Márk evangéliuma - 33. Engedjétek hozzám...

None

 

ÉS JÉZUS ÍGY VÁLASZOLT: A TI SZÍVETEK KEMÉNYSÉGE MIATT ÍRTA EZT A PARANCSOLATOT. DE A TEREMTÉS KEZDETE ÓTA FÉRFIÚVÁ ÉS ASSZONNYÁ TEREMTETTE ŐKET AZ ISTEN, EZÉRT A FÉRFIÚ ELHAGYJA AZ Ő ATYJÁT ÉS ANYJÁT, ÉS RAGASZKODIK A FELESÉGÉHEZ, ÉS LESZNEK KETTEN EGY TESTTÉ. AZÉRT TÖBBÉ NEM KÉT TEST ŐK, HANEM EGY. AMIT TEHÁT AZ ISTEN EGYBE SZERKESZTETT, (EGGYÉ TETT), EMBER EL NE VÁLASSZA.

 

Miről beszél velük Jézus? (I.Mózes 1:27. ill. I.Mózes 2:24.) Nem a törvényről, hanem amiért a törvény adatott. A házasságról, mint a férfi és nő összetartozásában embernek ajándékozott lehetőségről, az összekapcsolódás értelméről. Hogy értsék, amit érteni érdemes, hisz a válás lehetőségével számolni, gyengítése a házasságkötésbe vetett hitnek.

 

Ma újra divat házassági szerződést kötni. A házasodó felek így biztosítják azt, hogy ne érje őket anyagi veszteség, ha mégsem működik, felbonthassák, és megmaradjon nekik az, ami előtte az övék volt. Biztosítanak, rögtön induláskor, mielőtt életüket összekötnék. Mennyire bizonytalan, mennyire ingatag alap, kezdéskor a válás bekövetkező lehetőségével számolni.

 

Hogyan tesz EGGYÉ, hogyan SZERKESZT EGYBE két embert Isten? Honnan tudhatom, ki az igazi, ki a hozzám illő? Mi a módja? Hogyan valósul? Mi múlik rajtunk? Mi lenne dolgunk?
Akarok-e többet látni, mint amennyit akkor képes vagyok látni? Szólhat-e ellene-mellette valaki? Mikor szerelmes lesz az ember, nem kéne mindent félretenni, amit addig fontosnak tartottunk, hanem azzal együtt, azzal a testi-lelki igénnyel választani a hozzám illőt...

 

 

RÓNAY GYÖRGY              

                 TÉGED

 

Téged kerestelek már akkor is,

mikor még azt sem tudtam, élsz-e. 

Mert éreztem, hogy lelkemet

a lelked egészíti ki. 

Mert te vagy az az igazi tükör,

amelyből arcom tisztult mása néz rám.

Mert lelked testvér lelkét látja bennem,

s lelkek szerelme mindennél erősebb.

Él túl a téren és időn.

Innen és túl az életen.

 

Téged szerettelek már akkor is,

mikor még azt sem tudtam élsz-e,

s szeretni foglak akkor is,

mikor a szél már réges-régen

széjjelszórta porunkat a világban.

 

Próbáltunk már cipőt, ruhát, sapkát, kabátot... Van ami olyan, mintha rám öntötték volna... Összhangban kell legyen mindazzal, ami én vagyok, amihez felveszem, amit vele együtt hordok. Ezért kell felpróbálni, nem rögtön megvenni. Bele kell nézni a tükörbe, hogyan áll, vagy vinni a vásárláshoz valakit, aki mondhatja, tolmácsolhatja látását, véleményét...

 

És ha egyszer jól-rosszul döntöttem, meddig érvényes, mitől lesz érvénytelen az ígéretem?

 

ÉS ODAHAZA A TANÍTVÁNYAI ISMÉT MEGKÉRDEZTÉK ŐT E DOLOG FELŐL. Ő PEDIG ÍGY FELELT NEKK: AKI ELBOCSÁTJA A FELESÉGÉT, ÉS MÁST VESZ EL, HÁZASSÁGTÖRÉST KÖVET EL ELLENE, HA PEDIG A FELESÉG HAGYJA EL AZ Ő FÉRJÉT ÉS MÁSSAL KEL EGYBE, HÁZASSÁGTÖRÉST KÖVET EL.

 

Vajon miért kérdezik meg újra Jézust e dolog felől a tanítványok? Mert ők is ragaszkodnak a törvény és szokás által megengedett dolgokhoz? Nem készek érteni a szívbéli összetartozás lényegét? Hogy nem csupán test a testhez, hanem lélek kötődik lélekhez. Ha kötődik. Isten mindig az eljegyzés jelképét használja, mikor az ő népével való kapcsolatáról, szövetségéről beszél. Ahogy a házasságtörés (testi vágy a lélek ellen) az összekötöttséggel szemben áll, úgy a válás lehetőségének elfogadása is a kapcsolatokban nyerhető egység ellen.

 

Lehet házasságot törni, lehet elválni, de a kapcsolat elleni vétek jelenik meg benne. Nem szabad igazolni a hűtlenséget, ahogy más bűnt sem. A bűn elválaszt Istentől. A hűtlenség bűn, akár annak tartják mások, akár nem, mindig megterheli, megrontja az ember lelkét.

 

"Boldog, aki nem kárhoztatja magát abban, amit helyesel..." (Róma 14:22.)
Hadd idézzem azt, ahogy erről Dietrich Bonhoeffer gondolkodik Követés című kötetében:

 

"A Jézus Krisztushoz kötés semmilyen szeretet nélküli vágyat nem enged meg, hanem megtagadja azt a követőtől. Mivel a követés önmegtagadás, és Jézushoz való teljes kötés, ezért semmiben nem engedhet szabad folyást a tanítvány saját vágyától uralt akaratának. Az ilyen vágy - álljon csak egyetlen pillantásból - elválaszt a követéstől, és az egész testet a pokolba juttatja. Az ember mennyei elsőszülöttségét adja el vele a vágy egyetlen tál lencséjéért. Nem tud hinni abban, aki százszoros örömöt tud adni a megtagadott vágy helyett. Nem a láthatatlanban bízik, hanem a vágy látható gyümölcsét ragadja meg...A vágy tisztátalansága a hitetlenség. Egyedül ezért elvetendő... Ebben a nyilvánvalóan halálosan komoly kérdésben akaratunk a menekülést ajánlja a döntés elől. Maga a kérdés hamis és gonosz...Jézus nem kárhoztatja a testet és természetes vágyát, de elveti a benne elrejtett hitetlenséget...Jézus testét megfeszítették...Ha a tanítványok erre az értük adott testre pillantanak, ha közösséget vállalnak vele, erőt kapnak a tisztasághoz, amelyet Jézus parancsol..."

 

Kíméletlenül szembesít minket, a házasságtörés alapvető okaival: hogy házastársunk ellen ébredő, gyűjtött-őrzött szemrehányásaink, vádjaink teremtik a lehetőséget arra, hogy pusztán önmagunkért ébredő vágyaink, házassági összetartozásunkba vetett hitünket oltsa ki...

 

De mellé teszi Isten könyörülő szeretetét. Mert ugye emlékszünk? Ézsau éhesen csak azt a tál lencsét látta, kívánta, de később megbánta, s vágyott az áldásra, Dávid megkívánta más feleségét, de Isten megbocsátott neki, mikor megbánta, és arra is emlékezhetünk, hogy a házasságtörő asszony is közelébe jöhetett, és a tékozló fiú is Atyjához futhatott, mikor hinni, remélni, kérni merték bocsánatát, mindenek ellenére magához ölelő, irgalmas szeretetet.

 

ÉS KISGYERMEKEKET VITTEK HOZZÁ, HOGY KEZÉT RÁJUK TEGYE. A TANÍTVÁNYOK PEDIG FEDDETTÉK ŐKET. AMIKOR JÉZUS EZT LÁTTA, MEGHARAGUDOTT, ÉS AZT MONDTA NEKIK: ENGEDJÉTEK HOZZÁM A KISDEDEKET, ÉS NE TILTSÁTOK EL ŐKET, MERT ILYENEKÉ A MENNYEKNEK ORSZÁGA.

 

Mennyire jól eshetett Jézusnak a gyerekek magától értetődő szeretete, tárulkozása, s mennyire sérthette a magukat többnek tartó, önmagukat föléjük helyező tanítványok kíméletlenül elhessegető szava. Egyértelmű a viszonyulása az esendőkhöz, a kapcsolatba kéredzkedőkhöz, akik karja, szava, szíve, lelke ölelésébe jönnek, szeretetére éhesek.

 

BIZONY MONDOM NÉKTEK, AKI NEM ÚGY FOGADJA AZ ISTEN ORSZÁGÁT, MINT EGY KIS GYERMEK, SEMMIKÉPPEN SEM MEGY BE ABBA. AZUTÁN ÖLÉBE VETTE, KEZÉT RÁJUK TETTE ÉS MEGÁLDOTTA ŐKET.

 

Mint a kicsi gyermekek. Láttunk már csecsemőt? Rászorulnak szeretetünkre, úgy, ahogy, esendőn, azzal, amivel. Esznek, ha kapnak enni, tisztulnak, ha megtisztítják őket. Nem tudnak, nem akarnak mást, mint életadó édesanyjuk közelében maradni. Belőle, általa élnek.

 

Valaki mesélte, hogy az unokája szeme mindig szomorú. Mert amitől ennek néhány esztendős kislánynak az élete alapvetően függ, a szülők kapcsolata nincs rendben. Fél, mert az ő szemében örökre összetartoznak, de ha ez veszni látszik, kétségbeesett, bizonytalan lesz...

 

Hadd idézzem, hogy köszönt el Éli mester az általam idézett mesében Pancsinellótól, a folt-manótól, mikor azt kérdezi tőle, hogyan lehet megszabadulni a szürke foltoktól:
"Idővel majd megérted. Most még tele vagy szürke pontokkal. Egyenlőre elég, ha mindennap eljössz hozzám,hogy emlékeztesselek rá, mennyire fontos vagy nekem."

 

Keressük? Elé állunk, hozzánk érhet, ölébe vonhat? Eltűnhetnek csúf, szürke foltjaink? És a többieké? Könyörülünk? Könyörülhet azokon, akiknek szüksége van Rá? Közelébe engedjük azokat, akik olyanokká lettek, mint az esendő kisgyermekek, akik lelküket éltető szeretetébe kívánkoznak, segítségére szorulnak, áldására vágyakoznak? Megindul, kinyílik értük a szívünk, vagy életüket reménytelennek tartva, hinni nem tudásunk utasítja el őket?