A hit alapjait tanulom újra velük és rajtuk keresztül. Amikor a felelősségvállalás dimenziói kitágulnak, máshogy értem én is, másként lüktetek együtt a jól ismert bibliai történetekkel.

A kettévált tenger, a Karmel-hegyi istenítélet, az öt sima kő, Jerikó falai, az oroszlánok, de ha nem tenné is, Jób és barátai – ezek a kedvenc pillanataim. Ülünk az asztal körül, szóba kerülnek Isten dolgai és elmondhatom, hogy mindez számomra hogyan lett valósággá. Egészen megelevenít és felvillanyoz, amikor Isten tetteiről, az Ige formáló erejéről és a megtapasztalt csodákról beszélhetek a csillogó szemmel figyelő következő nemzedéknek, egy pillanatra kitágul a tér és az elemelt valóságban megerősödünk abban, hogy kicsoda a mi csodálatos Urunk…
Jó anya, ezt már mondtad – koppannak a fiam szavai a vacsoraasztalon. Kissé leforrázva nézek széjjel, hogy akkor most az történt, hogy valójában egyedül engem villanyoznak fel a nagy történet nagy pillanatai, mert ezek szerint a gyerekeimnek mindezt már mondtam. Az arckifejezésükből ítélve nem is egyszer. Persze udvariasak, elnézőek meg minden, csak hát ugye, éppen kamaszodnak és már az is ciki volt, hogy olyan hosszan magyaráztam az imádság lényegét a fluxuskondenzátorral. (A Vissza a jövőbe című filmre utalva: nem tudjuk, hogyan működik a fluxuskondenzátor, de világos, hogy attól megy az autó – a szerk.)
Na jó, de akkor szerinted hogy van? – kérdezek akkor én a vagány gyerekektől, hogy mit gondolnak például arról, hogy a korukbeli fiúk és lányok együtt alszanak egymás családjánál?
Erről mondjuk pont nem gondolnak semmit, úgyhogy visszatérhetünk egy pillanatra Isten erejére.
Anya, egyébként ma a dolgozat előtt imádkoztam és kértem Isten békességét és egész nap nem féltem – vallja meg a szorongástengere kettéválásának történetét végül a nagy vagány.
Aha. Akkor azért mégsem olyan nagy baj, hogy elmondtam néhányszor.

***

Reggel 6.00. Próbálnám kinyitni a szemem, de a valóságérzékelésem annyira szürreális, hogy komolyan megfordul a fejemben: nem biztos, hogy előrevisz, ha a látvánnyal összezavarom magam. Vegyük sorra! Szóval valaki hangosan nyávog közvetlenül az arcomba, miközben az ujjaimat ütemesen nyomkodják rá arra az enyhén ragadós, puha anyagra, ami valahogyan mindkét tenyerembe odakerült, a fejem két oldalán pedig megint más folyamatosan pumpálja a matracot, amitől úgy érzem, menten agyrázkódást kapok.
Gondolom, ígértem valamit.
Valami azt súgja, hogy az a valami, amit ígértem, néhány apró embernek igen fontos. Úgy fest, az is fontos nekik, hogy a gyurma, amit a tenyerembe tettek, elérje a formálhatósági hőmérsékletet, mert neked mindig olyan jó meleg a kezed, anya.

36,6 °C a saját formálhatósági hőmérsékletem. Szépen alakulok évek óta hétköznap és ünnepnapokon egyaránt.
Megtanultam például ezt a hajnali kakaókészítést is, ami most, néhány perccel hat óra után kezd újra eszembe jutni.
Talán a tenyerem is elég meleg tud maradni még néhány évig, hogy ezek a már nem is olyan csöpp gyerekek bízhassanak abban, hogy érdemes beletenniük mindazt, aminek a megformálásával még nem boldogulnak egyedül.

***

Te jó ég, mennyire kicsi! – nézem a fiamat a pályán, és egészen összeszorul a szívem.
Otthon hatalmas, erős gyereknek tűnik, aki mindent elbír, jól terhelhető. Itt, a kézilabdacsarnokban egészen kicsi. A csapattársai is mind nagyobbak nála, az ellenfélről nem is beszélve. A mez is hatalmas. Bemelegítettek, a bíró a sípjába fúj, feláll a két csapat a kezdéshez.
Nincs mese, a meccs indul.
És nem mehetek be helyette. Még a hangom sem hallatszik az éktelen zajban, a csarnok falai sokszorozva verik vissza a szurkolók üvöltését. Azért ordítok én is, ahogy a torkomon kifér:
Hajrá, fiam!

Szerencsére nem látja, hogy tele a szemem könnyel. Mert már nem tudok segíteni. Nem javít a helyzeten, ha helyette rettegek. Ez az ő első meccse. Őt lökik fel. Vele üvölt az edző, benne csalódnak a csapattársak, és ő is csalódik magában, ha kihagyja a helyzetet.
Én meg itt ülök szorongva a vonal mögött a kispadon.
És egyszer csak kinéz és csak a kezével mutatja: víz! Vizet!

Időt kér az ellenfél. Jöhet a vízért.

***

Ma ért el a hír, hogy a héten szülővárosomban felakasztotta magát egy tizenkét éves kislány az emeletes ágyára.
Meghalt. Nekem meg megbénult a szívem.
Nem erről kellene írnom, nem is kellene erről beszélnem, hiszen gyereknap van.

De tudjátok, van egy tizenkét éves lányom nekem is. Van emeletes ágya.
Ő él.
Mi a legfontosabb, amit megtanul rajtam keresztül Istenről? Mit adtam át? Mit mondok majd, ha hall erről a tragédiáról?
Nem tudom.
A Netflixen meg lehet nézni a Kamaszok című négyrészes sorozatot. Én a Hetedik menyországot néztem annak idején, úgyhogy felmerül bennem a kérdés, tudom-e valójában, miben él a gyerekem?!
Melyik az Ő világa?
Az, amit itthon élünk?
Az, amit az iskolában él?
Az, amit abban a szűk idősávban él, amikor internetezhet?
Az, amit mások vetítenek rá vagy a családunkra gyülekezeten innen és túl?

Az ifjúság szolgálatának évében gyereknapon azt kívánom mindannyiunknak, hogy legyenek valódi válaszaink.
Ha olyanok nem lesztek...

Képek: pexels.com