A Biblia nem beszél magáról a kegyességről. A fogalmat nem határozza meg, és nem fejti ki tartalmát. Úgy tűnik, a bibliai íróknak a kegyesség magától értetődő volt. Ez is lehet az oka, hogy az Ó- és Újszövetség több, felcserélhető szóval jelöli a “kegyesség”-et. Az Ószövetség elsősorban a tóm (“feddhetetlenség”) és a jir’at jhvh (“az Úr félelme”) főnevekkel, valamint a tám, támím (“feddhetetlen”) melléknevekkel utal a kegyességre és a kegyes emberre. Az Újszövetség több főnév (eulabeia, eusebeia, theosebeia) és ezekből képzett melléknevek (eulabés, eusebés, theosebés) segítségével beszél a kegyességről ill. a kegyes emberről. Nincs idő annak tisztázására, mi a különbség és átfedés a fenti melléknevek és pl. a ne’emán, “megbízható”, ill. dikaios, “igaz”, vagy a fenti főnevek és az ’emúnáh/’emet, ill. a pistis, “megbízhatóság, hit, hűség” között. Azzal sem akarok időt tölteni, a bölcsesség-irodalom, melynek egyik központi témája a kegyesség, milyen szavakat használ, s ebből mik állapíthatók meg. Jóllehet szótanulmányok is segíthetnek a téma körüljárásában, a kérdést véleményem szerint hatékonyabb bibliai szakaszokat összefüggésükben vizsgálva tanulmányozni.[4]

Ide tartozik, hogy a “kegyesség” a kevésbé vitatott értelmű szavak közé tartozik, ezért értelmezésében nincsenek döntő eltérések. A kegyesség “az az állapot, melyben az ember mély tiszteletet tanúsít valaki vagy valami, különösen Isten és a vallás iránt”[5]. Így nem meglepő, hogy az eusebeia (“kegyes, istenfélő”) szó Biblián kívüli használatát tanulmányozva megállapítható, a kegyesség olyan erény, mely az igaz módon és istenek előtt kedves embert jellemzi.[6] Mutatis mutandis ez a keresztény emberre sem kevésbé igaz. A szót ebben az értelemben fogom használni.