Amikor ezeket a sorokat írom, egy nappal vagyunk a szavazás előtt. Amikor ezeket a sorokat olvassák, már megtörtént a választás, az eredmény is ismert. Igazából ez a „vakfolt”, hogy a végeredmény tudása nélkül fogalmazhatok meg valamit, szabaddá tesz engem elrugaszkodni és gondolkodni azon, hogy tudok-e valamit mondani, ami érvényes.
Mert azt szeretnék, érvényest, erre a helyzetre, keresztényeknek, reformátusoknak, gyülekezeti tagoknak elsősorban, de bárkinek, aki elolvassa és továbbgondolja.

Elárulom, magam számára is keresem azt, ami érvényes ebben a helyzetben. Valamikor nagyon aktív voltam közéleti kérdésekben. Húsz éve még jártam tüntetni is, később írtam publicisztikákat. Figyeltem a híreket, friss voltam és jól értesült, vitáztam, érveltem. Aztán szép lassan, lépésről lépésre kipörgetett magából ez az egész. Egyre távolabbról néztem, ami megy, egyre kevésbé volt kedvem beleszólni. De nem én távolodtam el, az értékrendem ugyanaz – az, amit ma politikának hívnak, az lett egyre idegenebb a számomra. Így voltam az előző hónapok kampányháborújának perifériáján is, szavazóként, állampolgárként, értelmiségiként, elfáradva és kiégve, egyre jobban kerülve propagandákat és közösségi médiát. Néztem, ahogy „narratívagóliátok” harcolnak és közben belesérül az egész ország, ahogy a kampány napról napra kiéleződik, árkokat mar, már lassan mindenhová, sokkal inkább, mint eddig.

Mostanra valaki győzött, valaki vesztett. Bennünk pedig az eredmény következménye, attól függően, hol álltunk: szomorúság vagy öröm; azt érezzük, hogy összedőlt a világ vagy győzött az igazság; végre valami elkezdődik, esetleg megmarad, amit jónak gondoltunk.

De közben keresztényként mégiscsak másképp kell benne lennünk, valahogy meg kell haladnunk azt, ami zajlik közöttünk, hiszen többnek látjuk és tudjuk az életet, a világot Istent ismerve, Krisztust követve. Ha beleragadunk a politikai harc állóháborújába, akkor baj van. Felelősek vagyunk ezzel a többlettel élni, hogy mások legyünk, hogy másként kezeljük a választást. Felelősek vagyunk a népért, ahova tartozunk. És így tudunk túllépni az emberi korlátokon, érezzük magunkhoz közel a magyar (és európai) politikai élet bármelyik erővonalát.

Hogy mi lesz most? Közöttünk, hívők között, akik ugyanúgy átéltük ezeket a hónapokat, akik ugyanúgy elmentünk szavazni? Akik más-más politikai látással, mégis egy közösségben vagyunk együtt? Hogy éljük meg a felelősségünket? Hogy tudunk gyógyítani?

Először nekünk magunknak kell gyógyulni. Őszintén megmondom, hogy nem tudtam először, mit írjak ide. Elhasználódtak a szavak, ez is a nagyon hosszú és mindent átható kampányidőszak hatása: a fogalmakat is megrágták, felosztották, megrángatták. Aztán jött a református reflex, az ige mint menedék, megnéztem a 133. zsoltárt, amit a bibliaolvasó kalauz erre a hétre adott. Az első versnél meg is álltam: „Ó, mily szép és mily gyönyörűséges, ha a testvérek egyetértésben élnek!”

Csodálatos idea, Magyarországon is: ha egység, békesség lenne! De ez a zsoltár nem az országot szólítja meg, hanem a bibliaolvasó egyházat. Minket, választás után.

Hiszen testvérek vagyunk. Van egy mindent meghaladó kapocs közöttünk, megváltott emberek között, legyünk bármilyen politikai oldal szimpatizánsai, célcsoportja, megszólítottjai, aktivistái vagy áldozatai. Testvérek vagyunk, közös az Atyánk, közös a Szabadítónk és egy a Szentlélek, aki egymás mellé helyez és összekapcsol minket. Ez minden mögött ott kell, hogy legyen, és mindent meg kell, hogy előzzön. Még a politikai véleménykülönbségeket is. Különben a politika bálvány: felülírja, torzítja az egyetlen Isten tiszteletét. Újra testvérekké kell gyógyulnunk Isten kezében.

Az elmúlt kampány tematizálásai és jelszavai megpróbálták a hívők közösségeit is, az egészséges közéleti vitán túllépve kezdtünk harcolni egymás közt – vagy épp ellenkezőleg, maradtunk csendben, messziről kerülve bármilyen közéleti témát, nehogy robbanjunk. Pár hónappal ezelőtt került a kezembe a katolikus teológus Aaron Wessmann könyve, „Az egyház küldetése a polarizált világban” – segítette annak a megértését, ami körülöttem és bennem zajlott az elmúlt időben. Ebben a könyvben a szerző bemutatja a megaidentitás fogalmát. A politika régen egyik szála volt az önazonosságunknak, változatos életünk egyik szegmense párhuzamosan sok minden mellett; és lehet, hogy a másik embertől különböztünk politikai véleményünkben, de más területen jól mozogtunk együtt. Ez mára megváltozott, a politikai oldalhoz tartozás megaidentitássá vált, az, hogy valamelyik politikai oldalt választjuk, minden mást is magával hoz: világlátást, értékválasztást, hogy hogyan szórakozom, mit olvasok, mit nézek, kit hallgatok... És nincs átjárás, nincs párbeszéd, barátságok, családok, közösségek szakadnak szét – vagy veszik el az átjárás nemzeten belüli csoportok között.

A megaidentitás mindent meg akar határozni, így lesz bálvány – kivéve egy esetet. Nekünk, keresztényeknek már van megaidentitásunk, ráadásul nem ideológia, nem eszme. Egy személy: Jézus Krisztus.

Olyan sokszor írtuk már le, volt, hogy közhelyként, de újra csak ide jutunk: vissza kell térnünk Krisztushoz! Ne a politika határozzon meg mindent, hanem ő maga, Jézus! És így tudjuk testvérekként, mint akik abban mindenképpen közösek vagyunk, hogy Jézus az Urunk, a valós helyére tenni a politikát, és azt, amit most megélünk, érzünk a választás után.

De ehhez tényleg meg kell haladni a megszokott politikai szétszakítottságot, és meg is tudjuk tenni – hogy egyetértésben legyünk. Ez a zsoltárvers másik fontos szava, amihez kell az Isten, a közös alap. Van olyan magyarázat, ami szerint itt olyan testvérekről van szó, akik közösen, együtt viszik tovább az örökséget, nem osztják fel. Ez nem könnyű, hívő embereknek sem – de nekünk legalább nem lehetetlen. A gyógyulás következő lépése annak a komolyan vétele, hogy van közös örökség, különböző világlátású, más politikai látással bíró embereknek: az evangélium hirdetése, az ige szerinti élet, az Isten dicsőítése. És ez az örökség nagyobb és erősebb kapocs.

Az egyetértés azt is jelenti, hogy tudunk együtt és egymásért imádkozni – ha nem bálvány a politika. Tiszás, fideszes, mi hazánkos, kutyás, párt nélküli vagy bármilyen keresztény együtt imádkozik az országért. Hogy tudunk egymásért is, a győztes oldalon álló a vesztesért, és fordítva. Ezt csak elkezdeni kell, az „eszközök” megvannak.

A gyógyulás helye: a közös és egymásért való imádság. 

Az ilyen imádság jó kiindulópont, teret teremt másnak is. Mostanában sokat gondolkodtam azon – pont a közéleti viharok miatt –, hogy mit jelent az, hogy kovásszá kell lennünk. Hogy nekem Krisztust követve nem csak más ritmusban kell járnom együtt a többi gyülekezeti taggal, de ezt a másfajta ritmust megmutathatjuk, felajánlhatjuk a világnak is. Sok minden megváltozott az elmúlt időszakban, abban is, ahogy az egyház jelen van: már nem diktálunk, már nem evidens, hogy amit mondunk, azt követik, egyáltalán meghallják. De példát adhatunk, felmutathatunk valami mást, jobbat, egészségesebbet, egészebbet. Gyógyíthatunk. A népnek, a többségnek, azoknak, akik nem hisznek, de éhesek. És igen, akár a politikai élet szereplőinek is.

Egy másfajta teret nyithatunk, ahogy mi, testvérek megbeszéljük a valós problémákat. Mert vannak: őrült nagy kérdésekkel kell szembenézniük hívőknek és nem hívőknek együtt. Jó lenne ezt nekünk, hívőknek, már egymás között elkezdeni, minél előbb. Közben gyógyulunk Krisztus mellett, hogy segíteni tudjuk a beteg világot, nem pillanatnyi politikai célok, kampányszlogenek mentén, hanem valóságosan.

Bella Péter
A szerző a Budapest-Baross téri Református Gyülekezet lelkipásztora.

Képek: Füle Tamás, Kovács Marcsi