A reformáció bölcsőjében, Baranyában vette kezdetét a Dunamelléki Református Egyházkerület egész éven át tartó ünnepi programsorozata. Ötven évvel a mohácsi vész után 1576-ban Hercegszöllősön negyven prédikátor zsinatra gyűlt össze, ekkor írták alá azokat a kánonokat, melyek nemcsak az egyház, de a településeik életrendjét is meghatározták. A mai Dunamellék reformátusai ünnepi istentiszteleten adtak hálát a első alkotmányukért, majd előadóművészek kulturális összeállítással szólaltatták meg korabeli és mai nyelven – a zene nyelvén is – a reformáció évszázadának örökségét. Megtelt a pécsi Kodály Központ koncertterme az ünneplő gyülekezettel, de aki nem lehetett jelen, az istentiszteletet a Duna TV-n felvételről megtekintheti 2026. február 8-án vasárnap 11 órai kezdettel.

A gyülekezetet Steinbach József dunántúli püspök, a Zsinat lelkészi elnöke köszöntötte, majd a 90. zsoltár első versének eléneklésével vette kezdetét az ünnepi istentisztelet. A bűnvalló imádságot Somogyi Péter dunamelléki lelkészi főjegyző mondta. Az igehirdetésre készülő énekkel Lovász Irén Kossuth-díjas népdalénekes szolgált: az 1676-os keltezésű Dicsőült helyeken… kezdetű éneket adta elő. Szólláth Bernadett dunamelléki jogtanácsos olvasta fel a textust Ézsaiás könyvének 53. fejezetéből, benne a jubileumi év vezérigéjéül választott második verssel: „Mint vesszőszál sarjadt ki előttünk, mint gyökér a szikkadt földből.”

„Gyermekeim! Kiket ismét fájdalommal szülök, míglen kiábrázolódik bennetek Krisztus” – idézte igehirdetésében a Galatákhoz írt levél 4. részének 9. versét Balog Zoltán dunamelléki püspök. „Gyakran ott ez kínzó kettősség az életünkben – vágyunk a szépre, a jóra, az igazra; hogy Isten munkája látható legyen az életünkben, közben pedig ezt halljuk: nincs. Nem volt neki szép alakja, nem gyönyörködhetünk benne – az életünkben sem, mert megpróbál a betegség, a szenvedés, megvadul körülöttünk a világ és leterít, el is bukunk. Mi annak a Jézus Krisztusnak a népe vagyunk, aki fájdalmak férfia, betegség ismerője, aki áldozat, aki összetört. Ő már megbűnhődött azért, amiért nekünk kellett volna. Ahogy Luther Márton mondta: gyönyörűséges helycsere ez, hogy ahol nekünk kellene állni a vádlottak padján az ítéletre, nem mi vagyunk ott, hanem Jézus Krisztus, mi pedig emelkedhetünk a tiszta életbe. A messiási próféciát hallva a szívünket átjárhatja ez az öröm.

Isten szenvedő szolgája, a Messiás élete, halála és feltámadása először leleplezi az ember, a mi életünk elveszettségét, és közben megbékéltet, hogy nekünk békességünk legyen, a teremtő és szabadító Istennel. Kiszabadít a körülmények, a világ és a saját egónk rabszolgaságából, és Krisztus szabad szolgájává tesz. Ez a református keresztyén ember” – hangsúlyozta az igehirdető.

Ha ezt elfelejtenénk, ha azt hinnénk, a keresztyénség nem más, mint komfortkiegészítő boldogságrecept, akkor egyszer csak újra körülvesz bennünket a kopár föld, ahonnan a vesszőszál kihajt – tette hozzá. „Amikor belekényelmesedünk a megelégedésbe vagy épp – amiben mi, reformátusok jók vagyunk – a ritualizált elégedetlenségbe, akkor megráz bennünket a kereszt botránya. Hogy Krisztus jó teremtésének helyreállításához kozmikus méretű áldozatra, gyötrelemre van szükség, peremre szorultságra.”
Ahogy egy cserje is csak akkor illatozik, ha az ága megtörik – a keresztyén élettel is így van ez. „Ami a világ szemében lenéznivaló nyomorúság, szánalmas vergődés, az Isten ereje a Golgotán.”

A püspök hozzátette: a kopár föld tapasztalatát sem az egyéni életben, sem a gyülekezetek, sem az egyház életében nem lehet megspórolni. „Isten szabadításának világosságában döbbenünk rá az elveszettségünkre.” Az Úr nem saját teljesítményünkre tesz rá még egy lapáttal, kiegészítve az igyekezetünket. „Nem az a dolga, hogy valahogy lekerekítse az életünket, amit mégiscsak összehoztunk, elmenedzseltünk. Az Ő kegyelme megállít, megfordít, átalakít és talán le is rombol, hogy kiábrázolódjon bennünk a Krisztus.”

Ez történt 500 évvel ezelőtt Mohács veszteségében és azt azt megelőző nyomorúságban, „amikor észre sem vették, hogy baj van ebben az országban, és aztán meg hogy össze kellene fogni, hogy megállítsák az oszmán hadakat. A magyar világi és egyházi elit elveszettsége lett nyilvánvaló, a kopárrá tett föld, a megsemmisülés. És voltak őseink, akik nem fordították el a fejüket, hogy csak az a lényeg, hogy az enyém meglegyen, hanem odaálltak a vártára, szembenéztek az ellenszéllel. Beletekintettek abba a mélységbe, amit az elveszettség jelent, és megértették, hogy újra kell tanulni a keret, a hitet, a bizalmat Isten igéjében.” Balog Zoltán idézte a nemrégiben elhunyt Erdélyi Géza felvidéki püspököt, aki úgy írt a Beneš-dekrétumok által újra és újra meggyötört és megszégyenített magyarokra tekintve, hogy „a nemlét rettenetében a lelkek mindig nyitottabbak.”

A püspök beszélt arról a gazdagságról is, amit Isten a reformációban és az annak nyomán kibontakozó kultúrában adott: az alázatos meghajlásra késztető tákosi templom szemöldökfájáról, a Károli-féle bibliafordítás nyomán megújult magyar nyelvről, Kölcsey Himnuszáról. Mint mondta, a reformáció hatása máig érződik: azzal, hogy egyetemünk lehet, évszázados várakozása telt be a magyar reformátusságnak. Az elmúlt évek templomépítéseit, gyülekezetplántálásait, a több tucat református iskolában folyó munkát is szóba hozta, hozzátéve: mindez akkor áldás, ha annak a lelki válasznak a része, amit az ember az ő Mohácsára ad. Ahogy Sztárai Mihály, Szegedi Kis István és Skaricza Máté idejében: embermentés, egyházépítés és nemzetmegtartás ma is együtt van, ez a küldetésünk. Saját életünkben, az egyház és a nemzet életében egyaránt megtapasztalhatjuk: az Úr megtart bennünket.

Milyen jó, hogy van keresztyén kultúránk, de ha mi nem szólaltatjuk meg az evangéliumot, ki fogja? – tette fel a kérdést a püspök. „Akik velünk találkoznak, találkoznak-e Krisztus gyalázatával és győzelmével a városainkban, a falvainkban, az iskoláinkban, az egyetemünkön?” Nekünk formálódnunk kell, hogy az evangélium újdonságának az ereje másokat is megragadjon – miközben megőrizzük mindannak a réginek a méltóságát, amit Istentől ajándékba kaptunk. Nem önmagunkért vagyunk – hangsúlyozta az igehirdető. „Nem úgy hangzik az ige, hogy úgy szerette Isten az egyházat meg a dunamelléki egyházkerületet, hanem hogy a világot. Azért vagyunk ez a 310 gyülekezet itt, Dunamelléken meg az egész Kárpát-medencében az a több ezer, hogy evangéliumi találkozások jöjjenek létre köztünk és azok között, akik még nem találkoztak Isten szeretetével és áldozatával.”

Hogy lehet ma lelki választ adni az ember és a nemzet megtartására? – tette fel a kérdést végül. „Lehet, hogy nem mindig választ kell adni, lehet, hogy kérdezni kell: hiszed-e, hogy a szabadítás, a megtartatás, a növekedés ereje nem bennünk van, hanem annak az áldozatában, aki értünk halt meg és értünk támadt fel?”

Mindenkoron áldom az én Uramat – a mohácsi csatában is részt vett gyülekezetalapító reformátor, Sztárai Mihály énekével felelt az ünneplő gyülekezet az igehirdetésre. Orgonán kísért: Hoppál Péter.
A záró imádságot egy délvidéki egyházvezető, Harangozó László, a Szerbiai Református Keresztyén Egyház püspöke mondta.

Ezután a Kárpát-medence református egyháztesteinek püspökei mondtak áldást az ünneplő gyülekezet életére.

Az istentisztelet zárásaként Veres Sándor olvasta fel az ünnepi közgyűlési határozatot, melynek szövege itt olvasható:

Ünnepi nyilatkozat a Hercegszöllősi Zsinat 450. évfordulóján


„Egyetlen tanítómesterünk van, Krisztus, tehát mások mondását az ő igaz, tiszta és csalhatatlan tanításához, mint próbakőhöz, kell hozzámérni. Az istenfélőknek semmi szüksége zsinatokra vagy támogató emberi szavazatokra azért, hogy megnyugtassák lelkiismeretüket, és megerősítsék tanításukat, hiszen tudják, hogy ez Istentől származik. Mégis szeretik és akarják a zsinatot, hogy nyilvánvaló legyen: tanításuk igaz, kegyes és szent, ugyanis nem akarják elveszíteni a régiek orvosságát, amelyet a széthúzások gyógyítására használtak, továbbá, hogy segítségére legyenek az erőtlenek lelkiismeretének, végül pedig, hogy az ellenséget nyílt és igazságos küzdőtérre kényszerítsék, és ott ne tűzzel-vassal, hanem a Szentírás bizonyságtételeivel győzzék le.”

(Szegedi Kis István, A tiszta teológia tételei Istenről és az emberről (Theologiae Sincerae Loci Communes de Deo et Homine, per Stephanum Szegedinum Pannonium, Basileae, 1585.), fordította: Buzogány Dezső, EREK & Kálvin Kiadó, Kolozsvár-Budapest, 2022., 337. o.


A Dunamelléki Egyházkerület hálával és elkötelezéssel emlékezik meg az 1576-ban tartott Hercegszőllősi Zsinatra, ahol Veresmarti Illés szuperintendens vezetésével negyven prédikátor testvéri közösségben és egyetértésben, hit és erkölcs dolgában kánonokat alkotott a reformációban megújuló egyház számára. Isten gondviselő kegyelmét látjuk abban, hogy a török hódoltság idején, háborúktól, járványoktól sújtva,  igazságtalan és kizsákmányoló adóztatás terheit hordozva, ellenséges vallási-társadalmi rendbe zárva, mikor „zsarnokok kezén volt a dolgok intézése”, a hercegszöllősi atyák bátor vallást tettek a Szentháromság Istenbe vetett hitükről, és a Krisztus követésére kész népük számára olyan egyházi rendtartást alkottak, mely hitelesen kifejezi és igazságában számunkra is megőrzi az egész 16. századi reformáció felismerését és boldog tapasztalatát, hogy igaz egyház ott van, ahol Isten igéjét hirdetik, a szentségeket helyes módon kiszolgáltatják és jó egyházi rendet tartanak. Ennek fényében maradandó érvényűnek tartjuk ahogyan a Hercegszöllősi Kánonok felvázolták az egyházközségek életrendjét, vizitálását és gondozását, bevezették az egyházi adminisztrációnak a maga korában páratlan eljárásrendjét, megalapozták a köz- és részzsinatok egyházkormányzati, egyházfegyelmi és kollegiális jellegét, megfogalmazták a minőségi lelkipásztor-eszményt, a szolgálók testvéri szolidaritásának elveit, hitvallásosan és türelmesen bemutatták a református identitást, ehhez felelevenítették az évezredes keresztyén megfontolásokat, és mindenek előtt megőrizték a keresztyén szabadságot,  mely egyszerre boldog igen Isten hívására és határozott nem evilág hatalmasainak beavatkozására, ha hittől és üdvösségtől el akarnának szakítani. A Hercegszőllősi Zsinat nem csak összegzése és rögzítése az előző évtizedek, sőt évszázadok egyházreformáló igyekezetének, hanem egyúttal jelképes és máig valóságos erőforrása is az egyház megmaradásának a nehéz időkben, illetve kivirágzásának a jó időkben.

A Hercegszöllősi Zsinat és kánonoskönyv a remény távlatát nyitotta meg a maga korában. A 16. században a magyarság elvesztette országát, de megtalálta Krisztust és Benne az életet. A 21. század magyar reformátusságának is lelkesítő jel ez az embermentés, az egyházépítés és a nemzetmentés szolgálatában. Méltó hát, hogy Isten előtti hálaadásban emlékezzünk meg a Hercegszöllősi Zsinatról és alkotó atyáiról, akik érvényes módon hívnak minket is arra a nézőpontra, ahonnan, hivalkodásra, viszályokra, szakadásokra, perlekedésekre, és ezek okán csüggedésre oly hajlamos korunkban, mi is megláthatjuk az Isten irgalmasságában és hűségében számunkra elkészített békességet, örömet, szolgálatot, Krisztus mai népének igaz életútját a szentek közösségében.

Soli Deo Gloria!

Kelt: Budapest, 2025. november 24. – a Dunamelléki Református Egyházkerület Közgyűlésének 10. számú határozata

Az istentiszteletet követően kulturális műsor vette kezdetét. A vendéglátó Pécsi Református Kollégium főigazgatója, Kádár Péter köszöntőjében úgy fogalmazott: azért van szükség kánonokra, „hogy az Isten igéjének mérővesszejével mérjünk mindent, hogy ezek oszlopokká magasodva befogadhassák a boltozatot, a szent hajlékot, melyből épül az egyház, melynek sátora az Örökkévaló Isten maga.”

Amikor emlékezünk, mindig az a kérdés vetődik föl: mi változott? – tette hozzá. „Azért vagyunk itt, e Kárpát-medencében mi, református magyarok, hogy megtartatásunkkal tegyünk bizonyságot arról, aki minket átölelt, megtartott két pogány között sajtoltatván, hamis atyafiak hitszegésétől részekre szaggattatván” – ahogy egykor, úgy ma is. Azért emlékezünk, hogy a múlt tanításától bölcsebbé válva kérjük el a jövőnket annak a kezéből, aki azt nekünk megadhatja – zárta gondolatait.

Gulyás Gergely, a Miniszterelnökséget vezető miniszter, a dunamelléki egyházkerület vezető jogtanácsosa beszédében azt mondta: a kánonok 450 évvel ezelőtti elfogadása egyértelművé tette, hogy a magyar protestantizmus a reformáció után elsősorban a kálvinizmust követi, és hogy lesz erős magyar református egyház és Dunamelléki Református Egyházkerület.” A miniszter szerint kár, hogy ahhoz nem voltunk elég erősek, hogy úgy ünnepelhessünk Hercegszöllősön, hogy ahhoz ne kelljen elhagyni az anyaország határait.

A negyven prédikátor által elfogadott kánonokat joggal tekinthetjük egyházunk első alkotmányának – mondta. A jogtanácsos Eszes Tamás történészt idézte, aki szerint a hajdani kánonok nemcsak az egyház rendjét szabályozták, hanem a társadalom rendjét és erkölcsét is, hatásuk kiterjedt az élet egész területére. A hercegszöllősi kánonokra ez különösen igaz. „Amikor létrehozták őket, a Duna két partján a Dráva torkolatától föl, a nógrádi hegyekig a török volt az úr, s a hódoltság világában rajta kívül nem volt más érvényesíthető magyar törvény.”

Akkoriban a magyarság helyzete reménytelen volt, „egy másfélezer kilométer hosszú frontvonal húzódott keresztül az ország területén. Mindkét oldalon, békében és háborúban egyaránt fizetés nélküli, ezért zsákmányt kereső katonákkal. A Hercegszöllősön összegyülekező lelkészek olyan településeken szolgáltak, amelyek az oszmánok uralma alatt éltek, akik ugyan eltűrték a protestáns gyülekezetek létét, de alapvetően megvetették a kereszténységet. Az ő engedelmükkel lehetett megtartani a zsinatot, de eljönni így sem tudott mindenki, többen csak utólag láthatták el kézjegyükkel a hitvallást.”

A Magyar Református Egyháznak a kilátástalanságra adott válasza hitbeli megújulásra épülő nemzeti válasz volt – mondta Gulyás Gergely. „A hitvallás reményt is jelentett, sokaknak mutatott irányt az üdvösséghez vezető úton.”

A megmaradás csodáját még számos alkalommal megtapasztalta a magyar nemzet ezután is. Egyházunk elsősorban a csak a Szentírásra épülő hitet tette hozzá a magyar nemzet sorsához. „Hit, nemzet és demokrácia mindig is a magyar reformátusság vezérelve volt. Ahogy az egyébként katolikus Antall József miniszterelnök mondta, a magyar reformátusság mindenkor számarányánál nagyobb szerepet játszott a magyar tudományban, politikában, irodalomban. A reformátusság nélkül valóban nem az Magyarország, ami.” Örökségünk megőrzése és az élő hit vágya, keresése és kegyelme elég erőt adhat a ma hitharcaihoz is, amikor Kelet felől háború, nyugat felől ideológiai harc zajlik Európa keresztény gyökereinek megsemmisítéséért.

Az ünnepi beszédeket követően előadóművészek léptek a színpadra. Lovász Irén Kossuth-díjas népdalénekes a Platon Karataev duó előadóművészeivel, Balla Gergellyel és Czakó-Kuraly Sebestyénnel, valamint Szabó Zsolt régizenésszel adtak elő 16-17. századi református népénekeket, Balassi Bálint énekét, valamint saját szerzeményeket is.

Ezt követően a Hercegszöllősi Kánonok válogatott idézeteit olvasta fel eredeti nyelvezettel és mai nyelven Rajkai Zoltán színművész, valamint Fényes Hunor, a Pécsi Református Kollégium Gimnáziumának diákja.

A Pécsi Református Kollégium Hercegszöllősről szóló alábbi kisfilmjét vetítették le ezt követően.

Trócsányi László, a Károli Gáspár Református Egyetem rektora, a jubileumi emlékév védnöki testületének társelnöke záróbeszédében megosztotta, hogy a református felsőoktatási intézmény miként kívánja őrizni a hercegszöllősi zsinat eszményeit. Ahogy akkor, úgy ma is tanítás fontos ügye egyházunknak a tanítás – mondta. A nagy múltú református kollégiumok szellemi örököse a Károli egyetem, melyet kötelez, hogy a Szentírás magyarra fordítójának nevét viseli. Keresztény értékrendű, világnézetileg elkötelezett, de a világra nyitott egyetem. A tudás mellett az igazság keresésének szemléletét és szeretetét is át kívánja adni – sorolta. A szabadság iránti vágy megmaradása népünkben a Hercegszöllősön zsinatot tartó lelkipásztorok elkötelezettségén is múlott – hangsúlyozta.

A rektor Ravasz László református püspököt idézte, aki szerint a közösség egyéniség nélkül nem működik, hiszen nyájból nem lesz nemzet, ugyanakkor a közösség nélkül, individuumként élő egyének összessége nem más, mint anarchia. A jubileumi év egyik védnöke arra buzdította az ünneplő közösséget, hogy álljanak ki értékeikért, emeljék fel szavukat, ha azokat veszélyeztetve látják. Az egykori prédikátorok hite és elkötelezettsége legyen példa a keskeny ösvény megtalálásában.

Az ünnepség a Himnusz eléneklésével és szeretetvendégséggel zárult.

Képek: Füle Tamás