Ma otthonról dolgozom. Határidőre kell befejeznem egy cikket, ezért a szokásosnál korábban ébredek. A szobába engedett friss, hűvös levegővel és egy bögre kávéval próbálom felpörgetni magam. Sikerül, hiszen gyorsabban haladok, mint arra számítottam – már látom a fényt az alagút végén, nem fog miattam csúszni a megjelenés. Miközben a munka hátralévő részének lépéseit tervezem, kopogást hallok az ajtó felől. „Apaaaa, apaaaaa! Gyere, hatalmas!” Kisfiam az, aki irigylésre méltó lelkesedéssel próbálja megmutatni az általa épített óriási legótornyot. „Most nem tudok menni” – felelem kurtán. A kérdés és a válasz is megismétlődik néhányszor, és amikor a kisfiam megelégeli, hogy szavai falra hányt borsók csupán, odébbáll. Nem telik el tíz perc, újra kopog, sőt, mivel már eléri a kilincset, benyit, és úgy kérlel, hogy tartsak vele. „Mindjárt” – mondom, de már kevésbé tudok az írásra figyelni. Pillanatokkal később megismétlődik a korábbi jelenetsor, azzal a ráadással, hogy a kisfiam már az ölembe akar férkőzni – egyébként is, miért egy világító valamit néz apu egész nap? Amit én csináltam, azon is vannak betűk és számok.

Megadom magam, átölelem, és vele tartok a gyerekszobába, hogy megnézzem, mennyivel épített nagyobb tornyot, mint saját maga. Rekordok Könyve-gyanús. Segítek neki néhány kockát feltenni a tetejére, majd felemelem, hogy ő maga koronázza meg az építményt. Tíz perc múlva kicsit megszégyenülve sétálok vissza a laptopomhoz. Ennyi idő nekem semmiség, a munka sem várt sokáig. A kisfiamnak viszont aznapra lehet, az egész világot jelentette, hogy az apukáját ki tudta szakítani egy kicsit a „világító valami” elől, hogy ő dicséretben fürdőzzön és még segítséget is kapjon az alkotása befejezéséhez. Hiszen erre is megszabott idő van.