Ritka kivétellel azzal számolhatunk, amikor véget ér egy út, hogy valami új fog elkezdődni, de legalábbis másként folytatódik, mint azelőtt volt. Ez így természetes, így van rendjén, különben soha semmi nem változna: a taposómalom, a mókuskerék (manapság a gyalogológép) egyhangúságát még Sziszüphosz nem épp lélekemelő munkájával is szívesen megtörnénk. De komolyra fordítva a szót, életünkben a fordulópontok jelentik a mérföldköveket, a kiemelt pillanatokat: visszajelzik, hogy megugrottuk a következő magasságot, átléptünk egy újabb határt.

Ezek nélkül még ma is csukott szemmel bömbölnénk, úgy, mint megszületésünk pillanatában, csak kissé testesebben, vörösebb arccal és jóval öblösebb hangon. A csecsemőkor gyermekévekbe fordul, ezt a kamaszkor, majd felnőtté válás követi, és próbáljuk meg szilveszteri derűvel kezelni a tényt: az időskor, az öregség sem tart majd örökké. Valaminek a vége – ritka kivétellel – mindig egy újnak kezdetét jelenti – mint említettem az elején.

„Nagy becsben tartott ünnep ez”
Ezek közé tartozik az óév vége és az új év kezdete is. Csak naptári számok jelzik: valami elmúlt, elkezdődött, a folytonosság marad. Pusztán emberi választás a kijelölt nap: ha ez január 31. vagy szeptember 30. lett volna, csupán annyi lenne a változás, hogy nem szilveszterezni, hanem martinázni vagy jeromosozni indulnánk. Ennek ellenére nagy becsben tartott ünnep ez. Igyekszik minden náció apraja és nagyja vérmérséklete és nemzeti szokása szerint (ez alól a magyar ember sem kivétel) emlékezetessé tenni. Gyakran előfordul, hogy épp a túlzott igyekezet, a szorgos koccintások akadályozzák a későbbi részletes visszaemlékezést, de többen kerülnek olyan állapotba ezen a fogadalmakkal átszőtt zűrös éjszakán, amire legjobb, ha senki sem emlékszik…

A régebbi – évtizedekkel ezelőtti – óévbúcsúztatás nagyszerű velejárója volt a belülről fakadó természetes jókedv, felszínre csalva a sziporkázó humort. Volt ott móka-kacagás, éneklés, tánc, vidám, önfeledt szórakozás, és ez finom falatokkal, jellegzetes szilveszteri ételekkel volt fűszerezve. Meleg, barátságos légkörben, csupa vidám és kedves ember közt lehetett téblábolni a jó hangulatú Nagykörúton. Beszélgettünk, vállon veregettük, megnevettettük egymást, ha volt mivel, koccintottunk, aztán továbbsétáltunk.

Hideg szelek
Rég volt… tán igaz sem volt. Más szelek fújnak azóta, dermesztő, hideg szelek. A humornak, tréfának a közbeszédben és a médiában már nem a finomság, a szellemesség a fokmérője, hanem a szókimondás, a harsányság, rosszabb esetben az alpáriság. A buli akkor jó, ha dübörög: tombolhat az ember, akár ki is vetkőzhet magából. A társaság megértő, kijár a szórakozás, ki kell engedni a gőzt. Pénzért megvásárolható a fokozott jókedv, a mámor, a bódultság. Hogy milyenné vált az utca, a szabadtéri rendezvények, az aluljárók hangulata? A tömérdek durrogó pirotechnikai eszközöktől, az egymással trombitákkal beszélgető emberektől és a kevésbé kulturáltan szórakozók miatt inkább félelmetes és riasztó, mintsem vonzó.

Sokan értetlenül kérdezzük egymástól: mi változott meg, mitől lett ilyen sivár ez a régen nagyon várt, derűs, jó hangulatú össznépi mulatság. Úgy látom, bár tévedhetek, mára az emberek jelentős része kiüresedett. Lelkiekben, és érzelmileg egyaránt. Részben ezzel magyarázható, hogy az általunk kreált ünnep tartalmában és színvonalában is ehhez idomul: zajos, egysíkú és igénytelen. Másrészt hajlok a táplálkozási szakemberek megállapítása felé: amit eszünk, azzá válunk. A kereskedelmi média kevés kivétellel reggeltől estig menüként a leghitványabb, legolcsóbb ételeket szolgálja fel, sokszor csak moslékot tol elénk, sajnos sokan beérik ennyivel.

Szerencse helyett Gondviselés
Mégis él bennem némi optimizmus, hogy ez a tendencia megfordulhat. Hiába próbálták keresztyén ünnepeinket – a karácsonyt, húsvétot, nagypénteket – elvenni, világivá változtatni – nem sikerült. Úgy tűnik, kezd visszaütni a dolog; most mi csaklizzuk el ezt a világi ünnepet. Egyre több hívő közösség, család tölti együtt az óév végét és az újesztendő első perceit. A petárdák hangos durrogásán is áthallatszik a hálaadó imádság szava. Mi, keresztyének nem a négylevelű lóherétől, nem a malac farkától, a kéményseprőtől várjuk a jó szerencsét, hanem az élő Istenbe vetjük minden bizodalmunkat. Tőle kérjük el a jövőnket, az Ő gondviselésére bízzuk életünk folytatását.

Olyat, amivel azokat is képesek leszünk szeretni, akik elől ma még elzárkózunk. Ebben a szívben már Jézus lakozik. Egy új élet kezdődik el, ami Vele folytatódik tovább.  Fordulópont, kiemelt pillanat, legfontosabb mérföldkő az életünkben; a régi véget ér, új kezdődött el. Nem kötődik kijelölt naptári dátumhoz, nem háromszázhatvanöt napra szól, mint a jókívánságaink.

Én sem fukarkodom: Boldog Új Életet Kívánok mindenkinek!

Bretka Ferenc