Hogyan jutott el hozzád az evangélium? Milyen akadályai lehettek volna ennek? Ki az a két ember, akivel rendszeresen találkozol, és milyen lépéseket tennél meg feléjük, hogy őket is elérje, megérintse az evangélium? Élénk, őszinte, személyes megosztásokkal teli beszélgetés alakul ki ezekről a kérdésekről, ahogy kisebb csoportokban egymás felé fordulunk. Az imádságot, a közös éneklést és zsoltárolvasást követően valaki felolvassa Jézus és a sziroföníciai asszony beszélgetését Márk evangéliumából. A lelkész ezután a többi közt arról beszél, hogy az evangéliumnak nincs határa, ezért érkezhetett el hozzánk is. Hogy rajtunk hogyan folyhat keresztül ez a „folyó”, arról már a mélyebb beszélgetésekben eshet szó. Megosztani egymással saját történetünket, dilemmáinkat, imakéréseinket és azután közösen imádkozni értük, majd az asztalközösség mellett folytatni a beszélgetést – ez az az intimitás, ami miatt sokan – és egyre többen – szívesen járnak az ELTE Misszió alkalmaira. Az egyetemi missziók közös terében, a Török Pál utcai Szó-Térben vagyunk. Hamarosan azt is megtudom, akik ide járnak, ki is lépnek e falak közül, az egyetemen például a Koccints egy kereszténnyel! programon több napon keresztül beszéltek hitükről kortársaiknak.

„Itt konfirmáltam”
Ahogy asztalhoz telepedünk, egy kávé és némi mártogatós mellett alkalmam nyílik megkérdezni az ide járó egyetemistákat arról, hogy miért hajlandók felkelni csütörtök reggelente.
„A Csillagponton találkoztam egy lánnyal, és amikor elmondtam neki, hogy felvettek az ELTE-re, ajánlotta ezt a közösséget” – meséli egy olasz szakos hallgató, Németh Andi. „Az általános iskolában református hittanra jártam, az evangéliumot hallottam ott, de nem ülepedett még le bennem, így bár lett volna lehetőségem konfirmálni, nem jelentkeztem. A gimnáziumban viszont már egyre jobban szerettem volna ilyen közösséghez csatlakozni, csak mivel nem volt, aki elhívjon, így ez nehéznek tűnt. Miután elkezdtem ide járni egyetemistaként, egyszer csak éreztem, hogy eljött az ideje annak, hogy megkeresztelkedjek. Ez tavaly októberben meg is történt. Sokat épültem ebben a közösségben: Isten szeretete mellett megtapasztaltam azt is, milyen egy összetartó keresztény közösségnek a részese lenni, és olyan barátokat szerezni, akikkel meg tudom osztani a hitéletemet.  Itt gyökerezett meg a hitem, itt tudtam még jobban rendszerbe foglalni, és így megérteni a teológiát is a személyesség mögött. Itt segítettek felkészülni a konfirmációmra is, amit a Szó-Térben tartottunk, bár hivatalosan egy bejegyzett, közeli református gyülekezet tagja lettem, melyet azóta látogatok.”

A Neptun Tanulmányi Rendszerben látott online hirdetés keltette fel az érdeklődését Juhász Balázsnak, a nemzetközi gazdálkodás szakos egyetemista így talált rá az ELTE Misszió egyik összejövetelére.
„A Parókia portálon olvastam a közösségről, megnéztem a Facebook-oldalukat is, és mivel mindennel egyet tudtam érteni, és kedvesnek is tűnt ez a csapat, eljöttem egy dicsőítő alkalomra. Ez akkor nagyon feltöltött, volt egy békét árasztó hangulata, teljesen más volt, mint amiket korábban megtapasztaltam. Ez volt a félév utolsó alkalma, így sokat kellett várnom a következőre, de ősszel csatlakoztam a közösséghez. Akkoriban az életemben sok minden megrendült, amikor viszont ide lejöttem, az stabilitást adott. Most is tapasztalom ezt: gyakornokként dolgozom az egyetem mellett, és csütörtökönként, amikor itt kezdem a napot, egészen máshogy vagyok jelen a munkahelyemen is.” A kortársairól azt mondja: van bennük érdeklődés Isten iránt, de nem találják, hol hallhatnának róla többet vagy hogyan alakulhatna ki vele kapcsolatuk, nem is tudják, hogy ez mit jelent. „Emiatt szükséges, hogy legyenek mellettük olyan emberek, akik meg tudják mutatni, miben más egy keresztény ember élete. Máskülönben csak az indoklás nélküli szabályokat kötik össze a kereszténységgel.”

Az álom
Egy álommal kezdődött Masri Mona Aicha egyetemi lelkészi szolgálata az ELTE-n. Miután felkérték a szolgálatra, sokat törte a fejét, hogyan építsen kapcsolatot az egyetemistákkal – meséli.
„Természetes volt, hogy kell egy hely, ahová meghívhatom őket. Kérdés, hogy mire. Ezt elkértem Istentől. És akkor megadta álomban, hogy hol leszünk – pontosan adta meg, és pontosan megmutatta, hogy egy év múlva sokan leszünk ott, és kinőjük. Gondoltam, 19-re lapot húzok, meghirdetek egy imareggelit reggel nyolcra. Ha valaki itt lesz úgy, hogy senkit nem ismerek, akkor ezt az Úristen akarja. Ha nem, akkor megvárom a kilenc órát, imádkozok, felállok és felmondok, mert akkor ezt az Úristen nem akarja. Egy alig látszódó Neptun-hirdetést engedélyeztek csupán, amit a jogi karra tettek ki – ekkor még nem tudtam azt sem, hogy mennyi jelent meg ebből. Vásároltam kenyeret. Esett az eső. Gondoltam, jó, ez ennyi volt. És amíg vártam meg imádkoztam, megjelent három ember. Aztán hétről hétre még egy és még egy – sokszor imádkoztam, hogy jöjjön még egyvalaki. És betoppant. Aztán elkezdték elhozni a barátaikat, és egyszer csak sokan lettünk. Tettem is érte, beszéltem a misszióról másoknak – volt, aki maga nem is tudott eljönni, de ajánlotta valakinek. És olyan is van, aki három alkalom után nem jön többet, máshol találja meg a helyét. A többség marad, mert a közös tanulás és megélés mellett kapnak előbb-utóbb valami feladatot is, és a társaság is jó.”

Az ELTE Misszió a dunamelléki egyházkerület Horánszky utcai épületéből 2024 szeptemberében a Török Pál utca 4. szám alatt kialakított Szó-Tér nevű közösségi helyre költözött, melyet a világi egyetemeken működő missziók és a Károli Egyetemi Lelkészség együtt töltenek meg élettel. Az ELTE Misszió az imareggeli mellett vasárnapi istentiszteleteit, interaktív bibliaóráit tartja itt, vagy épp társismereti kurzusra várják a párokat, házaspárokat a tanév ideje alatt. „Ezt a kurzust két pár vezeti, egy református és egy katolikus: az egyik pár néhány hónappal ezelőtt házasodott össze, a másik épp készül a házasságra. A reformátusokat én adhattam össze” – meséli Mona.

Dunamelléken az elmúlt években nagyobb hangsúlyt kapott az egyetemi misszió. A Szó-Térben találkozó közösségekről és lelkialkalmakról ide kattintva olvashatsz.
 

A felnőtt keresztség mellett hárman konfirmáltak is, és egy esküvő is köttetett a misszió 2022-es indulása óta. Mona azt mondja: „Nem számokat látok, hanem embereket, név szerint tudom, hogy ő és ő ott van, és örülök nekik. Érdeklődéssel vagyok irántuk. Nem az a fontos, hogy többen legyünk, ez egy tranzit közösség, hiszen az egyetemi évek elmúlnak, az viszont fontos, hogy, aki itt megtalálja a helyét, az úgy menjen innen tovább, hogy hitben felnőve bárhol – gyülekezetben, munkahelyen – meg tudjon tartani egy bibliaórát, hitéleti alkalmat, szabadon beszéljen a személyes Isten-kapcsolatáról, és így sokszorozódjon meg az Isten népe általunk.”

A közösség erejét jelzi, hogy az este hét órakor kezdődő vasárnapi istentiszteletekre azok is visszajárnak, akik már lediplomáztak. Mona szerint a különböző évfolyamok közötti kapcsolódás nem csak most, a tanulmányaik alatt, de a későbbiekben is komoly kapcsolati tőkét jelenthet majd szakmai életükben.

Őszinte kérdések
Mindenekelőtt valódi kérdésekre keresni igaz válaszokat – erre a Szentírás tanulmányozása is lehetőséget ad. Nemcsak én tapasztaltam, általában is igaz, hogy az ELTE Misszió imareggelijein élénk beszélgetések alakulnak ki a bibliai szövegek fölött a jogászokból, szociológusokból, bölcsészekből, IT-sekből és gyógypedagógusokból álló közösségben. „Alaposan kivesézzük és megrágjuk az igét. Megnézzük, hogy a Szentírás mit mond, hányféleképpen lehet azt értelmezni. Megosztjuk egymással azt is, mi bosszant minket abban az igeszakaszban, mi fáj, mi az, amit igazságtalannak érzünk. Ezzel konfrontálódunk: kérdezünk, beszélgetünk.”

Az egyetemisták őszintén kérdeznek. „Nem didaxist adunk elő. A didaxis személyes Isten-kapcsolat nélkül üres. Személyes Isten-kapcsolattal viszont mély élmény párbeszédbe lépni, és megnézni, mire jutottak korábban a testvérek. Fontos számunkra, hogy az Isten-kapcsolatban a teremtettségemet akarom megismerni. A tudat, hogy engem az Úristen a világ megteremtésekor elgondolt, egyszerre szabadít fel önmagamra és önmagam alól. Felszabadít – nem arra, hogy jóemberkedjek azért, hogy ennek a közösségnek a tagja lehessek, hanem arra, hogy mi az én értékem, mire vagyok felkenve. Ugyanakkor megpillantom a sebződéseim, a mélyebb rétegeim, a céltévesztettségeim, tudva, hogy ez nem a végső formám – noha a végső, megváltott állapotom. Amikor erre koncentrálok lelkészként, akkor nem a bűnre esik a hangsúly, hanem az Istennel való kapcsolatra. Máskülönben hamar ítélkezővé válik a közösség, egyre magasabb a küszöb, észrevétlenül alakul ki a felsőbbrendűségi tudat, azt gondolván, hogy keresztény emberként mi jobbak vagyunk, mint a többiek. És ha ez kialakul, akkor képtelenné válunk megszólítani a még nem megtért kortársainkat. E helyett mi arról beszélünk, hogy örömünk van a teremtettségünkben, a megváltottságunkban, a kereszténységünkben akkor is, ha elestünk, ha szenvedünk a transzgenerációs bűnöktől vagy éppen a tehetetlenség szorongat. Istenhez nem csak tiszta, rendben lévő emberek mehetnek. Nála viszont lehet tisztulni, de ez élethosszig tartó folyamat, nem pedig a belépési küszöb” – magyarázza a lelkész.

Mindenki szolgál
Ám nemcsak ezért járnak vissza az egyetemisták. Mona elmondja, mindenki elég hamar felelősséget kap a képességeihez mérten. „Abban nem hiszek, hogy évekig kell embereket felkészíteni arra, hogy bármilyen új szolgálatot kapjanak egy közösségben. Megkeresem, ki mire alkalmas, elkérem Istentől, hogy adjon látást erre.” Amint felelősséget kap egy fiatal, nemcsak számonkéri, hanem segíti is benne – teszi hozzá. „A cél, hogy ő is gazdagodjon. Ne legyen olyan szolgálat, ami inkább teher, hanem inkább öröm legyen. Ezért, ha valaki hiányzik, tényleg hiányzik. Lehet persze hibázni, sokan itt szabadulnak föl erre. Sokszor csak úgy önmagáért teszünk valamit, mert örömünk van benne. Amikor elvállalunk egy közös szolgálatot, például a Ráday ifjúsági napon vagy a Csillagponton az alternatív kiscsoportok vezetését, akkor tudjuk, hogy ott Isten hordoz minket, és az milyen jó érzés. Már egyenpólónk is van.”

Az életünk alkotás, a misszió is
„A legnagyobb alkotás az életünk, ezért amikor a hitünkről beszélünk, akkor az életünkről van szó, és fordítva – erre adnak teret a találkozások a Szó-térben is” – mondja az egyetemi lelkész. Mona a missziót is alkotásként fogja fel, közös alkotásként, melyet Istennel hoznak létre a közösség tagjai.

A közösséget pedig a folyamatos imádság (is) élteti. „Fontos eleme a közösségünk megélésének az imádság, gyakran zsoltárokkal, melyeket az imareggeliken együtt hangosan olvasunk. Azzal a megéléssel, hogy lehet, hogy nem az én szavaim ezek, hanem a mellettem ülőé, és az is lehet, hogy a világon van valaki, aki helyett most én tudok imádkozni. Szabad, de nem kötelező hangosan imádkozni. Megbeszéljük az imakéréseinket, hálát adunk, kéréseket viszünk együtt Isten elé, hordozzuk egymást, sőt, tanulunk is új imamódokat. Az úrvacsora vételekor is mindig belegondolunk abba, hogy Krisztushoz, az Ő népéhez kapcsolódunk, de nem csak egymáshoz, hanem az elmúlt évezredek keresztényeihez, és azokhoz is, akik a világ egy másik pontján éppen akkor úrvacsoráznak, mint mi. A rítusok megélése nagy hiánya az egyházunknak, hiszen ezekben oldódik a szorongás is. Az imádságra, a rítusokra nálunk mindig van idő, ebből indul ki az igehirdetés is. Az egész liturgiát tekintem istentiszteletnek, nem csupán a prédikációt” – osztja meg.

Hogyan érheti el az egyház a fiatalokat?
A fiataloktól sokat lehet tanulni – szögezi le a lelkipásztor. „Elvégeztem egy hatéves teológiát, természetes, hogy vannak dolgok, amiket a diákok tőlem hallanak először, de nagyon sokat gazdagodunk egymás hite által. Igehirdetésnek tartom azt is, amikor más vezet csoportot, és megosztja, ő mit kapott egy adott igeszakaszból. Ha az egyház el akarja érni a fiatalokat, akkor számolnia kell azzal, hogy a fiatal aktív ember, akinek gondolata, személyisége van és kiforrott világnézete már igen korán. Egy fiatal nagyon felkészült, mert a világnak olyan dolgaival is szembe kell néznie, amivel nekünk nem kellett. A közénk tartozó egyetemisták közül szinte mindenki dolgozik a tanulmányai mellett, hogy ki tudja fizetni az albérletet. Felelősségteljes emberek. Mindig kíváncsi is vagyok rájuk: milyenek, mit gondolnak bizonyos dolgokról, mitől idegenkednek. Hol konfrontálódnak az evangéliummal.”

A közösségvállalás alapvető megnyilvánulási formája az asztalközösség is. „Az asztalközösség nagyon érdekes élmény számomra, gondoljunk bele, hogy milyen asztalhoz ülünk le, kivel, milyen érzésekkel! Az asztalközösségben az egész lényemet vállalom, nem egy poszt alatti komment, egy vita, amit ha megunok vagy ha kifogyok az érvekből, ’elfelejtek’. Ha egy asztaltól felállok, az látványos, az vállalt. Megtapasztaltuk az asztalközösség gyógyító erejét is, például szorongásból, étkezési zavarokból. Az asztalközösség a szolgálat egyik módja is. Van, aki maga süti az úrvacsorai kenyerünket, és Instagramon nyomon követhetjük, hol tart a kenyérsütés. A fiataloknak ez a közegük, és ez része a lelki készülésnek is. Azon kívül van egy felelőssége ennek, és örömmel is vállalnak szolgálatokat a közösségért. Felnőttként kezelem őket, és keresztyénként is felnőttek: tudnak kérdezni, gondolkodni. Ha valamire tanítom őket, akkor az ez. Nem oktatom ki őket, hogy mit kell csinálni, hanem arra hívom, hogy gondoljátok ezt végig, vagy rákérdezek, hogy valóban ez-e a megélésetek. És volt, amikor azt mondták, hogy nincs igazam, mert komolyan vették ezt.”

Mona hozzáteszi: nem kell félni a fiataloktól. Az ELTE Misszió találkozóhelyével, a Szó-Térrel átellenben ott a Kisképző a maga karakteres megjelenésű, kreatív középiskolásaival. Szívesen nyitnának feléjük is. „Kíváncsiak vagyunk rájuk” – mondja nemes egyszerűséggel az egyetemi lelkész, aki maga is művész lévén, gyönyörködik az önkifejezésben, ami ezeknek a diákoknak is sajátja.

Akik jól kérdeznek, azok a művészek – állítja Masri Mona Aicha. „Ezeket az embereket gyakran éri az a vád, hogy az önkifejezésük öncélúvá válik. Pedig épp az alkotás juttathatja el őket odáig, hogy szembesüljenek a mindannyiunkat érintő hiányokkal és kiüresedettséggel. Gyakran nem is tudják, de amit létrehoznak, az a transzcendensre mutat. Amikor én elmegyek egy kortárs kiállítása, mindig megajándékozottnak érzem magam. Mi, lelkészek gyakran szubkultúrában élünk, vasárnap prédikálunk, hétköznap hittanórákat és bibliaórákat tartunk, sok új dologgal nem feltétlenül találkozunk, hiszen mókuskerékben élünk. A kortárs művészet ki tud onnan ragadni, és más megvilágításba helyezni a kérdéseket.”

„Fontos, hogy legyenek hivatásos alkotók egy közösségben: ők mindig segítenek rácsodálkozni a világra, magára a teremtésre – hiszen minden embernél jobban tudják, mit jelent teremteni. Ők tanítják meg másoknak is, hogy tudatában legyenek annak, hogy minden ember alkot, még ha észre sem veszi. Volt is olyan esti alkalmunk, amikor felolvastuk az Igét, beszélgettünk róla kicsit, és utána csak csendben rajzoltunk, festettünk. Az önkifejező fiataloktól az fél, aki nem jutott el oda, hogy saját magát elfoglalja. És a fiatalokra is így tekintek: nekik én nem tudok adni semmit – nekik maguknak is meg kell tudni találniuk a megtartottságukat Istenben.”

Kapcsolódó cikkünk:
Készen kapott válaszok helyett jó kérdéseket kutat. Szívesen bújja az igemagyarázatos könyveket, de van, amit csak szépíróként tud elbeszélni. A félig magyar, félig szír származású református lelkésszel, Masri Mona Aichával beszélgettünk.
A Biblia kérdez

Képek: Füle Tamás, Jakus Ágnes, ELTE Misszió

Nyáron a Csillagponton lehet az ELTE Misszióval találkozni, a közösség tagjai az alternatív kiscsoportokat vezetik. A Szó-Térben alkalmaik szeptembertől indulnak újra, istentiszteleteket vasárnap este 7-től, imareggeliket csütörtök reggel 8 órától tartanak.
Az ELTE Misszióról itt tájékozódhatsz:
Facebook: https://www.facebook.com/profile.php?id=100083285360112
Instagram: ELTE Misszió
Kapcsolat: elte.misszio@gmail.com