Teológiai tanulmányaim megkezdése óta gyakran találom magam két tűz között: a kegyességet teológia nélkül (vagy teológiával szemben) gyakorlók, illetve a teológiát a kegyesség rovására hangsúlyozók tábora közt. A két, egymást sokszor kizáró álláspont szerint vagy kegyes valaki, vagy teológus; a mondanivaló vagy “lelki”, vagy teológiailag megalapozott. Lessingnek a történelmet a teológiától elválasztó csúnya árkát a két tábor nem betemeti, hanem tovább mélyíti. Miért káros mindkét álláspont, és mi a megoldás? 4.1 Kegyesség teológia nélkül

Szolzsenyicin első regényének főhőséről ezt írja: “Suhov most nem haragszik senkire, semmire: se a hosszú ítéletre, se a hosszú munkanapra, arra se, hogy megint nem lesz vasárnap. Most csak egyet gondol: túléljük! Túlélünk mindent, s isten [sic!] segítségével minden véget ér!”[11]

Ivan Gyeniszovics túlélési stratégiája a szocialista ember túlélési stratégiája dióhéjban. Mint ilyen a fogolytáborok elítéltjei mellett talán legjobban a lelkészekre állt. A szocializmusban apáinknak az egyházat igen szűkös anyagi és teológiai források és mostoha körülmények között kellett nemcsak fenntartani, hanem lehetőleg építeni. És apám életét és szolgálatát látva bárcsak én is olyan hűséges lehetnék a rám bízottak felett, amilyen ő és nemzedékéből sokan voltak.

Ez a korszak még feldolgozásra vár, az azonban talán megállapítható, hogy a szocializmus időszaka nem a teológiai munka, hanem a kegyességek kora Magyarországon. A Református Egyház kegyességeiben élt. Ivan Gyeniszovicshoz hasonlóan és néhány kivételtől eltekintve még a teológiailag képzettebb lelkészek és teológiai tanárok is a túlélésért küzdöttek. Még aki olvasta is a legújabb nyugati teológiai írásokat, nemigen volt ideje, energiája igényes teológiai munkára. Vagy ha igen, az egyházi közösségben nem talált vevőre. Azt gondolom, ezért senki sem marasztalható el, az adott körülmények közt ez törvényszerű volt.

Ennek a kegyességi hangsúlyú egyházi életnek az árnyoldala viszont idővel nyilvánvaló lett. Lehetne beszélni “árnyoldalak”-ról, de azt hiszem, ezek mind egy okra vezethetők vissza: a megalapozott teológia hiányára, ami olykor egyenesen teológia-ellenességben jelentkezett. Ez az idősebb nemzedékben mindmáig érződik, ami bizonyos szempontból érthető: Az egyház túlélte a legellenségesebb rendszert is, emberek megtértek, a kegyesség működött. Mi szükség többre?

Én azok nemzedékéhez tartozom, akiknek már lehetősége nyílt külföldi és behatóbb teológiai tanulmányokra, akiket régi kérdésekre régi válaszok nem mindig elégítettek ki. Akik megalapozottabb teológiai egzisztenciára törekedtek. Az ilyen teológusok hamar felismerték: a teológia nélküli kegyesség nélkülözi a teológiai tartalmat, ezért minden retorika ellenére sekélyes.

Ahogy már említettem, a teológia nélküli kegyesség egyházunkban gyakran teológia-ellenességben jutott kifejeződésre: Az embereknek üdvösségre van szükségük, ezt pedig bármely Biblia-olvasó “megszerezheti”. A teológusok egyszerű kérdésekből bonyolultakat gyártanak, tudálékosak, munkájuk az egyházat nem építi. Valljuk meg, ezeknek a vádaknak időnként van alapjuk, ám ugyanilyen gyakran intellektuális igénytelenségről és bezárkózásról tanúskodnak. Az előbbi kérdésre nemsokára visszatérek, most az utóbbinál maradjunk. Ez az igénytelenség és bezárkózás nem ritkán individualizmushoz vezet. Ezen individualista kegyesség legfontosabb jellemzői:

1. teológiai és kegyességi téren Isten megváltásának individualista hangsúlyozása, többnyire áldozati teológiai nyelvezettel (“Jézus vére lemosta bűneidet”);
2. a teológiából antropológia lesz: Bultmann szelleme a pietistákat még mindig kísérti.[12]

Két rövid megjegyzés: 1. e kettő egymással szoros kölcsönhatásban áll; 2. individualizmusa miatt és minden retorikája ellenére ezen kegyesség biblikus volta igen kérdéses.

Egy hermeneutikai és egy ekkléziológiai következmény is megfigyelhető:

1. a Biblia individualista értelmezése; más értelmezések iránti érdektelenség;
2. az egyházat ez az individualista kegyesség nem mindig becsüli eléggé, minthogy hajlamos az ekkléziola közösségét az ekklézia közössége fölé helyezni.

Ekkléziológiai szempontból tehát a teológia nélküli kegyesség gyakran felelősség nélküli.

4.2 Teológia kegyesség nélkül

Már teológus hallgatóként láthattam, ahogy a teológia tudományával és eredményeivel való találkozás során diáktársaim közül többen anélkül fordulnak szembe korábbi kegyességükkel, hogy higgadtan számot vetnének, mit köszönhetnek annak, és miben nem kell azt követniük. Ezért magatartásuk gyakran kamaszos lázadás formáját öltötte: magukat becsapottnak, korábbi kegyességüket szőröstül-bőröstül rossznak ítélték. Bár céljuk megalapozottabb teológia volt, túllőttek rajta, valahányszor a végeredmény kegyesség nélküli teológia lett. Ennek fő erénye a racionalizmusba hajló racionalitás és a hitvallási bizonyosság helyett a bizonytalanságot zászlajára tűző agnoszticizmus.

Úgy vélem, e változás jórészt egy egyszerű, ám kellő képpen nem méltatott oknak tulajdonítható. A hívők normatív (világnézeti, hitelvi, etikai) eligazításért veszik kezükbe a Bibliát, és járnak gyülekezetbe: Mit higgyünk, mit tegyünk? Az egyháztól az emberek teológiát várnak és kapnak.[13] Ez az elvárás, s az egyház így működik, ha nem akar Istentől kapott megbízatását feladva társadalmi egyletként létezni. A teológiai tanulmányok során azonban egy másfajta megközelítéssel találkozik a hallgató. Megismerkedik a Biblia keletkezésével, az írásmagyarázat elveivel, Izráel és az egyház történelmével. Nemcsak azt látja, hogy a tananyag jó része nem kapcsolódik közvetlenül a hitéhez, hanem óhatatlanul azt is, hogy a legtöbb kérdés nem fekete-fehér. Ha a lelkészképzés nem képes a leíró jellegű tananyagot (amire egyébként szükség van) összekapcsolni a gyülekezet normatív teológia iránti igényével, az zavart, félreértéseket és kiábrándultságot eredményez.

A kegyesség megkérdőjeleződése és átértékelődése elkerülhetetlenül teológiai elvek megkérdőjeleződéséhez és átértékelődéséhez is vezet (bár a folyamat körkörös). Hadd említsek ezek közül néhányat:

1. A többi vallási és teológiai irat/nézet között a Biblia relativizálódása, szerepvesztése a kegyességre nézve;[14]
2. Jézus Krisztus személyének és megváltásának a viszonylagossá válása;
3. az egyház jelentőségének leértékelődése.

A teológia-ellenes kegyességhez hasonlóan a kegyesség nélküli, akadémikus teológia gyakran felelősség nélküli, minthogy az egyháztól független, “elszámolással” nem tartozik senkinek.

Mivel az egyházat mind a teológia nélküli kegyesség, mind a kegyesség nélküli teológia lebecsüli, a kegyesség, teológia és egyház kapcsolatára külön is ki kell térnem.

4.3 Kegyesség, teológia és egyház

Jóllehet történelme során az egyház nem egyszer kegyesség- vagy teológia-ellenes magatartást tanúsított, most az érme másik oldala foglalkoztat, nevezetesen: kegyességi és akadémikus teológiában egyaránt tapasztalható időnként nyílt, burkolt vagy öntudatlan egyházellenesség. Hogyan maradhatunk kegyes és az egyháznak elkötelezett teológusok?

Ahogy az eddigiekből kiderült, nézetem szerint a kegyesség, teológia és egyház nem lehet meg egymás nélkül. Itt nem is arra gondolok elsősorban, hogy a kegyesség nélküli teológia ártalmas lehet az egyházra nézve, ahogy a teológiailag megalapozatlan kegyesség is rombol. Sokkal inkább arra, hogy a teológiának csakúgy, mint a kegyességnek az egyház épülését, a gyülekezeti életet kell szolgálnia. Természetesen teológiát lehet szekulárisan tanulni, és “szekuláris” teológusoktól magam is sokat tanultam. Ám ha a teológiai oktatás a lelkészképzés jegyében történik, az csak az egyházra nézve művelhető: a teológiai tanulmányoknak a gyülekezeti munkát kell célozniuk. Más szóval, a lelkészképzés feladata teológia az egyház számára. Hasonló mondható el a kegyességről is. A kegyesség nem öncél. Kegyességünk célja nem önjavítás, öntökéletesítés, önmegváltás. A kegyesség a gyülekezet működésének feltétele. A nem egyházi célú kegyesség céltévesztett csakúgy, mint a nem teológiai célú lelkészképzés.

Ószövetségi teológiája legelején Brueggemann siet megállapítani, hogy “maga a reformáció felfogható olyan törekvésnek, mely a Biblia evangéliumi valóságát az egyházi értelmezés reduktív szándékaival szemben egyenjogúsítani kívánta”.[15] Ám Brueggemann nem az egyházi írásértelmezés egyeduralmát szándékszik az akadémiai értelmezés egyeduralmára cserélni. Az akadémiai írásmagyarázat kizárólagossága veszélyeinek is tudatában van,[16] és igyekszik a kettő között egyensúlyt tartva az egyház számára értelmezni a Bibliát.

Ezen szempontból érdekes ellentét figyelhető meg a kegyességi és akadémikus teológia közt. A kegyességi teológia mindig hajlamosabb a hagyományos, dogmatikai-etikai Biblia-értelmezésre. Ebben a tekintetben tehát nem a reformáció radikalizmusát követi. Cáfolva a kegyességi teológia retorikáját, az akadémikus teológia a reformáció hagyományát folytatja, amennyiben az egyházi értelmezés tekintélyétől igyekszik a Bibliát megszabadítani.[17] Az elmúlt három évszázad tapasztalata szerint az akadémikus teológia függetlensége és az egyház gyakran állt feszültségben. Ezzel elérkeztem oda, hogy a helyes kegyességről beszéljek.