Meglátogatásunk napja

A Jézus Krisztus életeseményeihez kötődő keresztyén ünnepeink üzenete csakis a teljes üdvtörténet összefüggésében érthető meg. Különösen igaz ez virágvasárnapra, amely a nagyhét nyitányaként jelenik meg az evangéliumok lapjain. Miért is ünnep Jézus bevonulása Jeruzsálembe? Mitől olyan nagy dolog az, hogy egy mezítlábas próféta szamárháton közelít a főváros felé? Számunkra milyen isteni üzenetet hordoz, mire késztet, mire figyelmeztet bennünket?

Ha válaszokat akarunk kapni, érdemes nem történelmi távlatból szemlélődni, hanem alámerülnünk a történetbe, eggyé válni a jelen lévő sokasággal. Forgolódjunk ott mi is egy kicsit a tömegben, hallgassuk meg, mit beszélnek mások Jézusról, figyeljük az emberek reakcióit, meg azt is, hogy bennünk mozdul-e valami! Az bizonyos, hogy a közeledő Jézus senkit nem hagy hidegen. Vannak, akik királyként éljenzik, némelyek ruhájukat is elé terítve önkívületi állapotban hódolnak előtte. Mások rosszallóan ingatják fejüket, csendre akarják inteni a sokaságot, a királyt köszöntő ünnepi sokadalomban forradalmi veszélyeket látnak. És ott vannak azok is, akik nem tudnak mit kezdeni az eseményekkel, csak sodródnak a tömeggel, s várják, hogy mire megy ki ez az egész.

A pálmaágakat lengető, hömpölygő tömeg egyszer csak megtorpan. Az ünnepelt próféta ugyanis Jeruzsálem panorámáját látva könnyekre fakad. Akik hallják Őt, nem is értik, miről beszél: „Bárcsak felismerted volna ezen a napon te is a békességre vezető utat! De most már el van rejtve a szemed elől.” (Lk 19,42) Szól még elszalasztott lehetőségről és annak ítéletes következményéről, arról, hogy jönnek majd napok, amikor „kő kövön nem marad benned, mert nem ismerted fel meglátogatásod idejét.” (Lk 19,44) De mit kellene felismerni, észrevenni? Ma is nagy kérdés ez. Továbbmenve bevonulnak a templomba, ahol nem egy ünnepi istentisztelet veszi kezdetét, hanem botrány: Jézus kiűzi az ott lévő árusokat, felborogatja az asztalaikat. Úgy tűnik, azoknak lesz igazuk, akik forradalomtól féltek, bár a forradalmat a helytartó palotájánál kellene kezdeni. Ő mégis a templomba vonul be, a vallási élet fellegvárába. Forradalom lesz ez, de nem a politika, hanem a szív forradalma. Nem Izráel országát szabadítja fel a rómaiak elnyomása alól, hanem az emberi szívet a bűn szolgaságából, a vallásos megkötözöttségből.

Visszaemelkedve az események fölé és a folytatás ismeretében szemlélve a virágvasárnapot sem biztos, hogy értjük, ami ezen a napon történik. Sok templomba virágokkal érkezünk, de ki előtt hódolunk és mit várunk Tőle? Felismerjük-e Benne az egyetlen esélyünket, meglátogatásunk napját, s engedjük-e, hogy felborogasson bennünk vagy akár egyházunkban mindent, átrendezze az életünket és kiűzze mindazt, ami akadálya Isten bennünk és általunk való munkájának? A Jézus körüli sokaság változást akart, ahogyan ma is sokan változást akarnak a közéletben vagy az egyházban. Csak a változást mindig másoktól várjuk, miközben önmagunk nem vagyunk rá hajlandóak. Jézusban is egy segítő jóbarátot keresünk inkább, mint egy szívünk trónjára ülő királyt.

Amikor Jézus a templomban „rendet tesz”, megmutatja, hogy a változás az Istennel való viszony rendezésével kezdődik. Leleplezi, hogy vallásosság sokszor csak álca, Isten nevére hivatkozva rólunk szól az egész, a vallásos közösség pedig épp Jézussal tud a legkevésbé mit kezdeni. Mert Ő nem úgy rendezi a dolgokat, ahogyan mi gondoljuk, nem illeszkedik bele vallásos elképzeléseinkbe, hanem feje tetejére állít mindent. És ez tényleg így van. Ha valaki átadja önmagát Krisztusnak, annak az életében semmi (!) nem marad a régiben. Teste a Szentlélek templomává, az „imádság házává” válik, élete Istenről, s nem önmagáról szól. Ezt azért kevesen gondolják komolyan. A keresztyénség sokaknak csupán pálmaágas ünneplést jelent egy-egy jeles napon, de a hétköznapokban ennek nincs következménye, a forradalmi veszélynek nem teszik ki magukat. És sokszor, mintha az egyház is félne, hogy ha valóban Krisztus kerül a középpontba, akkor azzal többet veszítünk, mint nyerünk. Jól mutat neve a zászlónkra tűzve, de a döntéseinkben a magunk eszére, érzéseire hallgatunk inkább, Isten országának építése helyett saját céljainkat akarjuk megvalósítani, Jézust pedig be akarjuk erőszakolni a magunk ácsolta vallásos keretek közé.

Mi vállaljuk-e, hogy Jézus bevonulása mindent átrendező eseménnyé váljon az életünkben? Vállaljuk-e, hogy egónk Krisztussal együtt meghaljon a kereszten, hogy a feltámadásában is eggyé lehessünk vele? Felismerjük-e érkezésében a pillanatot, amikor radikálisan megváltozhatunk és változtathatunk? Vállaljuk-e annak a kockázatát, hogy némelyek bennünket is el akarnak hallgattatni, ha beállunk Jézust ünnepelni, és követjük Őt akkor is, ha asztalokat borogat?

Virágvasárnap egyedül Jézus tudta, hogy mi történik valójában. És tudta, hogy mi fog történni utána. Bevonulása a rá váró szenvedés tudatos vállalását jelentette, értünk való áldozatának önkéntességét hangsúlyozta. Küldetése itt fordul a célegyenesbe, amit a tömeg akaratlanul is a karácsonyi angyali énekkel összecsengően fogalmaz meg: „A mennyben békesség, és dicsőség a magasságban!” (Lk 19,38) Meglátogatásunk napja ez, amire különböző válaszokat adhatunk. Nem szeretünk ítéletről hallani, de a „kő kövön nem marad” ígéret fényében bizony nagyon nem mindegy, mit kezdünk az érkező Jézussal. Ahogyan minden ünnep, úgy ez is döntésre hív bennünket, az egyházunkat. Talán életünkben először vagy sokadjára, de kimondhatjuk: „Áldott a király, aki az Úr nevében jön!” (Lk 19,38) És mi vele együtt felvesszük keresztünket, vállaljuk a meg nem értést és a megvetést, hogy majd dicsőségének is részeseivé váljunk.

Képek: Jeruzsálem - Párhuzamos valóság (Füle Tamás)