Észre sem veszem, hogy fütyörészek az irodában, csak a kolléganőm kuncogása jelzi, hogy megfeledkeztem magamról. Már ébredéskor felcsendült a fejemben az ismerős dallam, és kitartóan forog a képzeletbeli lemez a fejemben. Nem csupán egyetlen dal, hanem a dupla album minden oldala, mind a négy felvonás. Magam is elmosolyodok, mert tudom, hogy nálam ez mit jelent: készülök az ünnepre. 

Számomra az ünnepnapok egybeforrtak valamilyen művészeti alkotással. Nem tudom pontosan, hogy ez mikor kezdődött, de valószínűleg még gyerekkoromban. Iskolánk Petőfi Sándor nevét viselte, így a március 15-i ünnepségek főszereplője ő volt. Az ő műveit szavaltuk, az ő szobrát koszorúztuk meg, a róla készült dagerrotípiát nézegettük. Nem sok idő kellett, hogy már ne iskolai nyomás hatására, hanem magamtól kezdjek kutatni Petőfi Sándor életéről szóló történetek után, és saját akaratomból emeljem le verseskötetét a polcról. A hosszú évek alatt kialakult a magam ünnepi szertartása, és mára már elképzelhetetlennek tartom, hogy ne az ő költeményei legyenek márciusi olvasmányaim. Márai Sándor ezt írja az ünnepekről:

Ebben az elmélyülésben segít nekem a művészet.

„Valakinek holnap le kell győzni a sötétséget / Mondd, te kit választanál?”
Ezzel a sorral indult a reggelem, és ezzel a sorral indult sok évvel ezelőtt a Szegedi Szabadtéri Játékok egyik legemlékezetesebb előadása. Kisgyerek voltam még, fogalmam sem volt, hogy mekkora jelentősége lesz ennek a bemutatónak, és milyen nagy hatással lesz az én életemre is az István a király rockopera. A kivilágított Szegedi Dóm, a felvezető dallamok, a közönséget pásztázó fények örökre beégtek legszebb emlékeim közé. Már kibírhatatlan volt a feszültség a hosszú instrumentális felvezető miatt, amikor a kórus a nézőknek szegezte a kérdést: te kit választanál? Letaglózva éreztem magam, megkezdődött az időutazás az ezer évvel korábbi világba. Akkoriban a történetből csak annyit fogtam fel, hogy két rokon küzd a királyságért, ahogy néha az esti mesékben is hallottam hasonlót. A népmesékben viszont mindig lehetett tudni, hogy ki a gonosz és ki a jó. István és Koppány között én nem tudtam választani.
Mindkettőt elfogulatlanul mutatták be, mindkettőt becsületesnek és jónak láttam, gyerekfejemmel nem tudtam eldönteni, hogy kié legyen „a királyság és a királylány keze”. A mű utolsó soraiban a kórus már nem kérdezett senkit, a nemzet sorsa eldőlt.
„Felkelt a napunk, István a mi urunk,/Árad a kegyelem fénye ránk./ Hálás a szívünk, zengjen az örömünk,/Szép Magyarország édes hazánk.”

Nem hinném, hogy túl sok ember akad az országban, aki máris ne dúdolná magában a fenti sorokat. A csodálatos szegedi előadás után a bátyám megvette a dupla bakelit lemezt, és onnantól kezdve minden augusztusban egyszemélyes színházamban előadtam a darabot. A mai napig kívülről fújom az egész művet, és minden alkalommal izgatottság tölt el már az első hangok felcsendülésekor. Ahogy teltek az évek, megtanultam a történelem órákon, hogy ez a történet valójában nem mese. Minél többet tudtam meg a világról, vallásról, politikáról, annál több réteget tudtam felfedezni az István a királyban is. Jövőre lesz negyven éves Szörényi Levente és Bródy János műve, de rám még mindig ugyanolyan hatással van, mint azon a szegedi előadáson. 

Az irodában már az ebédhez készülődünk, egy pillanatra egyedül maradok, és végre hangosan is énekelhetek néhány sort:
„Mondd, mennyit ér az ember, ha bűntelen, de gyenge! / Mondd, mennyit ér, ha készül véres győzelemre / Oly távol vagy tőlem, és mégis közel, / Nem érthetlek téged s nem érhetlek el.”

Hamarosan ünnepnap, és nekem saját szertartásom van erre a napra is, aminek örökre része marad az István a király rockopera. Jövőre talán újra megnézem a darabot, addig pedig marad a magam egyszemélyes színházi előadása. 

Képek: szegediszabadteri.hu, szegedpanorama.hu, torzsasztal.com