Nyolc év börtön után, 1956-ban váratlanul szabadon engedték a csont-bőr embert. Újból elindult az evangélium hirdetésére. Testvérei a hitben arra intették, hogy vigyázzon: ismét le fogják tartóztatni, ha nem áll le. - Hát éppen azért megyek szolgálni, mert ismét letartóztatnak - mondta.

Első találkozásunk

1958 májusában beindult egy új letartóztatási hullám. Most azok kerültek sorra, akik ideológiai nézeteik miatt számítottak a rendszer ellenességeinek. Református egyházunkból is mintegy húszan kerültünk börtönbe: lelkipásztorok, presbiterek és laikus egyháztagok - férfiak és nők egyaránt.
Börtönéveim kezdetén közös zárkában voltam a többi politikai fogollyal, később a lelkipásztorokat is mind összezárták, tekintet nélkül a felekezetre. Új otthonunkban naponta sorba állítottak minket az őreink, hogy számba vegyenek. Egyszer ismét megnyílt az ajtó, s egy magas csont-bőr foglyot vezettek be. Kezéből csüngtek a ruhadarabjai, nadrágja, törülközője. Elfoglalta helyét a sorban, közel hozzám. S míg mi megszeppenve vártunk sorunkra, megszólalt: "- Testvérek, az Úr egybegyűjti népét!" Biztatás volt a hangjában. Ez volt Richard Wurmbrand. Akkor láttam először. Ez a találkozás később kiteljesedett: attól a naptól kezdve összetartoztunk a szenvedésben, a közös áhítatokban, igehirdetésekben. Börtönéletem egyik leggazdagabb fejezete vette kezdetét.

Bűnvallás és feloldozás

Egyetlen nem lelkész fogoly volt közöttünk, szobafőnöki minőségben, a szekuritaté bizalmija. Láthatóan élvezte a főnökséget, és mindenről, ami a cellában történt, értesítette megbízóit. Mindenki megvetette, rajtam kívül senki sem állt szóba vele. Megkíséreltem közelebb kerülni a lelke legmélyén rejtőző emberhez, ha még volt egyáltalán "emberség" benne. Barátságunk nem sokáig tartott.
A börtönben íratlan szabály volt a "segíts magadon". A foglyok a lepedőkből, párnahuzatokból lehasított kb. tíz centis csíkokkal foldozták meg rongyos fehérneműiket, szvettereiket. Szigorúan tilos volt ez az eljárás, de nem tudták megakadályozni, mert nehezen volt ellenőrizhető. Én olyan jó fiú voltam, hogy soha nem vetemedtem ilyen "szörnyűségre" Egyszer azonban mégis engedtem a kísértésnek: egy senki által nem használt párnahuzatból lecsentem pár centit, foltnak. Szobafőnök barátom valahogy észrevette a nagy bűntényt. Reméltem tőle némi kíméletet, csakhogy ő nagy halat fogott, és engedte vissza. 70-80 lelkész előtt kihirdette: "a szenteskedő Visky meglopta az államot, ezért elnyeri méltó büntetését". Nem a büntetéstől ijedtem meg, inkább az gyötört meg rettenetesen, hogy gyalázatot hoztam az Úr nevére. A halált is szívesebben elviseltem volna. Kértem is: "Uram, ölj meg engem! Gyalázatot hoztam a nevedre annyi ember előtt, akik tőlem is hallottak felőled..." Tele voltam jónási bűnbánattal és halálvággyal. Legnehezebben a testvéreim előtt hordoztam a szégyenemet: egy cellában voltam néhány református lelkésszel és három teológussal, egy unitárius esperessel és egy unitárius teológiai professzorral is, akik szintén a protestánsok közé számolták magukat.
Vergődő lelkiállapotomban bűnvallásra kényszerültem, és éppen Richard Wurmbrandnál kerestem a gyógyulásomat. Elsírtam előtte tolvajságomat, s vártam a felülről való bocsánat hirdetését. Nem várt módon meg is érkezett: - Az állam elvett a családodtól - válaszolta Wurmbrand -, megfosztott minden értékedtől (az ítéletemben vagyonelkobzás is szerepelt), elvette a szabadságodat, 22 évi kényszermunkára és börtönre ítélt (azaz halálra), s te most egy párnahuzat-csíkért bűnbánatoskodsz. Az nem fáj, hogy emberek mennek kárhozatba, s nem hallják tőled az evangéliumot? Hamis bűnbánat az, ami benned van. Az egész huzatot el kellett volna venned, amiatt bánkódj, hogy nem azt tetted.
Igaza van Ágostonnak: csalóka bűnbánat az, amikor nem a bűn fáj, amit Isten ellen követtünk el, hanem leleplezett hiúságunk, kegyeskedésünk sérül.
Még ilyen választ soha nem kaptam bűnvallomásra.

Széthúzás

A papok cellájában nem alakult ki igazi ökumenikus közösség. Mindenik felekezet a maga kerítésén belül élte inkább egyéni, mint közösségi életét. A legbuzgóbbak a görög-katolikus szerzetesek voltak. Ők 2-3 ágyra összehúzódva naponta elimádkozták románul a rózsafűzért. Egyebet talán nem is. Gépiesnek tűnt számunkra ez az ima: voltak közöttük olyanok, akik az Üdvözlégy közben kezükkel intettek, hogy bejelentkeznek a sakkpartira. (Egyébként tilos volt a sakk.)
Mi előbb közösen tartottunk áhítatot az unitáriusokkal, később azonban a jelentkező prozelitizmust elkerülendő kivonultak közülünk. Végül mi reformátusok és evangélikusok is elkaptuk a protestáns betegséget, és kettéváltunk. A megoszlás hátterében bizonyos morális kérdések álltak, s hogy egyesek nem szenvedték a pietista magatartást.
Nagy felindulást okozott, amikor Wurmbrand keményen bírálta a pusztán elméleti vagy dogmatikus megnyilatkozásokat, a kinti és a benti (börtönbeli) prédikációkat. De hát milyen problémákat kellene szószékre vinni? - feszült mindenkiben a kérdés. Wurmbrand, mindenki nagy megbotránkozására, megadta a választ: "arról kellene beszélni, hogy kié Erdély, a magyaroké vagy a románoké?" Ezért s más bátor húzásaiért a többiek lebüdöszsidózták ("jidanul puturos"). De azért Wurmbrand megadta a hazaárulással felérő választ: "se nem a románoké, se nem a magyaroké, hanem a hívő románoké és a hívő magyaroké". Teljes mértékben egyetértettem vele.

Kegyes furfangosságok

A börtönben gyakran betették Wurmbrandot a rendszer ellen vétő, zsidógyűlölő milicisták és vasgárdisták cellájába. Ott minden nap megverték a cellatársai. Soha nem jelentette a börtönparancsnoknak. Nem is volt kinek: éppen az volt a szándékuk, hogy elveressék. Wurmbrand "bosszút állt" rajtuk. A nem túl nagy műveltségű, magukat elfoglalni, lekötni nem tudóknak krimi-történeteket mesélt. Ő maga volt a szerzője ezeknek a rémségeknek. A történetek végén mindenki bűnbánatra jutott, megtért: a bíró, az áldozat, maga a gyilkos is, sőt még a vallatók is. A verések elmaradoztak, ha nem is szűntek meg teljesen. Íme, regények ruhájában az evangélium! Ha rákérdeztek a szerzőre, mindig híres írókat említett. Kegyes csalás ez? Nem hinném, hogy Balzac, Tolsztoj vagy Dumas rossz néven vették volna nevüknek ilyen célra való felhasználását.
Ilyen kegyes csalásokra a szabad életben is kapható volt. Több alkalommal, amikor oroszul, románul, németül stb. kellett tolmácsolnia igehirdetést, a gyengécske prédikációt megtoldotta egy-egy lépéssel: egy-egy hiányzó gondolattal, fordulattal, nem tudakozván a lelkiismeret felől.
Egyszer a szebeni metropolita megengedte neki, hogy templomában igét hirdessen. Ő maga is szerette hallgatni Wurmbrand eredeti, gyakran humoros szolgálatait. De felhívta Wurmbrand figyelmét arra, hogy az ortodox liturgiához a sűrű, mélyen meghajló keresztvetés is hozzátartozik. Wurmbrandot ez nem feszélyezte: sűrű mély meghajlásokkal adózott az igehirdetés emelvényen az ősi ortodox tradíciónak. Ám a szentbeszédben már azt kellett hallania a jónépnek, hogy nincs semmi értelme a külső szent gesztusoknak, ha hiányzik a szív belső töredelme, a megváltozott, megszentelődőtt élet, az Isten dicsőségére élő új ember. Csak a kegyelem segít és csak Krisztus hite üdvözít.

Mindenkinek mindenné

Wurmbrand mindenki felé kereste a kommunikáció eszközét. Súlyos csont és tüdőtuberkulózisban szenvedett. Ha az őr az orvoshoz vitte, az úton a sofőr biztosan hallhatott Jézus felől, a raborvos is.

Egy volt vasgárdista főnöknek azzal nyerte meg a szívét, hogy a maga létfontosságú orvosságait neki, az ellenségének adta át. "Mindenkinek mindenné lettem, még az én életem sem drága nékem."

Igyekezett mindenkihez a maga nyelvén beszélni. Egy alkalommal cellánkba jött a börtönigazgató. Kötekedni kezdett velünk a régi kérdéssel: "- Mit csinált Isten a sötétben, amíg nem teremtette meg a napot?" Mindenki hallgatott, Wurmbrand nem: "- Igazgató úr, Isten maga a világosság, és a világosságnak nincs szüksége világosságra. Az igazgató úr tud a sötétben is gondolkozni. Isten sem unta magát a sötétben." A válasz talpraesett volt, és nem is provokáló. Zsidónak zsidó, görögnek görög, primitívnek primitív lettem...

Szemben az őrmesterrel

Egy másik alkalommal egy őrmester jött be a papok zárkájába. Kötekedő kedvében szidta a papokat. Ezek az őrmesterek nagyrészt falusi legényekből verbuválódtak, s a biztonsági szolgálat magasan fölébe emelte őket a falusi kollektivizált élet nyomorúságainak, a szegénységnek. Eljött számukra az alkalom arra, hogy pópáikon a maguk módján bosszút álljanak. Zuhogtak a vádak az őrmesterből: "Ti papok kizsákmányoltátok a szegény népet. Az ünnepi szentelt kaláccsal s a nép adományaival a disznaitokat hízlaltátok, paráználkodtatok asszonyainkkal: megérdemlitek a börtönt." A vád hallatán halkan védekeztek a görög-katolikusok és a román ortodox papok. Valóban nem mindenik ortodox pópára volt ez jellemző, amit mondott, noha sok visszaélés történt Krisztus szent nevével.
A vitába Wurmbrand is beleszólt. A papok nagy ámulatára kvázi az őrmester mellé szegődött: "- Őrmester úr, igaza van. Mi ilyenek vagyunk: anyagiasak, mértéktelenek. De én ismerek egy olyan papot, aki mindenkit szeretett, a szegényekhez lehajolt, az éhezőket ellátta kenyérrel. Ő maga is proletár származású volt. Soha senkinek nem kívánta el a pénzét, kenyerét, ruháját, sőt szétosztogatta, amije volt. Életét is feláldozta a szegényekért. Nekünk ne higyjen, de higyjen Neki. Ő rászolgált a bizalmára."
Mindenki dermedten hallgatott. Az őrmester lépre ment: "van ilyen pap, és ki az, hol van? Meg akarom ismerni." Wurmbrand folytatta: "Ez a pap Isten Fia, Jézus Krisztus, aki az őrmester úrért is meghalt és feltámadott, aki mindenütt elérhető, a börtönben is, azok számára, akik bánják a bűneiket."
Az őrmester hallgatott, s mi papok is. Ez börtönprédikáció volt, gyakorlati igehirdetés.

Egyik őrmester cifra káromkodások között hozta be a borotvának csúfolt késeket. Hetente kötelezően meg kellett borotválkoznunk ezekkel a buta kínzószerszámokkal. Ki mert volna szembeszállni ekkora hatalmassággal? Hát Wurmbrand! "Őrmester úr, megengedem, hogy szárazon borotváljon a fenetlen borotvával, csak ne káromolja Isten szent nevét." Az őrmester elmosolyodott, és többet nem káromkodott. A szelíd beszéd még a kommunista csontokat is megtörheti.