, és mindenre rácsodálkozik, hogy milyen izgalmas. A kihívások is frissen tartanak, de persze következhet olyan elvont formavilág, amivel én már nem fogok tudni azonosulni.
De meg fogom próbálni.