JÉZUS AZONBAN AZT MONDTA NEKIK: NEM TUDJÁTOK, MIT KÉRTEK. KIIHATJÁTOK-E AZT A POHARAT, AMELYET ÉN KIISZOM? ÉS MEGKERESZTELKEDHETTEK-E AZZAL A KERESZTSÉGGEL, AMELLYEL ÉN MEGKERESZTELKEDEM? AZOK PEDIG AZT MONDTÁK: MEGTEHETJÜK.

Mit lát Jézus, mire felel, mit felel Jézus? NEM TUDJÁTOK MIT KÉRTEK… Ők bizonyára azt gondolják, hogy tudják, hogyne tudnák... Ezért mondja, ezért kérdezi tőlük még konkrétabban: KIIHATJÁTOK? MEGKERESZTELKEDHETTEK? De nem értik, még most sem, hisz nem azt felelik, amit belátniuk, vállalniuk kéne, hisz azt se tudjuk, mi következik, miért következik, kiért következik! Azt felelik, azt merik felelni, hogy MEGTEHETJÜK! Ők, akik épp előtte kérik, amit önmagukért kérnek, kifejezik, abból kívánnak részt, ami tetszik nekik…

Nemrég valaki figyelmembe ajánlott egy regényt, Nyírő József – Isten igájában. Megtaláltam a könyvespolcunkon, azok között a kötetek között, amit nem én választottam, nem én vásároltam, hanem mástól örököltem. Kézbe vettem, és olvasni kezdtem. A saját életéről írta, ki nem akar pap lenni, mégis a papneveldébe kerül, mert csak így nyílik lehetősége arra, hogy nagy-nagy szegénységben élő özvegy édesanyját és testvéreit támogassa… Ott ébred rá, hogy hiába bólintott az esze, a teste nem bólintott, mást kíván. Szeretnék idézni a kötetből, ahogyan ott végiggondolja, miért jött, mire vállalkozott. Hiszen mi mind megszólítottak vagyunk, vagy lehetünk azokká Krisztus által, mint a tanítványok, mint Krisztusnak szolgái…

„Egész nap a hivatás szón töprengtem. Különhúzódtam, rejtőzködtem, mint egy beteg madár. Az esti órákban külön összegyűjtötte a spirituális az elsőéveseket, a kápolnában… Szorongva ültünk be a padokba…
- Most, mikor megkapták a szent ruhát, még egyszer meg kell vizsgálniuk hivatásukat… …Nézzünk hát szembe vele…
Megmagyarázza, hogy mi az az elhivatás, és felsorolja ismérveit. Minden belső és külső jegyénél időt enged, hogy megvizsgálhassuk önmagunkat.
– Azért jöttetek-e ide, hogy teljesen és kizárólag Isten szolgálatára szenteljétek magatokat? …A magam részéről nem merek rá felelni.
– …Vagy talán csak az előhaladás, anyagi javak, külső okok, hiúság, szegénység kényszerítettek rá?
…Engem bizony a szegénység…
- A Krisztus szeretete sürgetett-é e hajlékba?
…Bizony nem nagyon…
- Él-e bennetek a kiolthatatlan vágy a szűzi, tiszta élet iránt?
…Élni él… hiszen olyan szép, de vajon meg bírom-e tartani?
– Érzitek-e az imádság, az Istenben elmerülés szomját?
…Egyebet sem csináltam életemben, mint küzdöttem, szenvedtem és imádkoztam.
Képesek vagytok-e a Szentírás fölé hajolva, akár meghalni is, csakhogy megismerjétek a világ boldogításának tudományát?
...Igen! - kiáltottam fel félhangosan. Azt sem tudom mi a világ, de már boldogítani akarom…
- Ha nem vagy hivatott, tedd, hogy hivassál – fejezte be az elmélkedést a spirituális…”

Ez a fiatalember, nagyon őszintén válaszol, Isten előtt megvizsgálva a kérdéseket és saját szívét. Nem lendületből, nem igazolva, nem bizonykodva…MEGTHETJÜK – ezt hiszik maguk felől, s mondják, felelik gondolás nélkül a tanítványok, mert még nem tudják miféle az a POHÁR, amit kész kiinni Mesterük, és miféle az a MEGKERESZTELTETÉS…

JÉZUS AZONBAN ÍGY SZÓLT HOZZÁJUK: A POHARAT UGYAN, AMELYET ÉN KIISZOM, KIISSZÁTOK, DE AZ ÉN JOBB ÉS BALKEZEM FELŐL VALÓ ÜLÉST NEM AZ ÉN DOL GOM MEGADNI, HANEM AZOKÉ LESZ AZ, AKIKNEK ELKÉSZÍTTETETT. MIKOR EZT A TÍZ TANÍTVÁNY MEGHALLOTTA, ZÚGOLÓDNI KEZDTEK JAKABRA ÉS JÁNOSRA…

Szabad látnunk, értenünk, Jézus a maga engedelmességére, hitére, életútjára nézve előre lát, tud, vállal, hisz… ám a tanítványok életére, majdani beteljesülésére nézve nem tesz kijelentést. Így mondja, NEM AZ Ő DOLGA MEGADNI a jobb és bal oldalt, az odaát való helyeket. A maga életére nézve sem ezzel foglalkozik, hanem a neki ELKÉSZÍTTETETT, neki szánt, lépésről lépésre teljesülő, rettenetesen nehéz rendeltetés vállalásával, betöltésével.

Mikor kiderül a többi tanítvány előtt, hogy mit kértek Jézustól, a többi ZÚGOLÓDIK… Miért zúgolódnak? Mert nélkülük kérdezték, mert őket kihagyták, és mert magukat elébük tolták.
Féltékenyen, irigyen, elvárón, kivagyin…Ugyanonnan látták, maguk felől nézték, ami történt.

JÉZUS PEDIG MAGÁHOZ SZÓLÍTOTTA ŐKET, ÉS EZT MONDTA NEKIK: TUDJÁTOK, HOGY AZOK, AKIK A POGÁNYOK KÖZÖTT FEJEDELMEKNEK SZÁMÍTANAK, URALKODNAK RAJTUK, ÉS AZ Ő NAGYJAIK HATALMASKODNAK FELETTÜK, DE NEM ÍGY VAN EZ KÖZÖTTETEK: HANEM AKI NAGY AKAR LENNI KÖZÖTTETEK, LEGYEN A TI SZOLGÁTOK; ÉS AKI KÖZÖTTETEK ELSŐ AKAR LENNI, SZOLGÁLJON MINDENKINEK.
MERT AZ EMBER FIA NEM AZÉRT JÖTT, HOGY NEKI SZOLGÁLJANAK, HANEM HOGY Ő SZOLGÁLJON ÉS AZ Ő ÉLETÉT VÁLTSÁGUL ADJA SOKAKÉRT.

Jézus Krisztus hatalma, ereje, a Lélektől való, nem a testi. Miféle erővel bír? Fölöttük való hatalmát mind érzik, de ő nem úgy uralkodik, mint az istentelenek. Erejét arra használja, hogy teste tiltakozását legyőzhesse, s szabad legyen szolgálni a nála gyengébbeket…

Szeretnék még egy részt idézni Nyírő József kötetéből. Épp a nagyság, szolgaság, mások szolgálatának nehéz volta miatt. Mikor a kötetben szereplő fiatal pap falujába kerül végzés után, s az első gyóntatás következik, különös érzések töltik be…Kivé és mivé lehet ő?

„A hideg végigborzongat, amikor belépek, hogy az első gyóntatást elvégezzem…Forró lehelet éri fülemet és egy tompa emberi hang belesuttog: Gyónom a mindenható Istennek és neked lelki atyám, ki Isten helyett vagy… Röpke büszkeség fut át öntudatomon… és azt gondolom, hogy milyen nagy emberré lettem… Az egész világon milliók fognak lábaimhoz hullani, kik vigasztalást és bocsánatot várnak. Üdvöt és kárhozatot oszthatok fehér kezem mozdulatával, örömöt gyújthatok a szemekben, vagy fényeket olthatok ki…porba dönthetek, porból teremthetek… Belső elégtételt érzek, és titkon örülök, mikor az erős, de megalázott férfiember tompán, fakón a bűnvallásra szánja magát…- Loptam….- Mit lopott? – Pénzt… Miért lopott? Nem félt az Istentől? - a kérdés rossz volt…Akadozik és kendőzi, szépíti, titkolja önmagát… megtört, de csak színleg, és alig várja, hogy befejezze… Megrettenek, hogy az első lélek, ki hozzám fordul, csalódni fog… Nem láthatok a veséjébe és szinte megkönnyebbülten hallgatom, hogyan igyekszik a bűnbánat partjaira kapaszkodni…- Teljes szívemből szánom és bánom minden bűnömet… Most rajtam van a sor, de – Istenem – mit mondjak? Néhány hideg, iskolás intelmet elrebegek. Érzem, hogy szavaim erőtlenek, nem világítják be e mélyárkú élet titkait, s e havasi pásztor vas idegei meg sem rezdülnek tőlük… Az első gyóntatásom az én vereségem és kicsit tehetetlenül recitálom a feloldozás formuláját…”

Érzi, mi nem telik tőle, érzi, hogy nem rá van szükség, hanem Istenre, Krisztus bocsánatára.

Ám amikor alig egy nappal később, épp ezt az embert szerencsétlenség éri, s véresen, összetörve haldoklik, ő odasiet, és már egészen másképp van mellette. Ott lesz a másik szolgájává. Vele együtt érezve, üdvösségéért harcolva. Amaz még sorolná lelkét terhelő bűneit, de nem bír már beszélni…Ő arra biztatja, ne mondja, elég ha igazán bánja minden bűnét… És érte mondott imádsága akkor már lelkéből szakad ki: „Uram, irgalmazz nékünk!”

Minek látjuk magunkat? Krisztus által is valakikké leszünk? Megmutatni, bizonyítani akarjuk kik lettünk általa? Ennek elismeréséért küzdünk? Mit kívánunk? Mihez kérünk segítséget? Tudjuk feladni, odaadni életünket; testünket, lelkünket, mint Ő? Szolgák lettünk másokért?