A gondosan feldíszített karácsonyfa mellett négyen ültünk a kanapén: szüleim, nővérem és én. Már túl voltunk az ajándékozáson, ölemben pár összefűzött papírlap pihent. Szeretem kreatív ajándékokkal meglepni a szeretteimet, ez is egyike volt az ilyen szellemes meglepetéseknek, amivel sikerült megnevettetnem őket. A családi legendárium epizódjait, a karácsonyi készülődés derűs perceit, az ismétlődő szófordulatokat, a fenyőállítás izzasztó pillanatait vetettem papírra, azzal zárva a színműként megírt jeleneteket: egy angyal figyel minket mosolyogva. Édesanyám, aki vállalkozott rá, hogy felolvassa a pár oldalas szöveget, meghatottan adta vissza a lapokat, és egy pillanatra elcsendesedtünk. Még nem sejtettük, hogy az utolsó sor is valóság, és tényleg öten vagyunk a szobában.

Egy évvel később már vele, vagy talán inkább őt ünnepeltük. A kerek arcú, rózsaszín pulóverbe bugyolált baba csodálkozó szemekkel nézett ránk a karácsonyi félhomályban. „Nehogy megfázzon!” – aggodalmaskodott a nagymama. Valóban hideg volt, de ha a bőrömön mínuszokat is éreztem, belül kis időre melegség járt át: egy négy hónapos kislány, a nővérem gyermekének első karácsonya volt ez, akit nem sokkal később én tarthattam a keresztvíz alá.

Amikor járni kezdett, némi fejtörést okozott, hová is állítsuk abban az évben a karácsonyfát. De feleslegesnek bizonyult az aggodalom, a göndör fürtös emberkét jobban lekötötték a szőnyegen sorakozó ajándékok. Amikor édesapja felemelte, azért ő is az egyik ágra illesztett egy textilből varrt szaloncukrot, én pedig gyorsan kattintottam egyet a telefonom kamerájával, hogy megörökítsem a pillanatot. Akkoriban, az utamat keresve, úgy éreztem, nem tudok rá annyi figyelmet fordítani, mint szeretnék, lénye azonban így is formált. Tudtam, hogy keresztanyaként feladatom a hitre nevelése, de mindenekelőtt a sajátomat kellett megerősítenem.

Na és persze túl kicsi is volt még hozzá, hogy Jézus születéséről, tanításairól beszéljek neki. Előbb a családi hagyományokkal ismertettük meg. Az egyik ilyen a saját gyermekkoromra nyúlik vissza: míg mi a nővéremmel a gyerekszobában játszottunk, az angyalok (azaz a szüleink) a nappaliban díszítették fel a fát, és miután elkészültek, csengőszóval jelezték ottjártukat. A hangot követve izgatottan léptünk a sötét szobába, ahol aztán kezdtek kirajzolódni a karácsonyfa körvonalai. Mostanra én is angyalszerepbe léptem, ami hasonlóan izgalmas – bár talán leginkább a lebukás veszélye miatt.

Főleg, hogy közben újabb gyermek született, egy kisfiú – épp olyan szőke és kék szemű, mint a nővére, tekintetében huncut csillogással.



A következő években kezdtem másképp megélni az ünnepet. Felszerelkeztem keresztény könyvekkel, decemberben a reggeleket egy-egy adventi gondolattal indítottam, és égtem a vágytól, hogy átadjak mindebből valamit a keresztlányomnak is. Egy kisgyereket viszont a játékon keresztül lehet a legjobban megszólítani. Hirtelen villant be az ötlet: csináljunk színdarabot! Nővérem korábban már elmesélte neki a betlehemi történetet, ezt adtuk elő azon a karácsonyon a családnak. A szekrényből kék és szürke köntös került elő. Előbbibe ő bújt bele, egy nagyobb plüssel bélelve ki a jelmezt, a másikat én öltöttem magamra, arcomra egy szemceruzával szakállat pingálva. Így indult útra a mindenórás Mária és az őt kísérő József. A hosszú úton egy kis csacsival utaztunk – akit annak idején pont karácsonyra kaptam –, majd végre megérkeztünk Betlehembe, ahol sokáig hiába kopogtattunk szállásért. Amikor végre lepihenhettünk, elérkezett a csoda: megszületett a Gyermek, akit aztán Mária kedvesen kezdett ringatni.

Miközben egy játék babát nyújtottam oda színésztársamnak, kisöccse fészkelődni kezdett a kanapén, majd a porondra sietett. Kivette a másik kezemből a díszlethez tartozó papírcsillagot, és a magasba emelte. Így végül ő is a történet részévé vált, betöltve egy igen fontos szerepet. Bár még nem értette, de azt hirdette: megszületett a Megváltó!

Ahogy a gyerekek cseperednek, egyre gazdagabbá válik advent időszaka. A családi koszorút tavaly már közösen alkottuk: én voltam az anyagbeszerző, a hatéves illesztgette rá az apró díszeket, a nagymama pedig szép szalaggal tekerte körbe. Vasárnap esténként együtt ültük körbe, és énekeltünk, a legifjabb családtag a leglelkesebben. Pár nappal szenteste előtt karácsonyfadíszeket is készítettünk, amik aztán fel is kerültek a fára – az aprólékosan megfestett házikó és a kékre pingált angyal is.

Aznap délután immár két óvodással készültünk előadásra. Mivel hárman voltunk, adta magát az ötlet, hogy legyünk a napkeleti bölcsek. Ezúttal keresztlányom is arcfestést kapott, míg ruházatunk az előző évben jól bevált köntös lett. Még egy papírkoronát is találtunk, én pedig turbán gyanánt szőrmesapkát illesztettem a fejemre, majd felnyitottam Máté evangéliumát, hogy kikeressem a kapcsolódó igerészt. Kezdés előtt kétszer is elpróbáltuk a darabot. Büszkén konstatáltam, hogy a nagylány pontosan emlékszik az átbeszélt mondatokra. Játék ládikájába apró mütyüröket, papírfigurákat tett, elvégre nem érkezhetünk üres kézzel a kisdedhez. A betlehemi istálló lakóit szőrmókokból castingoltuk, Máriát és Józsefet pedig egy-egy báb keltette életre.

Amikor megkezdtük a darabot, Öcsi váratlanul úgy döntött, inkább édesanyja öléből nézi végig a történetet. Ketten adtuk hát elő, én pedig kicsit izgultam, hogy minden pontosan hangozzék el, ne tévesszünk el egyetlen mondatot sem. Sikerült, a tervek szerint érkeztünk meg Betlehembe, a közönség tapssal köszönte meg produkciónkat. Meghajláskor aztán rádöbbentem: hiszen ezt a történetet nem is lehet elrontani. Ha kacskaringós, plüssökkel kirakott úton, egy papírcsillagot követve is, de úgyis célba érünk.

Fekete Fanni

Megjelent a Karakter 2025. decemberi számában, melyet megtalálhatnak a dunamelléki gyülekezetekben, illetve megvásárolhatnak a budapesti Bibliás Könyvesboltban is. Az újság online változatába itt lapozhat bele.