1.1 A vezetés válsága

Sámuel hosszú éveken át vezette Izráel népét. Nagyszerű bíró volt, aki Izráelt győzelemre vezette a filiszteusok ellen. Ám Sámuelen az öregedés jelei mutatkoznak. Kísérlete, hogy a bírói hivatalt örökletessé tegye, veti az első árnyékot megbízhatóságára. Az irónia abban rejlik, hogy korrupt fiainak bírókká való kinevezésével Sámuel akaratlanul is hozzájárult a királyság megalapításához, mely rémálom volt a próféta számára. Mihelyt a nép vénei megértik, hogy a vezetés kérdése nincs megnyugtatóan rendezve, Sámuelhez fordulnak, hangot adnak aggodalmuknak s végül szilárd és folytonos vezetést követelnek (1Sám 8). Minden jel arra mutat, hogy Sámuel vezetése a filiszteus fenyegetés miatti válságot nem volt képes megoldani. Az új helyzetben új vezetőre van szükség. Így hát Isten arra utasítja Sámuelt, a régi vezetőt, hogy jelölje ki az új vezetőt. A királyság megalapítása az utolsó bíróra hárul. Ez a tény a régi és új közti feszültséghez fog vezetni.

1.2 Saul személyisége

A jellemábrázolás szempontjából egy szereplő színre lépése azért jelentős, mert legjellemzőbb személyiségvonásaiba enged betekinteni. Ez okból az 1Sám 9-1o-et, Saul színre lépését, úgy kell olvasnunk, mint amely szakasz fontos adatokat tartalmaz Saul személyiségéről. Az 1Sám 9:5-1o:8 öt jelenetből áll: 9:5-1o, 11-14a, 14b-21, 22-26, 27-1o:8. A héberben mindegyik jelenetet az „ők" személyes névmás vezet be, mely Saulra és szolgájára (a 9:27-ben Sámuelre) vonatkozik, s melyet mozgást kifejező igék követnek. A kivétel a negyedik jelenet kezdete: „Sámuel azonban fogta Sault és a legényét" (9:27). A negyedik jelenet csak bevezeti, az ötödik viszont teljessé teszi a megváltozott szereposztást: a legény helyét a próféta foglalta el.

Az elbeszélés kezdetétől Sault olyannak látjuk, mint aki másoktól függ. A legény az, aki a nála levő pénzt kezeli, aki kezdeményez és javasol. Saul csak kérdéseket tesz fel, „kétséggel és bizonytalansággal van teli", Saul „egy úton levő kérdőjel" . Ő sosem kezdeményez és felvetett javaslatokra mindig csak reagál - ezek a bizonytalanság és függőség jelei. Amíg azonban a 9. fejezet első felében a legény az, aki kezdeményez és vezeti Sault, a negyedik jelenetben Sámuel elfoglalja a legény helyét. E ponttól kezdve a próféta kezdeményez és ő az, aki a leendő királyt vezeti, sorsát meghatározza.

Saulnak legényétől való függősége jelentéktelen dolgokra korlátozódott. Sámueltől való függősége már nem lesz ilyen korlátozott. A próféta a királytól feltétel nélküli engedelmességet fog megkövetelni a hadviselés (13, 15. r.), vallásosság (13:8kk) és vezetés (15:32k) terén. Hogy Sámuel mit vár el Saultól, az a 1o:7-8 kétértelmű parancsában kap a hangot. „A 7. vers világossá teszi, mit jelent királynak lenni, ám akárki is a 8. vers címzettje, az egyáltalán nem király. A 7. vers tautológia, a 8. vers ellentmondás." Ez az ellentmondás Sault meg fogja zavarni, ígyhát nem csoda, hogy a frissen megválasztott király hazatér falujába szántani, mintha mi sem történt volna. Saul Izráel vonakodó királya.

1.3 A karizmatikus sikere

Izráel leendő királya fel fogja szabadítani népét; Isten ezzel a feladattal bízza meg (9:16). Ennélfogva a király mint hadvezér fontos motívum az elbeszélésben. Ám mielőtt a király nekifoghatna a filiszteusoktól való felszabadítás megbízatásának, amire Sámuel homályosan célzott (1o:5, 7), az ammóni válság hirtelen fordulatot ad az eseményeknek, valamint új színben világítja meg az eddig másoktól függő vezetőt.

A 11.r. ott találja Sault, ahol a 1o. hagyta: a kiráy nem kezdett még el uralkodni, ő még mindig az a paraszfiú, akit a 9. fejezetben megismertünk. Long a 11:5-ben újabb jelét látja Saul vonakodásának, aki megválasztása után még nem kezdett el uralkodni. Azonban Saul az elbeszélésben végig vonakodik eleget tenni megbízásának, hogy felszabadítsa népét. Személyiségével összhangban ez némileg rendjén is van - egészen a 11:6-ban bekövetkező fordulópontig.

Amint hall a Jábést fenyegető veszélyről, Sault megszállja Isten Lelke (11:6) . Az egyszerű paraszt hihetetlen változáson megy át: karizmatikus vezetővé válik, aki képes rendkívüli tetteket végrehajtani. Jahve Lelke képessé teszi Sault a rendkívüli feladatra, hogy felszabadítsa Izráelt. Ennek következtében és a néptől eltérően Saul nem sír, mely a tehetetlen kétségbeesés jele, hanem haragra lobban - az erő és alkalmasság jele, annál is inkább, hisz haragja Istentől jön. Sault „dühvel tölti el a válság, mivel épp most kapta a megoldáshoz szükséges képességet." A félénk földműves egyik pillanatról a másikra új személlyé válik. Dühe jelzi Isten Lelkével való betöltekezését, amely pedig egy karizmatikus vezető elsődleges ismertetője. Saul határozott fellépése a karizmatikus vezetés fontos megnyilvánulása. A 9-1o.r. bizonytalan Saulja olyan vezetővé vált, aki határozott döntéseket hoz és önálló tettekre képes. Nemsokára látni fogjuk, hogy határozottságának a feladása hogyan oltja ki karizmáját és okozza a bukását.

A 11:7-ben Saul Jábés felszabadítására egész Izráelt fegyverbe szólítja: „Így fognak bánni annak az ökrével is, aki nem vonul hadba Saul és Sámuel vezetésével!" Az ő és Sámuel vezetésének elismerésére való felszólítás bizonyítja Saul vezetői rátermettségét éppúgy, mint annak tudatosítása, hogy mi forog kockán: a nemzetet egyesíteni kell a politikai (Saul) és a vallási vezető (Sámuel) vezetése alatt. Saul karizmatikusan, azaz függetlenül cselekszik. Egy távoli gileádi falu válsága az egész nemzet válsága lesz Saul értelmezése és fegyverbe szólítása nyomán. Saul fegyverbe hívása után egész Izráel egy emberként lép fel; ami itt történik, az a bírák kora állapotának épp az ellenkezője. Jábés-Gileád ismét nemzetegyesítő üggyé válik (ld. Bír 21). „Az Úr félelme elsöpri az ellenségtől való félelmet, és a népnek teljes bizalmat ad a hadjárat értelmében és sikerében." Vajon sikerül-e Jábés átkán (Bír 21) és Izráelnek mint nemzetnek a sorsán fordítani (Bír 21:25)? A jelek reménnyel kecsegtetnek.

Ezután Saul segítségről biztosítja Jábés lakóit (11:9). A kétkedést és csüggedést remény váltja fel. Izráel támadása felkészületlenül éri Jábés ostromlóit. A bírák sikerének egyik titka volt a csellel előkészített meglepetésszerű támadás (ld. Éhúd és Gedeon), Saul a bírák harcmodorát követi. A nap végére Saul karizmatikus hadvezérként nyer hitelesítést. Isten Lelke a parasztlegényből néhány óra leforgása alatt hadvezért varázsolt, aki képes egyesíteni és győzelemre vezetni Izráel töredezett törzsi szövetségét.

Saul egy egyszerű emberből hadvezérré válik, amit vezetői képességeivel bizonyít. Vezetői képességeit annak megtételével bizonyítja, amire égető szükség volt és amire honfitársai képtelenek. A belpolitikai válság és a kívülről fenyegető veszély együttes leküzdésével Saul határozottságról és önállóságról ad tanúságot. Mindezek nélkülözhetetlen tulajdonságai egy olyan karizmatikus vezetőnek, amilyenre Izráelnek szüksége volt és amelyet Saul személyében kapott.

A karizma, amit Isten maga említ (9:16), majd ajándékoz Saulnak (11.r.) hadvezéri karizma. Isten Lelke Sault egy egyszerű földművesből katonai stratégává változtatta. Ez az, amit mind a válság, mind pedig a vének kívántak (8:2o). A 1o.r.ben Sámuel különleges feladattal bízta meg Sault. A döntő órában és a kétségbeesésükben síró néppel ellentétben Saul Isten Lelkének beavatkozására gyökeres változáson megy keresztül. haragjával és az Ammón elleni karizmatikus hadművelettel bizonyítja vezetői képességeit. A vonakodó földművest Jahve Lelke rátermett hadvezérré formálta. A nép felismeri Saul hadvezéri karizmáját és megerősíti azt a győzelem után (11:12) ill. a gilgáli királyságmegújító ünnepségen (11:15).

1.4 A karizmatikus bukása

1.4.1 A prófétától elvetve, 1Sám 13
1.4.2 A megbénult király, 1Sám 14
1.4.3 Istentől elvetve, 1Sám 15

1.4.1 A prófétától elvetve, 1Sám 13

Hogy helyesen értékeljük e fejezet eseményeit, melyet hagyományosan Saul első bűneként és emiatt Isten általi első elvettetéseként értelmeznek, fontos észben tartanunk mindazt, ahogy Saul karizmatikus meghatalmazásáról az elbeszélésben ezidáig szó volt, valamint ehhez kapcsolódó fogalmakat, mint karizma és siker. A fejezet eseményeinek a 1o.r.ben olvasható előzményekkel való kapcsolatára is rá fogok mutatni.

A filiszteusok elleni hadjárat kezdetén Saul képes mozgósítani Izráelt (13:2-4). Nemsokára látni fogjuk, követői miként szóródnak szét, mihelyt vezérük várakozni kényszerül (13:6-8). Követőivel együtt karizmája és karizmatikus vezetése is el fog enyészni.

Saul megbízásakor Sámuel homályosan utal a gibeai filiszteus helytartóra (1o:5; bevett értelmezés). A 1o:7-ben, „tedd meg, amire módot találsz, mert veled lesz az Isten", a próféta mintha egyészt a filiszteus veszélyre utalna, melyet Saulnak el kell hárítania, másrészt pedig a helytartóra, akit Saulnak meg kell ölnie. Minden jel arra mutat, hogy a király Sámuel utasítását követte a 13.r.ben. Mégha az ammóni háború meg is gátolta Sault, hogy a filiszteusoknak hadat üzenjen, a 13:2 szerint mihelyt tehette, pótolta e mulasztását, igaz, nem a Sámueltől meghagyott módon. A háború kezdetén minden erejével azon van, hogy „karizmatikusan és meglepetésszerűen lépjen fel". Mihelyt elegen támogatják a hadjáratot, Jonatánnak a gebai helytartó meggyilkolása révén hadat üzen a filiszteusok ellen (13:3; bevett értelmezés). Természetesen „tettével Jonatán szándéka az, hogy a filiszteusok provokálásával izráeli felkelést robbantson ki". Hogy a kellő támogást megszerezze, Saul megfúvatja a kürtöt és így mozgósítja Izráelt (13:3). A két hadsereg felvonul (13:4k). Noha „Saul nyilvánvalóan számított valamiféle harci tevékenységre, azonnali csatára nem készült"; úgy tűnik, Sámuel mielőbbi érkezésével számolt.

Egészen mostanáig az események gyorsan peregtek. Saul gilgáli várakozásával (13:7) azonban az események lelassulnak és kicsúsznak a kezei közül. A várakozás/késés minden következményével együtt hangsúlyos az elbeszélésben. Sámuel nem kevesebb, mint hét napig tartó késése miatt Saul emberei elkezdenek szétszéledni. A hadba hívottak minden bizonnyal lelkesen fogtak fegyvert, ám helyzetük nemsokára kritikusra fordul (13:6), úgyhogy „riadtan sorakoznak" királyuk mögött (13:7), végül pedig „széledezni kezdenek tőle" (13:8). Mindezt Sámuel késése idézi elő mind az elbeszélő (13:8), mind Saul (13:11) állítása szerint. A helyzet tehát válságos. Saulnak vissza kell vonulnia. A héber csapatok zűrzavara és a filiszteusok haditechnikai fölénye ellenére azonban Saul bizakodó. A próféta utasításának megfelelően (1o:8) engedelmesen vár Sámuelre, hogy utasítását meghallgassa, noha ez minden hadi stratégiának és a józan észnek ellene mond. Long így parafrazeálja a 13:11-12-t: „'Noha köröttem minden esett szét, visszafogtam magam (azaz összeszedtem magam, amikor a kísértés jelentkezett, hogy meneküljek) és bemutattam az égőáldozatot.'" Saul tehát nem rossz lelkiismeretét ismeri be, hanem „hogy önfegyelemmel, sőt hősi módon cselekedett". Az elbeszélő megjegyzése, miszerint Saul ment a próféta elé (13:1o), is ezt támasztja alá.

Jobb későn, mint soha, az áldozat bemutatásával (13:9) istenfélő Saul előkészül a késleltetett támadásra. Ám ebben a pillanatban a próféta megérkezik. A mit sem sejtő király elé megy, hogy üdvözölje (13:1o). „Saul tette megfelelő és őszinte módon alázatosnak látszik. Sámuel felelete ezzel szemben szigorú, érzéketlen és vádló: 'Mit tettél?' (11.v.)". Bármi is a király válasza, a próféta bejelenti az ítéletet (13:13k).

Sámuel azon van, hogy a királyt elítélje és megakadályozza mind abban, hogy bocsánatot kérjen, mind pedig, hogy folytassa, amit elkezdett, azaz bármit önállóan tegyen. Sámuel nem vizsgálja ki az esetet, sem nem figyel Saul védekezésére és a körülményekre. A próféta kész vádirattal éerkezik, s mindez saját fogadalma (12:23) ellenére. A kérdés az, mi is volt Saul bűne Sámuel szemében. Miért lett a próféta olyan mérges és ítélte el a királyt megfelelő vizsgálat nélkül? Magyarázók előszeretettel hibáztatják Sault valami kultikus bűnért vagy engedetlenségért. Ám Saulban keresni az okot, amikor ártatlanságát és szavahihetőségét az elbeszélő minden kétségen felül megerősítette, és ilyen módon nem venni tudomást mentora hibájáról az elbeszélés félreértéséhez vezet. Meggyőződésem, hogy önálló döntéseivel és tetteivel Saul öntudatlanul is kihívást intézett a Sámuel által meghatározott hatalmi hierarchia felé. Saul engedetlennek bizonyult. Egy új, a próféta befolyásán kívül eső hatalmi központ kiépítésével a király valódi veszélyt jelentett Sámuel tekintélye és hatalma számára. A 13:1o-et Robinson egyenesen a 9:13-ra való visszautalásnak tartja, ahol „Sámuel nagy hangsúlyt helyez arra, hogy más emberek megvárják, amíg ő az áldozatra megérkezik". Erre a motívumra utalhat 13:1o is: „Saul kiment [Sámuel] elé, hogy [Sámuel] megáldja" (saját fordítás).

Sámuel szemében Saul engedelmesség terén híjával találtatott: nem várt elég sokáig, ez volt a bűne. Saul „királyként cselekszik, de ezzel Sámuelt azonnal visszahozza [...], hogy ő Saul szemére hányja, hogy halálos bűnt követett el, ami isteni elvetést von maga után. [...] Ami miatt Saul bűnösnek érzi magát, az nem valami kultikus vétek, hanem az, hogy Sámuel távollétében tenni mert valamit", ui. Saul „egyetlen kötelessége egyszerűen az, hogy Sámuel nélkül semmit ne tegyen".

Sámuel kemény és kérlelhetetlen ítéletének (13:13) a célja az, hogy a királyt ismét behódoltassa, azaz hogy ráébressze: tartózkodnia csak a próféta tekintélyének árnyékában szabad. Tehát az ítélet valódi oka inkább Sámuel magatartásában keresendő, mintsem Sauléban. Látva, utasítása mily homályos volt a döntő pillanatban (1o:5, 7-8) és mérlegelve késését kénytelen vagyok arra a következtetésre jutni, hogy mindez szándékos volt. Más szóval Sámuel mindent megtett, csakhogy a királyt prófétai irányítása alatt tartsa: homályos „prófétai" utasításokkal, késéssel és prófétai ítélethirdetéssel. A próféta készen állt, hogy az önállóságot annak legcsekélyebb megmutatkozására csírájában elfojtsa.

David Gunn szerint mégha Sámuel parancsa a 1o:8-ban nem is volt egyértelmű és ezért Saul értelmezése szerint ő maga semmilyen bűnt nem követett el, az elvetés közvetlen oka Sámuel szemében az volt, hogy Saul áthágta azt. Ami az események megértéséhez fontos, az az, hogy a 1o:8 nem volt egyértelmű. És noha Gunn nem veti fel a lehetőséget, véleményem az, hogy Sámuel utasítása szándékosan volt homályos. Miért követelte volna a próféta a királytól, hogy hét napig várjon rá és nem csupán egy vagy két napot? Egy ilyen parancs értelmetlen. Vagy Saul hadjáratát eleve akadályozni akarta? A próféta utasítását nem tudom másként magyarázni, sem késését, amely épp ezért szintén szándékos kellett, hogy legyen. Más szóval a próféta homályosan fogalmazta a parancsot, melynek többféle értelmezésével tisztában volt. Ezután kivárta az időt, amely alatt Saulnak tétlenül kellett várakoznia, és épp a határidő lejártakor, tisztán látva Saul és csapatai szorult helyzetét, megjelent a színen, számítva arra, hogy a királyt rajtakaphatja valamin, amiért elítélheti. Így magyarázva szinte mindegy, pontosan mikor, a határidő előtt vagy után, érkezett-e meg Sámuel. Ami számít, az, hogy Saul csapatainak válságos helyzete miatt túl későn érkezett meg. A próféta utasítása nem volt méltányos vagy helyénvaló, mivel lehetetlen volt teljesíteni.

Egy további szempontot is meg kell említenem, amely nézetem szerint talán a leglényegesebb Sámuel szándékának és tettének megértéséhez, ez pedig a karizmatikus vezetés szempontja. Amint próbáltam kimutatni, Saul karizmatikus hadvezérként lépett színre. Mint ilyen határozottan és késedelem nélkül kellett cselekednie, különösen is a filiszteus veszély miatti szükséghelyzetben. Ám ami hadjáratát megbénítja, nem más, mint minden hadjárat legnagyobb ellensége: késlekedés. A 1o:7 alapján, ami karizmatikus megbízatása tömör összefoglalása, a király felhatalmazva érezhette magát, hogy támadást indítson, amit azonban el kellett halasztania - hét teljes napig! -, csak mert a próféta így rendelkezett a következő mondatban (1o:8). Nem csoda, hogy vissza kellett vonulnia és a megsemmisítő katonai vereség elkerülése végett a hetedik napon mérlegelni kényszerült, hogy a próféta távollétében indítson támadást. Akár úgy is tűnhet, hogy Saul pontosan azt tette, amire Sámuel számított.

Lévén maga is karizmatikus vezető, Sámuel bizonyára tisztában volt a „játékszabállyal", azaz egy karizmatikus vezető hogyan lehet sikeres ill. hogyan vall kudarcot: A karizma és a karizmatikus csak akkor sikeres, ha azonnali és sürgős cselekvésében nem hátráltatják vagy akadályozzák. Max Weber szavaival: „Ha a vezető hosszabb ideig nem tud bizonyítékot és sikert felmutatni, ha istene vagy mágikus, hősi ereje elhagyja, és mindenek előtt, ha követői már nem látják hasznát, igen valószínű, hogy karizmatikus tekintélye semmivé fog foszlani." A 11.r.ben leírt győzelem és a filiszteus helytartó meggyilkolása után, mely egyben a felkeléshez adta meg a jelet, 1Sám 13:5-15 a legjobb példa a hiányzó sikerre, az Istentől való elhagyattatásra (13:13k) és olyan követőkre, akik már nem látják hasznát Saul vezetésének - Saul akadályoztatást, karizmatikus tekintélye pedig csorbát szenved.

Saul határozatlansága és sikertelen hadjárata egy elgyengült karizma következményei voltak, egy karizmáé, mely kioltásra volt ítélve. Azt állítottam, hogy Saul sikerének a titka a 11.r.ben határozott és önálló fellépése volt. Amilyen mértékben sikeres volt ott, annyira sikertelen itt. Kudarcának titka mostanra világossá vált. Kudarcot vallott, mert Sámuel parancsára, elnyomva határozottságát és függetlenségét, kompromittálta karizmatikus vezetői voltát. Tehát homályos utasításával és szándékos késésével a próféta a király bukását és karizmája kioltásával pályafutását akarta kettétörni. Sámuel a „vetélytársat" meg akarta fosztani hadi sikerektől, s ennek következtében politikai hatalomtól és tekintélytől. Tudatosan idézte elő Saul állítólagos Isten általi elvettetését, amit azzal sikerült elérnie, hogy a királyt a próféta szerinti „helyes vallás" és a Sámuel mércéjének való megfelelni akarásba kergette. Alá kell még húznom, hogy a 13.r.ben Sault a próféta vetette el és nem Jahve, a király csak a próféta szemében vétkezett, nem Jahvééban. Jahve sem nem cselekszik, sem nem beszél a fejezetben, így az olvasó csak találgathatja Jahve véleményét. Az elbeszélő sem ítéli el Sault egy szóval sem.

A fejezet a katonai helyzet leírásával zárul (13:17-22). Így a 13.r. tenorja Saulnak a próféta általi elvetése (13:8-16), melyet Izráel hadi helyzetének romlása (13:2-7) és a filiszteus fölény (13:17-22) fog közre.

Nem tudjuk pontosan, mi rosszabb Saulnak: emberei fegyvertelensége, az ellenség katonai fölénye, vagy katonái demoralizáltsága, mely nagy réseket üt a sorokon. A fejezet szerkesztése azonban felfedi, mi fenyeget a legnagyobb veszéllyel: a fejezet közepén álló nézeteltérés, melyben a próféta aláássa Saul státuszát.30


VISSZA

1.4.2 A megbénult király, 1Sám 14

Az 1Sám 13-ban értelmezésem szerint Sault Sámuel vetette el. Hogy megértsük az események menetét és fejlődését, először Saul gondolkodásába igyekszem betekinteni. Milyen élmény volt számára a mentora által bejelentett elvetés? Minek tulajdonította azt? És végül mit eredményezett az elvetettség tudata?

Mivel a 14.r. közvetlen folytatása az elbeszélésnek, az előzmények alapján érthetjük meg a legjobban. Szemben a 13.r.szel itt a próféta nincs jelen, nem tesz semmit és nem beszél. Szelleme azonban ott lebeg a király felett, aki számára Sámuel jelenléte tapintható. A király nem tud megszabadulni mentora súlyos szellemétől. Tetteit az határozza meg, amit gondol, Sámuel (és közvetve Sámuel istene) kíván tőle. A fejezetet ilyen módon fogom értelmezni, azaz egy két elvetés közti epizódként, mely egy megbénult királyt ábrázol.

Fentebb megjegyeztem, hogy Saul bűnét illetően Sámuel nem bocsátkozott részletekbe. Kivizsgálás ill. anélkül ítélte Sault bűnösnek, hogy pontosan meghatározta volna, miben áll a király bűne. Néhány hasonló eset (1o:5, 7k; 12:2k; 15.r.) alapján az lehet a benyomásunk, hogy valahányszor szükséges lenne, a próféta elkerüli a pontos meghatározást és homályosan fogalmaz. A 13:13-14-et illetően

fontos látnunk, hogy az ítélet szintén homályos: legalább azt jelenti, hogy Saul nem fog dinasztiát alapítani, legfeljebb pedig úgy is érthető, hogy királysága azonnal véget fog érni - mert Isten kiválasztotta már az utódot. Ezért ettől fogva Saul annak tudatában cselekszik, hogy ha csak valahogy végzetének ellene nem áll, királyként nincs jövője, fiának, Jonatánnak pedig egyáltalán nincs jövője. Igyekeztem hangsúlyozni, hogy Sámuel parancsa a 1o:7-8-ban homályos volt. Saul végső elvettetése (15.r.) szintén részben egy Sámuel és Saul közti félreértésből fog származni. Ami hozzájárulhatott Saul tétlenségéhez, az a próféta azon utasítására való várása volt (13:1o-15), amit Sámuel a 1o:8-ban ígért még meg, ám nem teljesített. A próféta a királyt anélkül hagyta Gilgálban, hogy utasította volna, mit tegyen (13:15). Ez szemmel láthatólag Sault annyira megbénította, hogy minden tettől vonakodott, s a fejezet során fia az, aki a harctéren kezdeményez.

A 14.r. Jonatán rajtaütésével kezdődik, ami zűrzavart támaszt a filiszteusok közt és Izráel győzelméhez vezet. Hogy az ütközet mégsem fényes héber győzelemmel végződik, hanem kishíján tragédiával, annak oka a király szigorú kegyessége, amit mentora homályos és hatékony ítélete idézett elő - hatékony, mivel ez okozta Saul további habozását, bizonytalanságát és szigorú ritualizmusát. Saul értelmezésében Sámuel valamilyen kultikus bűn miatt ítélte el őt. Noha a próféta ítélete homályos, annak hatása világos: a kultusz területén Saul túlzottan is óvatossá válik. Lévén megfélemlített, maga nem mer döntést hozni vagy cselekedni; bizonytalansága következtében így régi, nem-karizmatikus énje kerekedik felül. Annak ellenére, hogy az elbeszélés ezt így sehol nem említi explicit módon, mindez világos Saul tetteiből. Valahányszor gyors döntést kellene hoznia, azt valami olyan kultikus tett előzi meg, melynek célja Jahve jelenlétének és jóakaratának a biztosítása, így téve lehetővé, hogy ellenálljon „végzetének". A Jahve általi elvettetés a királyt a próféta félelmében tartja.

Látva a filiszteus tábor megzavarodottságát, Saul Ahijját egy kultikus tett elvégzésére utasítja, ám aztán hirtelen meggondolja magát (14:18k). Itt tehát jóval alatta marad a 11.r.beli karizmatikus Saulnak, akinek gyors és határozott tettekhez nem volt szüksége rituális megerősítésre. Saul nem él a kitűnő helyzettel, hanem habozik. Ez elvettetésének első következménye. Aztán, hogy a győzelmet biztosítsa, magát és seregét esküvel köti meg (24.v.). Ezzel „Saul bénultságot teremt" és katonáit elcsigázza, akik így képtelenek folytatni az ellenség üldözését. Minden arra mutat, hogy a rituális megfelelés a király teljes figyelmét leköti - a katonai siker kárára.

A 14:33-34-ben Saul aggódik, hogy katonái kultikus bűnt követnek el. Ezért a mészárlást áldozati szertartássá változtatja, így akarván Jahvéra jó benyomást tenni, aminek eléréséhez oltárt is épít. Főpapként lép fel, aki közvetít Isten és a nép közt. Napnyugtakor Saul döntés előtt áll: folytassa-e az ellenség üldözését vagy ne. A pap javaslatára ismét megkérdezi Istent (36-37.v.), ezúttal sikertelenül. Itt a karizmatikus-határozott Saulból a törvényeskedő-habozó alter ego felé való átmenet egy állomásán állunk. Gunn szerint Isten az esküt Saul ellen fordította. Ám ez nemcsak az esküre igaz, hanem az ütközet minden részletére: az ellenség makacs üldözése, a kezdeti siker, kegyesség - mindez akadállyá válik Saul számára; sőt, ő maga akadélyozza a győzelmet.

A 9-12.r.ben Saul átlagos izráeli volt, semmi jelét nem mutatta kultikus vakbuzgóságnak. Még a válság óráiban is (11.r.) csupán a vészhelyzet katonai oldala foglalkoztatta, annak megoldására összpontosított; kultikus tettről nem olvasunk. A 12.r. után egy más Saullal állunk szemben. Kulitkus kérdéseket illetően a 13.r.ben Sámuel utasítása (1o:8) miatt még csak aggodalomnak, a 14.r.ben a próféta általi elvettetése miatt már túlzott óvatosságnak adja jelét (vö. 28:3, 2Sám 21:1k). Ez a magatartás fogja őt jellemezni a 15.r.ben is. Itt, a csata napján a baj Saul kegyessége: válásgos helyzetekben a vallás válik döntő szemponttá, nem a csata. Amit a próféta a 12.r.ben sejtetett, azt a 13.r. előkészítette és a 14.ben bekövetkezett: Saul nem felelt meg a bírák támasztotta követelményeknek. Saul

mozgatórugója vallásos vakbuzgóság volt, s ez belső gyengeséget takar. Ennek a Sámuellel való összetűzéskor való lelepleződése (és főként annak oka) teljesen kibillenti egyensúlyából. Ahogy szerveink megrázkódtatásokra és változásokra a homöosztázis helyreállításával igyekeznek válaszolni, úgy Saulnak is új egyensúlyt kell találnia. Az elbeszélés folytatásával látni fogjuk, vajon Saul megtalálja-e az egyensúlyt.


VISSZA

1.4.3 Istentől elvetve, 1Sám 15

Az előzőekben rámutattam arra, hogyan vált a karizmatikus király mentora manipulációinak áldozatává és miként vált egy megfélemlített és kultikus előírásokhoz ragaszkodó Saullá, akinek karizmája kioltásra volt ítélve. Annak ellenére, hogy mindezidáig Saul tetteiben ártatlan volt, „a kétely és gyanakvás aurája" már a 13.r.ben körülvette a királyt, amely a 14.r.ben csak jobban elborította. A 15.r.ben a királynak új próbát kell állnia, és az olvasó azon tűnődik, hogy kételye megalapozott-e.

A 15.r. ellentmondásosan van megszerkesztve. A történet az elbeszélt események és értékelések igen finom rendszere, és az értelmezés kulcsa a közvetlen és közvetett ítélet közti különbséget látni. A fejezet két részből áll: 1-12.v. és 13-35.v. Az első rész Sault „előadja", míg a másodikban ő maga adja elő ügyét. Az első részben az elbeszélő Sault negatívan ábrázolja, míg a második a király eltérő véleményét mutatja be. Az első a királyt úgy ábrázolja, mint aki jószándékú, ám kétes tetteket hajt végre, melyek minősítés híján Istennel szembehelyezkedőnek tüntetik fel. Mivel az ördög a részletekben van, kellő figyelmet kívánok fordítani rájuk, hogy az elbeszélő szándéka és véleménye világosabbá váljon. Azáltal, hogy a részleteket következetesen és átfogó módon értelmezem, a hagyományos, Sault elítélő magyarázat helyett egy újat kínálok. Minthogy az elbeszélés fejlődésével és jellemábrázolásával jobban összeegyeztethető, érvem az lesz, hogy a Saul elleni vádak ejthetők.

Az értelmező számára két lehetőség kínálkozik. Az első az, hogy Saul elítélését készpénznek vegye, ám így figyelmen kívül hagyja a jellemábrázolásnak és az elbeszélés fejlődésének koherens voltát. A másik utat választva a magyarázó felmutatja a koherenciát, és így a 15.r.t az eddigi elbeszélés fejlődésének és jellemábrázolásának fényében igyekszik megérteni. Minden értelmező feladata, hogy az elbeszélés okozatiságát és koherenciáját tiszteletben tartani, s ez a jellemábrázolásra is kiterjed. A legtöbb magyarázóval ellentétben én a második utat választom.

A 15:1-3-ban Sámuel azzal bízza meg a királyt, hogy irtsa ki Amáléket. Ami szemet szúr, az a tulajdonképpeni megbízatást (2-3.v.) megelőző hosszú bevezető (1.v.). Vajon miért utal Sámuel Saul általa történt felkenésére? Sámuel szavainak a lényege ez: „Jahve engem küldött, tehát az én feladatom elmondani neked Jahve szavát és továbbítani Jahve üzenetét neked - neked engedelmeskedned kell. Noha te Izráel királya vagy, én kentelek téged királlyá, ezért feletted állok." Tudva a próféta és király közti összeütközésről (13.r.), Sámuel a királyt feltehetőleg úgy látja, mint aki Isten parancsairól, s így a próféta tekintélyéről nem vesz tudomást: Saul megrögzött parancsszegő. Így értelmezve Sámuel talán tekintélyének helyreállításán is fáradozik, amiről úgy véli, alapjaiban rendült meg.

A 15:2-3 az 5Móz 25:17-19-re utal vissza, amely azonban világosan megjelöli, mikor esedékes az Amálék elleni háború: „Ha majd megadja neked Istened, az ÚR, hogy nyugodtan lehetsz a körülötted levo összes ellenségedtol" (25:19). Hogy Saulnak miért kell Amálék ellen hadat üzennie, mielőtt megbízatását teljesítve a filiszteusoktól megszabadítaná Izráelt, rejtély marad.

A 15:8kk félreérthetetlenül kijelenti, hogy Saul Jahve parancsát megszegve megkímélte Agágot és a zsákmány javát. Mi volt Saul szándéka a megkímélt királlyal és a zsákmányolt állatokkal? Hadizsákmányként kívánta megtartani magának ezeket? Miután az elbeszélő az indítékokat nem fedi fel, arra a következtetésre kényszerülünk, hogy Saul nem teljesítette Isten parancsát. Azt, hogy „arra kényszerülünk", úgy értem, hogy az elbeszélés ilyen hatást gyakorol az olvasóra. Ennek a stratégiának a célja a gyanú felébresztése és táplálása. Az eddigi értelmezéssel összhangban Sámuel haragja (15:11) tekinthető Saul ellen irányulónak, amit a király Isten elleni engedetlensége váltott ki. Nem azt állítom, ez Sámuel haragjának valódi oka, hanem ez az, amire az elbeszélés „kényszere" folytán az olvasó következtet. A szakasz csúcspontja Isten Saul feletti normatív ítélete (11.v.). Jahve elvetette a királyt és mostanra meg vagyunk győződve, hogy Saul meg is érdemelte. De vajon valóban megérdemelte?

Úgy vélem, a Saulról alkotott negatív vélemény az elbeszélés szándékosan homályosságának a következménye. Hogy Saul viselkedése épp ellenkezőképpen is értelmezhető, az elbeszélő által használt irodalmi stratégia hatása, melynek célja, hogy Sault tegye bűnbakká. Az elbeszélő kerüli az események és szereplők egyértelmű jellemzését és értékelését, csak hogy az olvasó azonosulhasson Jahve ítéletével. A 12.v. pusztán lezárja a szakaszt. Nyilvánvaló, hogy Saul dicsőséges győzelmének állította az oszlopot. Az olvasó Saul iránti bizalmatlansága csak fokozódik a gilgáli útról értesülve. Miben sántikál ő ott? Csak nem királysága újabb megszentelésére készül (ld. 11:14k), hogy a prófétával szemben megszilárdítsa hatalmát? Mivel Saul a bűnbak, ez kézenfekvő magyarázat. A király bármit tesz, a gyanú árnyékát nem tudja elkerülni.

Mivel Saul indítékainak „kiértékelésére" a 15.v.ig várni kell, az olvasó Saul bűnössége iránti gyanúja egyre erősödik. Az elbeszélő elmulasztotta ismertetni Saul indítékait, minek következtében a király minden esélyt eljátszott a felmentésre. Ennek a szerkesztésnek a hatása, amit az értelmezők nem vesznek észre, nem pusztán az, hogy az olvasó Sault negatívan ítéli meg, hanem, és ez még fontosabb, hogy öntudatlanul is Jahve Sault elítélő nézőpontjával azonosul. A 11.v.re az olvasó magáévá tette Jahve nézőpontját és ítéletét, amelyek azonban nem azonosak az elbeszélőével.

Saulnak Agág megkímélésében lehetséges szándékának megértéséhez egy hasonló történetre emlékezhetünk Józsué könyvéből. A Józs 8:2-ben Isten ezt parancsolja: „Úgy bánj Aj városával és királyával, ahogyan Jerikóval és királyával bántál, de a zsákmány és az állatok a ti prédátok lehet." Mivel Józs 6 beszámol Jerikó teljes elpusztításáról, a parancs nyilvánvaló értelme: Ne ejtsetek foglyot! A 8:29 azonban arra utal, hogy a herem teljesítése nyitva állt Józsué értelmezése előtt. Könnyen elképzelhető, hogy Agág megkímélésével Saul Józsuét kívánta követni, amit egyébként az 1Sám 15:8-ban olvasható „élve elfog" kifjezés, mely a Józs 8:23-ból van véve, is alátámaszt. A 32.v. is arra utal, hogy Agág nem számított semmire, „csak rosszra Saul kezében".

Ez az értelmezés segíthet abban is, hogy megértsük, Saul miért építette az emlékoszlopot. Nem szabad szem elől tévesztenünk, hogy a „magának" (15:12) a hírnök benyomása, nem az elbeszélő tudósítása, aki nem hallatja hangját. Az elbeszélés szintjén ez az értesülés is az olvasó gyanúját hívatott megerősíteni. Ám a szöveg másféleképpen is olvasható. Az oszlopépítéssel Saul szándéka talán nem volt más, mint azt utánozni, amit Mózes a 2Móz 17:15-16-ban tett (vö. a hasonló kifejezéseket), hogy így feleljen meg a prófétának és Istenének. Mózeshez hasonlóan Saul is minden tőle telhetőt megtett, hogy az ellenség felett aratott győzelemért való háláját kifejezésre juttassa. Ez értelmezés szerint mind az oszlopállítás, mind pedig Agág megkímélése a királyra kedvező fényt vet: Saul kegyes izráeli volt, aki „naponta olvasta a Bibliát", hogy követendő mintákat találjon.

Most pedig a történet egy új szemszögből - Sauléból. A második rész a próféta érkezésével kezdődik. A király tisztelettel köszönti (15:13): „Az ÚR áldottja vagy te! Teljesítettem, amit az ÚR meghagyott." Saul állítása homlokegyenest ellenkezik Jahvééval. Az olvasó gyanúja ismét felébred: végülis Saulnak nem lehet igaza. Ám nem feledve a próféta és király közti feszült kapcsolatot, egy megfélemlített Saul hangját hallhatjuk, aki éhesen várja, hogy Sámuel elismerje „teljesítményét". Ehelyett egy megalázó vád formájában csak a próféta szemrehányását kapja (14.v.). Mint korábban, Sámuel ismét anélkül ítéli el Sault, hogy figyelne rá (vö. 13:14k), így hűtve le a király reményeit. A próféta ismét rendelkezik magyarázattal, nem szükséges hát figyelnie; megismétli a 13:11-15-beli hibáját.

Mi azonban ne kövessük el Sámuel hibáját; hallgassuk meg Saul védekezését. Meghökkentő módon, a király magyarázata elüt ugyan Jahvéétól (11.v.), ám hihetőnek hangzik. Megtudjuk, miért jött Gilgálba. A 15.v. szerint az állatok megkímélése és Gilgálba terelése a hadsereg ötlete volt, amit a 13.v. is sejtet és a 2o. ill. 24. megerősít. Agágot illetően nem tudjuk meg, Saul mit szándékozott vele, kivéve, hogy a 2o.v.ben megemlíti elfogását és Gilgálba hozatalát, mely, legalábbis az ő értelmezése szerint, Jahve parancsával összhangban történt. Sámuel Agágról csak Saul önkéntes és gyanútlan beszámolójából értesül. Továbbá a tény, hogy Saul szándéka nem derül ki, lehet az elbeszélő stratégiája - azért nem tudjuk meg, Saul mit szándékozott tenni Agággal, mert Sámuel elmulasztotta megkérdezni. Hogy miért nem tudjuk Saul oszlopemelésének okát, lehet hasonló: a próféta nem kérdezte meg. Mindkét esetben csak a Józs 8-ra ill. a 2Móz 17-re alapozott sejtéseink vannak.

A Saul elleni eljárás nem volt méltányos. A király elleni bizonyíték a próféta azon mulasztásából származott, hogy kivizsgálja az ügyet. A király szerint a nép volt az, akik megkímélték az állatokat, hogy Gilgálban Jahvénak mutathassanak be áldozatot (15.v.). Saul állítását megkérdőjelezhetjük. De vajon ez Saul kétségbeesett kísérlete, hogy másra hárítsa a felelősséget, vagy pedig egy utolsó próbálkozás, hogy mentse a helyzetet és elkerülje a próféta ítéletét? Saul lelki alkata, Sámuellel való viszonya és az eddigi események az utóbbi feltételezést igen valószínűvé teszik. Enneél fogva nem találok más magyarázatot, mint amit Saul ad. Mi más késztethette őt arra, hogy a Negebből (vagy Kármelből) Gilgálba menjen (mintegy 8o km!)?

Valójában Saul talán éppen azon fáradozik, hogy gilgáli „bűnét" (13.r.) helyrehozza. Miután Sámuel ítéletét (13:13k) a király önálló tette (hogy ti. nem várta meg a prófétát) váltotta ki, Saul itt ki akarja javítani hibáját. Ismét Gilgálba jött, hogy áldozatot mutasson be, ezúttal azonban a próféta irányítása alatt, akire türelmesen vár.

A zsákmány és Agág körüli Sámuel és Saul közti vita hatalmi harc, s a királynak nem áll jogában a parancsot értelmezni. Lévén óvatos a 13.r.beli kudarc óta, Saul túlteljesítéssel igyekszik bizonyítani. Ám a prófétát mindez hidegen hagyja. Nem hallgatja meg Sault (16.v.): „Hagyd abba!" Isten szócsöve nem hallgatja meg a királyt, hanem - mi mást várhatnánk egy ortodox prófétától? - továbbítja Jahve üzenetét. „Nem hallgatom meg a kifogásaidat, de te hallgasd meg, amit Jahve mond neked." Sámuel mondanivalója teológiai; ám így a tények elsikkadnak. És - mi mást várhatnánk? - Saul alázatosan megadja magát (16.v.): „Beszélj!"

A 2o-21.v.ben Saul ismét megpróbálja ügyét alázatosan előadni. Kitart állítása mellett, hogy ti. engedelmeskedett, és megismétli, amit már mondott, hátha Sámuel félreértette. Sámuel fölénye és hozzáállása miatt Saul elutasítástól való félelme, amiben végül részesül, tapintható. Ám a próféta engesztelhetetlen. A tényektől ismét az egyetemes igazságok síkjára tér (15:22k). Hozzáállása megakadályozza abban, hogy Saul ügyét kivizsgálja.

Saulnak nem marad más választása, minthogy beismerje „bűnét"; tudatára ébred, a vitában csak vesztes lehet. Beismerő vallomást tesz (24.v.) - a próféta ezt szeretné hallani. A király alázatosan esdekel a próféta bocsánatáért és Jahve előtti közbenjárásáért (25.v.). Ám Sámuel meg van győződve Isten elvetéséről (26.v.): az végleges és megmásíthatatlan. Amikor Sámuel távozni akar, kétségbeesésében Saul a köpenye után kap. A köpeny elszakítása (27.v.) lehetőséget ad Sámuelnek a bejelentésre: a királyság ugyanígy szakadt el Saultól (28.v.), mely ítélet „éppoly homályos, mint az első, Gilgálban bejelentett elvetés" . A próféta felhasználja a lehetőséget arra is, hogy a Jahve jelleméről való igazságot hangsúlyozza: ő nem bán meg semmit (29.v.).

A 3o.v.ben Saul újból beismeri „vétkét" és arra kéri a prófétát, térjen vissza vele Jahve előtt tiszteletet tenni. A királynak feltett szándéka, hogy Jahve döntését megváltoztassa. A kihirdetett isteni döntés ellenére le akar borulni Isten előtt. Ebben a tekintetben a 3o.v. megegyezik a 25.kel. Van viszont egy új elem, mely a Saullal ellenszenvező magyarázók számára újabb érvet szolgáltat. A király szeretné, ha Sámuel megadná a neki járó tiszteletet a vének és Izráel előtt. Nem képmutatásról árulkodik ez? Vajon Saul nem tekintélye megőrzését akarja a jelenlévők előtt? Ha Saulról negatív a véleményünk, ez a magyarázat kézenfekvő. Ám mivel Saul tisztában van a próféta róla alkotott véleményével, miért akarná Sámuel elismerését egy számára egyértelműen romló helyzetben? A próféta köpenyének elszakítása és a végleges elvetés bejelntése után ez elég meglepő. Ebből a szempontból Saul kérése inkább a 25.v.be illene. Ráadásul Sámuelnek fel kellett volna háborodnia egy ilyen „orcátlan" kérésen. De semmi ilyen nem következik.

Sault pozitívabbnak látva azonban kérése is pozitívan értelmezhető. Mindeddig Sámuel minden alkalmat kihasznált, hogy a királyt behódolásra késztesse (ld. 9:22; 1o:6; 12:2k). Ez a kérés a megalázott király utolsó kísérlete, hogy státuszát helyreállítsa. Végre megkísérli, hogy népétől tisztelt királyként lépjen fel. De megbocsátás iránti kérésére nem kap választ. A Jahve előtti leborulás óhaját is összefüggésében kell látnunk. Bocsánat nélkül egy olyan izráeli, mint a „kultikus törvényeskedéstől" szenvedő Saul, nem merte volna Jahvét tisztelni. Emellett milyen egyéb oka lehetett Saulnak, hogy ragaszkodjon a Jahve előtti leboruláshoz (25, 3o.v.)? Ez életbevágóan fontosnak tűnik számára. A 13:12-ben Jahve jóindulatának biztosítása nélkül nem merte a csatát elkezdeni. Próbáltam kimutatni, hogy az első elvetés (13:13k) óta a kultusz terén túlzott óvatosságnak adja jelét. Sámuel ítéletének, hogy ti. Jahve elvetette őt, a következménye az Isten elzárkózásának félelme lett, amit aztán a 14.r.ben tapasztalt is. A bekövetkező ítélettől félve Saul azon van, hogy az elvetést megakadályozza (15:25), és amikor végül Sámuel szájából meghallja (26.v.), végső kétségbeesésében bocsánatért esedezve kívánja azt megmásítani. Sámuelnek azirányú hajlandósága, hogy vele együtt tér vissza Jahvét tisztelni, az elvetés megmásítása és a bocsánat jele lenne. A próféta visszatér a királlyal - a bűnbocsánat megerősítése nélkül. A királlyal együtt az olvasó is bizonytalan: részesült-e Saul a hőn áhított bocsánatban? Végül Sámuel távozik (34.v.), anélkül, hogy Jahve ítéletéről mondana valamit: vajon Saul nyert-e bocsánatot? Minthogy a próféta nem fog találkozni többet a királlyal (35.v.), Saul nem kap választ gyötrő kérdésére. A királyt mind a próféta, mind istene elhagyta. Távozás előtt azonban Sámuel kivégzi Agágot (33.v.). Amíg a 17.v.ben Sámuel azt hányta Saul szemére, hogy nem királyként cselekszik (bevett értelmezés szerint), Agág kivégzésének mulasztását saját maga pótolva nyilvánosan megalázza a királyt, amiért királyként akart viselkedni.

Saul uralmának kezdetét a 13:1 jelentette be; a 15:35-ben pedig annak halálos ítélete olvasható - mégha haldoklása sokáig is fog tartani. Saul rövid karizmatikus vezetése véget ért.

1.5 Jelek és csodák

Jobling tesz egy érdekes észrevételt, amikor megállapítja, hogy Sámuel két könyvében Isten segítő beavatkozásai fokozatosan csökkennek. Jobling észrevételére építve, de azt egyúttal némiképp módosítva is állításom: karizmatikus vezetők (és mozgalmak) rászorulnak Isten beavatkozásaira, amelyek egyben hitelesítik őket. A karizmatikus vezető tevékenységének kezdete bővölködik Isten mentő beavatkozásaiban, melyek azután visszaszorulnak. Minél többet tapasztalnak isteni beavatkozást, karizmatikus tekintélyük annál erősebb. És fordítva: Isten beavatkozásainak csökkenésével a vezető (és a mozgalom) kudarcra van ítélve. Most röviden szeretném tárgyalni Isten beavatkozásainak Saul karizmatikus vezetésében látható megnyilvánulásait, mely segíthet bennünket karizmatikus vezetők (és mozgalmak) teljesebb megértésében.

A Saul és Sámuel találkozását megelőző események ill. azok időzítése már sejtetik, hogy valami rendkívüli van készülőben. Ezt a Saul felkenését követő jelek is megerősítik, melyek próféciálásában tetőznek. Az események csúcspontja az, amikor Jahve Lelkének átformáló eredményeként Saul karizmatikus fellépésével csodálatosan megszabadítja Jábést. Jelek és csodák kísérik Saul karizmatikus színre lépését.

A csúcspont után azonban a jelek teljesen megszakadnak, annyira, hogy Craig szerint Saul uralmát Isten kétszeri hallgatása fogja közre. A karizmatikus szabadítóként elismert király első hadjárata (14.r.) egy megfélemlített kontár kudarcává válik, aki képtelen Istent válaszra bírni. Utolsó és egyben végzetes csatáját hasonlóan egy Isten szórabírását célzó kísérlet előzi meg (28.r.). Ahogy Saul, a bírószerű szabadító maga mellett tudhatta Istent (11.r.), úgy a király híján van Isten jelenlétének, szavának és szabadító beavatkozásainak. A 13.r.től egyre több az arra utaló jel, hogy Isten jóindulatában változás állt be, és a 15.r.ben Saul elvettetése visszavonhatatlan lesz.

1.6 A vezetésváltás

Elsőként Max Weber hívta rá figyelmünket a vezetésbeli átmenet jelentőségére. Különbséget kell tennünk egy ideális és egy valóságos átmenet közt. Ideális esetben az átmenet zökkenőmentesen zajlik le: a karizmatikus vezető felismeri, 1. hogy ideje lejárt; 2. az új karizmatikus feltűnését és 3. hogy szükség van új vezetésre. 4. Végül a régi karizmatikus időben lemond a vezetésről és lelép a színről, helyet készítve az új vezetőnek és felkészítve őt a vezetésre. Ám a valódi átmenet többnyire egészen más történet. A szöveg tanúsága szerint Sámuel nem tudott megbarátkozni a „nyugdíj" gondolatával, sem nem tudott leköszönni az új karizmatikus színre lépésekor. Ehelyett vezetőként folytatta működését. A próféta féltékenysége és dominanciája miatt Sámuel mentorsága sikertelen volt. Az előző „ébredés" vezéralakja, Sámuel, a fő akadályává vált a kibontakozónak.

Long úgy látja, hogy a korai királyság idején a vezetői feladatok közti megosztás volt szükséges. Eszerint a királyra a had vezetése, míg a prófétára az isteni akarat közvetítése hárult. Így Sámuelnek védence feletti gyámkodása indokolt. Én azonban úgy érveltem, hogy egy olyan karizmatikus vezetőnek, amilyen Saul is volt, elengedhetetlen volt az önállóság megőrzése. Erőszakosságával, engedelmesség iránti elvárásával, valamint a megkövetelt várakozással, mely végzetesen észszerűtlennek bizonyult, Sámuel a királyt a tétovázás, bizonytalanság és kultikus törvényeskedés szakadékába taszította. A prófétától való függés visszafordíthatatlan kárt okozott a karizmatikus személyiségében és előkészítette bukását. Sámuel „nem volt képes megakadályozni a királyságot, de elérte, ami számára csaknem olyan jó volt: egy irányítása alatt levő királyt, egy királyt, aki kevesebb, mint király. Sámuel a Saul elleni csatát megnyerte, így báburalkodóként használja Sault, aki alkalmazkodik az ő (azaz a bírói vezetés) elképzeléséhez, hogy ti. egy nemzeti vezetőnek milyennek kell lennie."

A legnagyobb bíró árnyékában az első király kudarcra volt ítélve. Meglepő, hogy Saul másik megbízatására (Izráel féken tartása; 9:17) az első után nem találunk több utalást, sem a „féken tart" ige nem fordul elő a könyvben. Mindez megmagyarázható Sámuel azon törekvésével, hogy Sault féken tartsa, aki így nem tudta betölteni Izráel féken tartására szóló megbízatását. Az, akinek feladata lett volna Isten népének féken tartása, lett megfékezve az isteni megbízatás közvetítője által. Sámuel mindent megtett, hogy tekintélyét fenntartsa, és a királyt prófétai irányítása alatt tartsa. Minden jel arra mutat, hogy Sámuel nem tudott kibékülni a megváltozott rendszerrel. Számára az egyetlen modus vivendi a teokratikus bíróság intézménye volt. Öreg bőre nem volt képes az új bor befogadására. Minden eszközt felhasznált, hogy prófétai irányítását gyakorolja, ami azonban nem pusztán féltékenységének és a vetélytárstól való félelmének volt köszönhető - végső célja valószínűleg a teokratikus bíróság fenntartása volt. A 8.r.től kezdve Sámuel többet aggódott saját hatalma és befolyása, mint Istené miatt. Az új király akadályozta őt abban, hogy mindent irányítson.

Jobling nézete szerint Saul hibája az volt, hogy királyi megbízatását nem teljesítette - továbbra is bíróként cselekedett. Jobling még ezen is tovább megy; azt állítja, hogy Saul csak elvettetése után lett igazán király. A 16:2 Joblingot látszik alátámasztani: végre-valahára Saul kész arra, hogy a régi rend képviselőjét eltegye az útból (ld. még a 19:4-et és a 22:18-19-et). Sőt, a 7:15 szó szerint is vehető: Sámuel Saul felkenése után folytatta bírói tevékenységét. Ahogy az elbeszélést olvastam, alátámasztotta ezt. A valódi átmenet feszültségek és végül tragédia révén ment végbe.

A régi és új rendet illetően Jobling strukturalista értelmezése szerint „Sámuel jelenlétében, aki a régi rend megtestesítője, Saul soha nem képes érvényesülni"; s ez a király fő hibája.

Amit ez jelent, az az, hogy a királyság még egyáltalán nem vette kezdetét, s a bírói intézmény még nem a múlté. Ez nem csupán Saul hibájának a következménye, hanem Sámuel továbbélésének is. Amíg ő él, az átmenetre nem kerülhet igazán sor. Saul nem képes azt véghezvinni. Kész a régi rend törvényeinek alávetni magát, s így egy újat nem képes létrehozni.

E tekintetben a 15:35-ben olvasható megállapítás, miszerint „Sámuel nem is látta többé Sault holta napjáig", új dimenziót kap. Az itt használt kifejezés megegyezik a 2Móz 1o:29-ben használttal. E kifejezés szerint ettől az időponttól fogva a régi rend képviselője, Sámuel, nem állt a király rendelkezésére mentorként. Az új rend magára marad, a régitől semmilyen segítségre nem számíthat (ld. Sámuel mennyire kevés hajlandóságot mutat bármilyen tanácsadásra; 28.r.). Mivel a próféta nem akar a hatalomról lemondani, ez a király elvettetése révén valósul meg.

Ami a prófétát illeti, az ő hibája az, hogy tovább él, ezzel megszegve az elbeszélés szabályait, melyek megkövetelnék, hogy a 7. vagy 12.r. után meghaljon. Így „amíg él, a régi, halódó rendet kell képviselnie és azért kell harcolnia, e rendet fentartania, mégha ez azzal is jár, hogy Jahve akaratának ellene áll". A próféta mindent megtesz azért, hogy a régit fenntartsa és a születő újat megfojtsa. Ezt minden rendelkezésére álló eszközzel igyekszik megtenni, melyek közül az egyik a 13.r.beli késése. Sámuel

késik, mivel halott. Ahogy mondani szoktuk, ő „az elhunyt Sámuel". Bírói működését befejezte (7.r.). Ám tovább él, hogy kijelölje a királyt, és ezt is megtette. Búcsúbeszédét is elmondta. Most már legfőbb ideje, hogy a király király legyen, hogy „tegye, amire csak módot talál, mert vele van az Isten" (1o:7). Ez az, amit Saul a 13:8-12-ben tesz. Felméri a helyzetet és cselekszik. Úgy cselekszik, mint egy király szokott, de ezzel Sámuelt azonnal visszahozza [...], hogy az Sault a legfőbb bűn elkövetésével vádolja, azzal a bűnnel , ami Istentől való elvettetést jelent.

A régi árnyékában az új rend képtelen gyökeret verni. Saul nem képes felnőni a királyság követelményeinek: egy másoktól függő törzsi vezető soha nem lesz alkalmas karizmatikus vezetésre.

1.7 Milyen mértékben volt Saul karizmatikus?

Sault a vonakodó királynak hívtam. Vonakodására már a történet legeleje utal. Óriás termete (9:2) ellenére tettei a kezdet kezdetétől bizonytalanságról és a vezetési képesség hiányáról árulkodnak. A 1o:23-ban az óriást, aki nem hajlandó elvállalni megbízatását, üdvrivalgás fogadja. Mégis csak Jahve Lelkének kiáradása formálja át Sault magabiztos és sikeres hadvezérré (11.r.).

A 11.r. arra is választ ad, hogy Saul mennyire volt karizmatikus. Azt állítottam, hogy itt Saul határozott és önálló döntései és tettei révén karizmatikus vezetőként lép színre. Sőt, később Saul az, aki közkegyelemben részesíti ellenfeleit - egy király nagylelkű tette. Ekkor azonban Sámuel ragadja magához a kezdeményezést: félreállítja az útból a királyt és visszatér a politikai színtérre. Majd helyreállítja csorbát szenvedett tekintélyét. Ennélfogva Saul csak a 11.r.ben cselekszik karizmatikus vezetőként. A fejezet vége felé a király karizmatikus tekintélye inogni kezd, míg a prófétáé erősödik, annyira, hogy a 13.r.beli hadjáratra a király a prófétától függetlenül nem mer cselekedni. A királyinak a prófétai tekintéllyel való ilyen szembeállítása előrevetíti Saul karizmatikus vezetésének sorsát.

Sámuel manipulációi következtében Saul nem volt képes karizmatikus vezetőként cselekedni és megszabadítani Izráelt a 13.r.ben. Megbízatását nem tudta megvalósítani. Legnagyobb hibája Sámueltől, a prófétától való függése volt. Első elvettetése után és következtében Saul többé nem cselekedett határozottan és függetlenül. Sőt, úgy videlkedve, mintha a próféta kísértené és mint egy kontár (14.r.), mentora vezetésének behódolt, amit egy karizmatikus soha nem tesz. A 15.r. csupán utolsó állomása e fejlődésnek. Túlteljesítéssel akarván bizonyítani, Saul akaratlanul is megkérdőjelezte Sámuel tekintélyét. A próféta kérdéseire a király következetesen elismerte és szentesítette a fennálló helyzetet, hogy a próféta tekintélye minden vitán felül áll. Ezzel megpecsételte a saját mint Izráel királyának és karizmatikus vezetőjének sorsát.

Összegzésként: egy olyan felemelkedő karizmatikus vezető, amilyen Saul volt, nem lehet sikeres egy olyan távozó karizmatikus árnyékában, mint amilyen Sámuel volt; különösen, ha a mentor minden eszközzel akadályozza védence tevékenységét. Az új rend karizmatikus vezetője kudarcot fog vallani, ha a régi rend vezetőjének behódolva cselekszik. Egy karizmatikus vezetőnek nem lehet mentora, és nem engedheti meg, hogy más irányítsa, ezért egy behódoló és félreállított vezető, egy másvalaki irányítása alatt álló karizmatikus eleve nem karizmatikus. Ezért ebben az összefüggésben a mentorság fából vaskarika, egy karizmatikus ui. nem állhat senkinek az irányítása alatt sem.

Saul kudarca Izráel vezetésében új válságot idézett elő, mely a 16-17.r.ben a leglátványosabb. Tanulmányom következő fejezetében az ebben a válságban feltűnő új karizmatikus vezetőnek szentelem figyelmemet.