Békési Sándor: Sisi személyének teológiai portréja, KRE – L’Harmattan, 2014 (Károli Könyvek).

Békési Sándor kiváló, minden eddigi Sisi-könyvnél, filmnél, musicalnél érdekesebb és értékesebb, mert sok vizsgálati szemponttal dolgozó monográfiáját történetesen a karácsony előtti napokban olvastam végig, a nem könnyű szöveg ellenére szó szerint egy ültömben. Valószínűleg azért is, mert korábban már részese lehettem a képzőművész-teológus Békési tanár úr néhány felejthetetlen képtanulmányának. Jelenlegi témaválasztását az „Ouverture”(„Nyitány”) címet viselő bevezetésben így indokolja a szerző: „Az alábbi tanulmány célja Erzsébet személyiségének mélyebb megismerésén túl a teológia létjogosultságának bizonyítása is egy látszólag tőle távol eső, profán területen. Mi köze van a protestáns teológia tudományának Sisi alakjához? Még ha egy életmű tárgya lehetne is teológiai tanulságok levonásának, akkor is vajon a protestáns teológia mit kezdhet Erzsébet személyiségével, aki római katolikus vallású, de ebben is igen szekularizált felfogású, a Habsburg-házhoz tartozó bajor fejedelmi asszony, erősen misztikus gondolkodású, titokban alkotó költő, extrém sportokat űző, az udvari konvenció határait feszegető, lázadó nő, … nem is beszélve az általa kialakított szépség- és testépítő kultuszról..”

Békési Sándor könyve voltaképpen azt a Sisi-újraértékelést folytatja, mint a nagy sikerű 1995-ös Sirály a Burgban, a királyné heinei hangvételű verseinek elegáns fordításkötete, az ugyancsak református Mészöly Dezső míves magyar szövegével és tisztázó erejű kommentárjaival. Az a csaknem húsz éve megjelent kis versgyűjtemény és most ez a nagyon komoly és sokoldalú elemzés ugyanarra vállalkozik: kibontani Ferenc József szerencsétlen sorsú hitvesét agyonajnározott, túlreprezentált szépsége gubójából, szeretettel és megértéssel közelítve az olyan, az utókor számára érthetetlen jelenségekhez, mint a családi képein, gyermekei társaságában készült fotográfiákon tapasztalható idegenség, s ugyanakkor a kedvenc kutyáival készült felvételeken tapasztalható teljes feloldódás, gyöngédség. Nem véletlen, hogy legkedvesebb lánya, Mária Valéria, akivel csak magyarul beszélt, 1893-ban ezt jegyezte fel naplójába: „Talán a Mamában vannak a legnagyobb ellentmondások, melyek egyáltalán egy jellemben lehetségesek.” Azt, hogy Erzsébet személyisége méltó témája egy teológiai (lélektani, irodalmi és művészettörténeti szempontokkal dúsított) elemzésnek, elsősorban talán költői énje, s ezen belül istenes versei teszik indokolttá. A Búcsú Váradtól című Janus Pannonius-vers (és ugyanakkor a Don Carlos-ban hallható híres Fülöp király-ária!) női ikerpárja, a „Hajrá!” egyszerre vallásos költemény, s a magyarok iránti szeretet megvallása. Erzsébet vágyott Escorialja e vers tanúsága szerint (bár végső nyughelye mégis Bécs, a Kapucinusok hideg-rideg kriptája lett) – a mi budai Várunk: „Nem rémít fönn a döghalál,/Kriptám a Várban készen áll;/Elnyugszom ott maholnap./Majd testem alhat végtelen, /S a lelkem túl az Aetheren/A mennyekig hatolhat!” Vagy itt az Álomkép c. miniatűr, Békési Sándor költői erejű tolmácsolásában: „Ma látta álmom az Urat,/Hullámokon haladt felém; Fején az Esthajnal uralt, /Bejárva tengerét a fény.” Ezek bizony nem egy neurotikusan hajókázó (és ugyanígy nyugtalanul ide-oda vonatozó) asszony szavai, hanem valósággal az új-angliai kései puritán költőnő, Emily Dickinson hangvétele. A „puritanizmus” szó és a hajkoronájában gyémántcsillagokat viselő Erzsébet párhuzamos emlegetése akár még erőltetett is lehetne. De maga a szerző is felfedezi hősnője egyik ilyen pillanatát, történetesen éppen a róla fennmaradt legkorábbi fényképen, amely 1853-ban készült, s amely a tizenöt éves gyereklányt „bevehetetlen vár”-ként (ahogyan Békési nagyon találóan írja!) ábrázolja, egyszerű skótkockás ruhában, minden külső cicoma nélkül. Itt még legendás haja sem különösebben fejedelmi, csak középen elválasztva lesimított jókislány-fizura, a kép mégis inkább keserű, mint Sisi-édességű, az összevont szemöldöknek és összeszorított szájnak köszönhetően. Összefoglalva: Békési Sándor könyve úgyszólván mindenkinek jó szívvel ajánlható: a királyné rajongóinak épp úgy, mint azoknak, akik eddig idegenkedéssel tekintettek rá. Az első olvasói csoportot kigyógyíthatja ez a kép az idült, a királyné igazi énjét teljesen meghamisító, mesterkélt könyvek és filmek sokaságának köszönhető „történelmi marcipánmérgezés”- vagy viaszfigura-élményből, a másodiknak pedig segít megérteni a Burgban vergődő „Sirály” tetteit, szokatlan életvitelét.

Végül: szívből reméljük, hogy ez a könyv a L’Harmattan hálózata és az egyetemi-egyházi könyvterjesztés mellett eljut a gödöllői kastély ajándékboltjába is, mint igaz és nemes dokumentuma a királyné és Magyarország kapcsolatának. Továbbá, mint ékes bizonyítéka egy érzékeny és igazságszerető, több tudományág eszköztárával és módszereivel dolgozó művésztanár-teológus egyszerre igényes és lovagias rehabilitáló szándékának. Annak a régen esedékes jóvátételnek, amelyre Wittelsbach Erzsébet minden erényével és tévedésével együtt méltó.

S hogy a református olvasókban nyomatékosítsuk: a katolikus Sisi személye egyáltalán nem kakukkfióka egy, alapvetően a kálvinista kultúrát gyarapító könyvsorozatban, álljon itt végül a gyógyfürdőkúra-ihlette Gastein című vers négy sora, ez a 42. zsoltár-parafrázis, ezúttal Békési Sándor szép fordításában: „Mégis, mint szarvas drága otthonából/Szívében nyíllal forrásvízbe lábol,/Holtra sebzett szívem szomjan így hozom,/ Hogy hegedjen; de begyógyul-e vajon?”

Petrőczi Éva