Két évvel ezelőtt vettem részt először az Imacsarnok nevű különleges eseményen. A Budai Református Gyülekezet adventi programjának lényege, hogy bejárhatjuk a Szilágyi Dezső téri templomot, miközben különböző feladatok, kérdések szegélyezik utunkat.

Mivel akkoriban csatlakoztam a gyülekezethez, már maga a gótikus stílusú templomban tett séta nagy élményt nyújtott. A négy evangélistáról elnevezett hajók falán olvasható idézetek közül több is megszólított, és olyan szegleteit ismertem meg az épületnek, amelyeket eddig észre sem vettem. A derengő fények, a meghitt csend, az elgondolkodtató kérdések pedig tökéletes keretet adtak az elmélyüléshez.



A következő decemberben már alig vártam az adventi templomsétát. Hasonló eseménnyé vált számomra, mint a katolikusoknak a hajnali roráté.

A programot minden évben más tematikára építik fel, ami ezúttal ’Az új út lehetősége’ volt, arra ösztönözve minket: ha szükséges, lépjünk ki a megszokott keretekből, Istent követve, hogy tovább tudjunk növekedni, Őt pedig még jobban megismerni. Átvitt értelemben a napkeleti bölcsek útját járhattuk végig, akik elindultak az Úr váratlan hívására, pedig meglehet, úgy érezték, nincsenek rá felkészülve.

Mielőtt útra keltünk volna, mindannyian kaptunk egy-egy apró faládát. Eleinte nem értettem, mi lesz a feladatuk, a legelső állomáson azonban hamar megkaptam a választ: egy adott gondolat elolvasása után különböző kincsekből – apró gyöngyök, tarka kavicsok, kristályok – választhattunk, azokat tehettük a ládába. Ezután megfogalmazhattuk magunkban, miben van szükségünk Isten vezetésére: mivel akkor készültem a konfirmációra, elsősorban a hitem elmélyítésében vágytam az útmutatására. Majd azt is átgondolhattuk, milyen lelki kincseket viszünk magunkkal az útra: én többek közt bátorságot, lendületességet, empátiát tettem képzeletbeli csomagomba. Kísérőnek kaptunk egy-egy csillagot is, mint szívünkben világító iránytűt.

Nagy gyűjtögető vagyok, aki mindig is kötődött a tárgyakhoz. Különösen, ha valamilyen kedves emlék fűz azokhoz. A szobámban külön polcot alakítottam ki a házi csoportokban, református női körben kapott kis tárgyaknak, idézetes cetliknek. „Ezt a ládát a polc közepére fogom helyezni” – döntöttem el, a következő állomás felé indulva.

Az egyes pontokon különböző feladatok vártak. A besötétített sekrestye falára vetített égbolton csillagok világítottak, amelyek közül megkereshettük a sajátunkat, egy másik, kisebb szobában pedig megválhattunk negatív érzéseinktől. Felszabadító volt búcsút inteni a félelmeknek, indulatoknak. A cél felé közeledve úgy éreztem, a lelkemben is egyre mélyebbre jutok, majd mintegy önmagam megjutalmazásaképp boldogan süllyesztettem az addig gyűjtöttek közé az újabb kincseket, amiket a legszebbnek találtam.

Út közben ismerős arcokkal, csoporttársakkal találkoztam szembe, akikkel mosollyal köszöntöttük egymást. Az ötödik hajóhoz érve aztán egy botra illesztett batyut kellett a vállunkra tenni, hogy azzal tegyünk egy kört. Meglepően könnyed léptekkel teljesítettem a feladatot, konstatálva: a nehézségek súlytalanná váltak, csak kincsesládám gyarapodott.

Mire vállamon a batyuval az utolsó állomáshoz, egy kisebb helyiséghez értem, kilencet ütött az óra, a többi ember kezdett szedelőzködni. A szoba üresen fogadott. Pontosabban nem is volt üres: közepén egy asztal állt, rajta fa betlehem, körülötte apró ládákkal. Ekkor értettem meg, miért is kaptuk a ládákat. Nem azért, hogy magunknak gyűjtsünk kincseket, mint ahogy hittem, hanem hogy annak adjuk, aki a leginkább méltó rá, és akitől cserébe mindent megkapunk. Az ő ünnepe ez, miatta keltünk mindannyian útra, csakhogy én menet közben kicsit eltévesztettem a fókuszt.

Pár másodpercnyi kételkedés után meghatottan tettem a többi láda közé a sajátomat, benne legszebb kincseimmel. Boldog voltam, hogy képessé váltam a lemondásra és tudtam, ajándékom a legjobb helyre került. Üres kézzel, mégis gazdagabban indultam haza.


Fekete Fanni
Kép: Füle Tamás