JÉZUS VISZONT ÍGY SZÓLT HOZZÁJUK: ÉN CSAK EGYET KÉRDEZEK TŐLETEK, ÉS TI FELELJETEK MEG NEKEM, AKKOR ÉN IS MEGMONDOM NEKTEK, MILYEN HATALOMMAL CSELEKSZEM EZEKET. JÁNOS KERESZTSÉGE MENNYBŐL VOLT-E, VAGY EMBEREKTŐL? FELELJETEK NEKEM!

Jézus jelen van. Miből derül ki? Úgy felel a kérdésre, hogy kiderüljön, mi van a vele szembenállókban. Ez egyébként mindig veszélyes lépés volt, s az is marad. Azt mondani, amit gondolok, és úgy mondani, hogy a másiknak választ kelljen adni. Jézus kérdése válaszra kényszerítő. Amit kérdez, arra válaszolni kell. Azzal szembesül, akitől Ő kérdez, hogy mi
az legbelül, tudva, tudatlan rejtegetve, amivel van baj.

CSAK EGYET KÉRDEZEK – mondja. Mit? Azt, amiből kiderül, mi zárja be a szívüket felé. Állásfoglalást kér, nem a maga ügye felől, hanem Keresztelő Jánosra nézve, akire nézve kell, hogy véleményük legyen. Csak az a kérdés, elvállalják –e, kimondják-e, azt amit erről gondolnak? Mernek-e így felelősséget vállalni azért, amit éreznek, gondolnak?

Talán szabad mai magyar politikai példát idézni, hogy a kérdés és felelet működését értsük.
Az a párt, mely - mindenki sejti miért -, folyamatosan sakkban tarthatja, megvétózhatja az uralmon levő pártot, miért mondja magát ellenzékinek? Miféle látszathoz ragaszkodik, és mit akar vele elérni? Vagy miért támadja a nála jelenleg népszerűbb kis pártot azzal a nyílvánosság előtt - jönnek az európai választások -, hogy rasszista? Mit számít, hogy ha nem az? A számukra vállalhatatlannal támadják, bélyegzik a másikat. Hatalom és szerepéhségük jelenik meg, s míg meg nem szerzik, szükségük van a választókra… És legfőbb eszközük a látszat. Amiért, és ami miatt… De vajon, miért is hisznek nekik, akiket el tudnak hitetni? Mert játszanak a nyilvánosság előtt, mérkőzést csinálnak a politikából. Az emberek szeretnek játszani, mérkőzni, jobban tudni, véleménnyel nyerni, és utálnak veszíteni, vesztes oldalon lenni…

„Az elnyomásnak egy bizonyos fokáról a hatalmasok szükségszerűen eljutnak oda, hogy rabszolgáikat imádóikká tegyék. Mert egy emberi lény számára elviselhetetlen az a tudat, hogy ő mindenestül kiszolgáltatott, játékszere valaki másnak. Így aztán, ha semmi lehetősége sincs arra, hogy a kiszolgáltatottság alól kibújjon, nem marad számára más megoldás, mint hogy bebeszélje önmagának, hogy mindazt, amire kényszerítik, ő szívesen teszi, más szóval, az engedelmesség helyére becsempéssze a lelkes odaadást. Még azon is igyekszik majd olykor-olykor, hogy többet tegyen, és így kevesebb kínja lesz. Olyasmi történik itt, mint mikor játék közben nevetve tűrünk olyan fájdalmakat, amelyek összetörnének minket, ha büntetésként kellene elviselnünk. Épp ezáltal a csavarintás által alacsonyítja le a szolgaság a lelket: hiszen ez a lelkes odaadás valójában hazugságra épül, mert érvei nem bírják ki a szigorú vizsgálatot… És a tetejében a lelkes odaadás hazugsága még a gazdát is megtéveszti. Mindig úgy kell tekintenünk a hatalom embereire, mint veszélyes dolgokra…”

Simone Weil – Jegyzetfüzet

Hétvégén hivatalos voltam egy tavaszi csendesnapra, de nem igen akarózott oda elmenni. Nem tudtam eldönteni, hogy menjek-e. Aznap reggel, amikor utaztam volna, rosszul lettem, nem maradt bennem étel, belázasodtam, ágynak estem, minden porcikám fájt... A lelkem mégis könnyebb lett valamiképpen. Miért is? Mert döntöttek helyettem…

Merjük-e tudni, merünk-e megállni, hogy kiderüljön, mi a baj velünk? Mit kellene a Mesternek tőlünk kérdezni? Amire nézve meg kéne állnunk, szembesülni magunkkal, vállalni, megbánni, szabaddá lenni. Persze, nekem szegződött a kérdés ott az ágyban fekve. Miért nem akartam menni? Az első felelet gyorsan jött. Mert zavar a teljesítménnyel, anyagi áldozattal elért megbecsülés diktálni kész, elváró kenetteljessége, amit lépten-nyomon tapasztalok... Igen ám, de ha ezt látom, miért nem vagyok jelen köztük ezzel? Mert kényelmetlen, vállalhatatlan lett számomra ez a szerep? Elegem van abból, hogy zavart keltsek, útban legyek azzal, amit látok? Miért nem mozdít remény értük ott lenni? Hitetlenség, lemondó indulat? Merem tudni?

AZOK PEDIG TANAKODTAK MAGUK KÖZÖTT, ÉS EZT MONDTÁK: HA AZT MONDJUK, MENNYBŐL, AZT FOGJA KÉRDEZNI, AKKOR MIÉRT NEM HITTETEK NEKI? VAGY MONDJUK AZT: EMBEREKTŐL? – FÉLTEK AZONBAN A NÉPTŐL, MERT JÁNOSRÓL MINDENKI AZT TARTOTTA, HOGY VALÓBAN PRÓFÉTA VOLT. EZÉRT ÍGY FELELTEK JÉZUSNAK: NEM TUDJUK.

Mit felelnek? TANAKODNAK... Miért? Mert a kérdés épp azt érinti, ami miatt Jézus zavarja őket. Így derül ki, hogy Jézus jelen van, épp miattuk, parancsolóan jelen. Tanakodásra kényszeríti őket, hogy kiderüljön (nem Jézus számára, Ő tudja) mennyire nincs jogalapjuk őt kérdezni, hisz saját véleményük Jánosról azért nincs, mert félnek. Mitől félnek? Nem Jézustól, hisz őt támadják! Nem Istentől, szóba sem kerül... A NÉPTŐL! Elképesztő, hisz semmire se becsülik őket! Azt féltik, amit eddig magukénak tudtak, s továbbra is birtokolni akarnak. A valakiségüket, tetteik törvényesnek igazolt voltát, mindazt, ami a hatalmuk megtartásához kell. Csupán ezért érdekli őket, hogy mit gondol Keresztelő Jánosról és a keresztségéről a NÉP.

Micsoda fordulat! Miféle fogcsikorgató válasz lehetett. Hisz azok kénytelenek kimondani, hogy NEM TUDJUK – akik készek egy kanál vízben megfojtani, ítéletet mondani felőle, akik épp előtte számonkérték, kitől-miféle felhatalmazása van arra nézve, amit hatalommal tesz…

EKKOR JÉZUS IS EZT VÁLASZOLTA NEKIK: ÉN SEM MONDOM MEG NEKTEK, MILYEN HATALOMMAL CSELEKSZEM EZEKET.

Ők ébresztették, ők provokálták a kérdést, azt hitték, sarokba szoríthatják, de Jézus egyetlen egy kérdéssel meg tudta őket fogni, és állásfoglalásra tudta kényszeríteni őket, az ellene áskálódókat. Mert hisz ez állásfoglalás. Jézus nem mondja ki, de egyértelműen tudtukra adja, hogy átlát rajtuk, tudja amit nem vállalnak, rejteni akarnak, épp mert övé az isteni hatalom…

Jézus Krisztus válaszából kiderül, mindent tud. ÉN SEM MONDOM MEG NEKTEK… Mert tudjátok, mégis inkább azt mondtátok, hogy NEM TUDJUK… És mert ti nem vállaltátok el amit gondoltok, nehogy bármire is kötelezzen titeket, ezért én sem válaszolok. Nincs jogotok választ várni tőlem, ha ti nem vállaltátok mit gondoltok János küldetéséről, prófétaságáról…

PILINSZKY JÁNOS MILYEN FELEMÁS

Milyen felemás érzések közt élünk,
milyen sokféle vonzások között,
pedig zuhanunk, mint a kő
egyenesen és egyértelműen.
Hányféle szégyen és képzelt dicsőség
hálójában evickélünk, pedig
napra kellene teregetnünk
mindazt, mi rejteni való…


Miféle kérésekkel, kérdésekkel állunk mi Jézus elé? És mit kéne neki tőlünk kérdezni, hogy kiderüljön, amit tudva nem tudunk, amit nem vállalunk, amiről mi meg szoktunk feledkezni? Aki nem akarja látni, amit láthat, aki nem vállalja, amit vállalnia kell, annak Ő sem válaszol... Bezárulhat az ajtó, ami értünk-felénk tárul, kimaradhatunk abból, amiben jelen lehetnénk...