Dallamfoszlányok járnak előtte, hármashangzatok kúsznak fel a lépcsőn, mielőtt valóban megérkezik. Pedig a Budapesti Fesztiválzenekar, a Erkel Ferenc Kamarazenekar és a Bolyki Brothers tagját, a zenészt most sem a zenéről kérdezem.
Főként, mert az igehirdetővel, a lelkigondozóval találkozom épp. A 2017-ben megjelent hitéleti átmozgató írásának újrakiadása okán beszélgetünk. A Pedig mi azt hittük azoknak íródott, akik épp kissé megkopott lelkesedéssel és kiégett szívvel járnak az életük emmausi útján.

Az emmausi úton olyan emberek találkoznak Jézussal, akik hittek benne, vele jártak. Valaha izzott a szívük, de ez a szív kihűlt, amikor a szilárdnak látszó hit és reménység szertefoszlott. A dolgok nem úgy alakultak, ahogy remélték. Pedig ők azt hitték, hogy…

Manapság is hívők tömegei járnak kiégett szívvel az élet emmausi útjain. Jézust követve jutottak zsákutcába, ezért otthagyták gyülekezeteiket, a korábban lelkesen végzett szolgálataikat, felszámolták a keresztény barátaikhoz fűződő kapcsolataikat. Vagy külsőségekben megtartották ugyan hívő életük kulisszáit, de a hitüket értelmetlennek és erőtlennek érzik. Ilyenkor marad a fájdalom, az önmarcangolás, az üresség vagy a keserű cinizmus.
Pedig mi azt hittük – mondják kiábrándultan.
Rájuk gondolva és feléjük fordulva mesél a közismert szerző, Bolyki László mindarról, amit megélt és a Szentírásból megértett. 

Mi a két alkotási folyamat közti különbség, amikor valami zeneként vagy szövegként áll össze benned?

Zenész vagyok, nem író. Lelki irodalmat azért írok, mert nagyon sokat beszélgetek emberekkel. Ha egy téma folyton visszatér, és azt látom, hogy nemcsak számomra fontos, hanem kritikus tömeget érint, abból lesz a könyv. Van egy csomó belső út, megtapasztalás, amit soha nem fogok megírni, mert nem tartozik másra. Nincs hitéleti közléskényszerem.

Az én fantáziámban az van, hogy a tavaly megjelent Apák és fiúk című könyv mégis az eddigi legmélyebb énközlésed volt.

Nem, bennem nem így könyvelődött el. Nagyon fontos írás volt, nehéz bármi mással összehasonlítani, mert majdnem két évtized alatt született meg. Olyan régóta élt bennem a téma, hogy mire testet öltött, sokat változott a formája is, mindig fejlődött, továbblépett. De az igaz, hogy témájából adódóan az eddigi legszemélyesebb hangvételű írásom.

2017-ben jelent meg először a valláskárosultak evangéliuma, azóta is bejártál egy utat nem csak a saját hitéletedben, hanem a szolgálatodban is. Feltételezem, máshogy nézel rá a hitbeli tapasztalatokra is. Most is aktuálisnak látod a könyvet?

Át kellett szakítanom egy belső gátat az első könyvem megírásakor azzal kapcsolatban, hogy merjek-e állítani bármit is. Hiszen, ha a sejtjeim is lecserélődnek hétévente, valószínűleg a belső megéléseim is változnak időről időre. Hogyan írhatnék bármit is, hiszen idővel majd változni, alakulni fog, amit az adott témáról gondolok?!
Aztán felszabadított, hogy nekem nem kell örökérvényű dolgokat írni. Úton levő emberként elmesélem azt, ahol éppen tartok. Ennek akkor is van értéke, ha kicsit később máshol tartok. A bibliai háttér, emberkép és gondolatiság, amiből táplálkozik az adott könyv, nem változik, bár lehet, hogy máshova tennék hangsúlyokat egy későbbi időpontban.

Jelenleg azt írom meg, ahol aktuálisan tartok – de attól még a korábbi megértéseim itt és most továbbvihetik azokat, akik éppen itt tartanak.

Különböző hitvilágokban növekszünk a protestantizmuson belül is, más és más vallási elemek között. Te hogyan gondolkodsz a hívő élet korszakairól, van-e növekedés az egészséges hívő ember életében?

Jó esetben van. Ha egy hívő keresztyén ember évtizedeken keresztül ugyanúgy gondolkodik Istenről és önmagáról, akkor valószínűleg egy lelki, szellemi körforgalomba került, és a hite meddő, nem növekszik.

De amíg a gyerekeink esetében az évenkénti növekedés viszonylag egyszerűen nyomon követhető az ajtófélfán, egységes spirituális mérőeszköz mintha nem nagyon lenne.

A növekedés metaforája ott van a Szentírásban. Megszületünk, mint egy újszülött, a hamisítatlan lelki tejen növekszünk, ahogy bekerülünk az Isten családjába. Később szilárdabb lelki táplálékot kapunk, már nem csak a „tejnek italát”. Így juthatunk egyre tovább a növekedésben, és jó esetben elérjük a hitben érett felnőttkort.

Ha nincs növekedés, akkor jön a feddés, hogy ennyi idő alatt már tanítóknak kellene lennetek. Szóval van egy pályaíve a hívő életnek, de ez a pályaív sokkal inkább hasonlít egy szerpentin folyton emelkedő spiráljához, mint egy autópálya nyílegyenes útvonalához.

Szép kép ez a spirál alakban megvalósuló növekedés, de akkor hogy kerülnek oda a kozmetikázhatatlan mélypontok?

Úgy, hogy kikerülhetetlenek a növekedés szempontjából. A mélypontok adják a súlyát egy-egy személyiségnek. Ha nincsenek mélypontok ezen az úton, akkor az embernek glória nő a fejére, és egy nap arra ébred, hogy a saját maga hatása alá került.

Veled sosem fordult elő, hogy azt érezted, már elég erős, elég edzett hívő vagy?

Dehogynem. Az erő és nagyság kísértése nem olyan történet az ember lelkében, amit egyszer megküzd és egy életre el van intézve, hanem amíg lélegzünk, ebben elejthetőek vagyunk.
Ha van elég mélypont az életünkben, vállaljuk a padló intim közelségét, meg fogjuk érteni, hogy a gyengeség, a gyarlóságunkkal való szembenézés és a bukás – ha fájdalmas is – része az Istennel és az önmagunkkal való kapcsolatnak, és egyenesben tartja az embert.

Az alázat nem a Lélek gyümölcse. És nem is erény. 

Miért nem?

Azért, mert hiába szólítalak fel, hogy „Legyél alázatos!” – Szólj, ha szerinted már alakul és megbeszéljük! Thomas Merton, amerikai trappista szerzetes épp erről a tapasztalatáról ír az egyik könyvében, valahogy így: Észrevettem magamon, hogy gőgös vagyok. Ezért elkezdtem tudatosan dolgozni ezen, több hónapos böjtölés és imádság után azt vettem észre, hogy most már kevésbé vagyok gőgös. Amikor ezért elismerően megveregettem a vállam, rájöttem, hogy ugyanott tartok.

Nem ezt műveljük hívőként? Látom magamban a hiányosságokat, és elkezdem ezeket föltölteni még több imádsággal, annál is több igehallgatással, böjttel és bibliaolvasással, a lelki irodalom mély és átfogó ismeretével és lelki frázisok pufogtatásával…

Az imádság, az igehallgatás, a böjt, a lelki irodalom ismerete és az igeolvasás mind nagyon fontos és hasznos dolgok, de ezek mennyiségének növelése által nem fogjuk elérni, hogy többé már ne legyenek lelki hiányosságaink, és azt sem, hogy alázatossá váljunk.
Ahogy egy idős embertől hallottam: A hívő ember lefelé nő, mint a tehén farka. Nem tudod az alázatot kitermelni, mert

az alázat a lélek realitásérzéke. Ami akkor formálódik ki bennünk, amikor szembenézünk azzal, akik valójában vagyunk. 

Alázatossá a gyarlóságaink, a gyengeségeink, a botlásaink, a kiszolgáltatottságunk, a sebzettségünk felismerése tesz minket. Ezt nem kell keresni, van belőle elég mindenkinek. Kereszténnyé pedig az, hogyha ezzel az egész batyuval Krisztus keresztjéhez megyünk. Ne hárítsuk el, ne vetítsük ki és ne ússzuk meg ezeket, csak nézzünk őszintén szembe magunkkal!

Mit jelent számodra az őszinte szembenézés?

Az önmagammal való szembenézésben benne van, hogy konfrontálódom, vállalom a felelősséget, nem a legkönnyebb utat választom. Beszélgettem valakivel a valláskárosultságról, aki úgy gondolkodott erről, hogy a valláskárosultak azok az emberek, akiket vallásos szélhámosok megvezetnek. Tehát áldozatok. Sok ilyet ismerek. Sokakat megkárosítottak lelkileg, szellemileg, van, akinek a vallási közösségek által hirdetett életvezetési szabályok miatt tönkrement a házassága, az idegrendszere, megint másokról lelkiismereti nyomásgyakorlás által milliókat gomboltak le.
Ám ettől még nem gondolom, hogy ebben a helyzetben az a jó megoldás, hogy az illető fölveszi az áldozati pózt, majd az élete maradék részét arra teszi fel, hogy támadja az őt kifosztó közösséget. Ez nem szembenézés, hanem menekülés.

Miért mondod menekülésnek? Hiszen igaza van.

Hamis messiások, zakkant zsebpróféták, tévtanítók mindig voltak, vannak és lesznek is. De ki tartott stukkert a fejéhez bárkinek is, hogy közéjük menjen és alávesse magát vallásos őrültek tévtanításainak, életvezetési szabályainak ? Ha senki, akkor ez jórészt az ő felelőssége is – amellett, hogy természetesen megvan a felelőssége annak is, aki egy ilyen rendszert működtet és embereket félrevezet, ural, kizsákmányol.

Ha utólag csak másokat hibáztatok a magam nyomoráért, akkor ugyanúgy hárítom és kiszervezem a saját felelősségemet, mint amikor beléptem abba a bizonyos szektába.

Az igazi megoldás ott van – és ehhez alázatra van szükségem –, hogy fölteszem magamnak a saját felelősségemet érintő, kínzó kérdéseket: Mit kerestem ebben a közösségben? Miért gondoltam, hogy ez jó lesz nekem? Miért volt szükségem inkább egy spirituális szőranyára, és miért nem az élő Istent kerestem? Miért adtam át az életem feletti uralmat olyan embereknek, akik visszaélhettek ezzel a helyzettel?

Az áldozathibáztatás méregfogát a kérdéseknek muszáj lenne kihúzni.

Ó, azt nem kell, utálom ezt a szót. Az áldozatlétnek nincs morális helyiértéke. Ha én átmegyek az úton és elütnek, akkor áldozat vagyok. Viszont, ha nem a zebrán mentem át, akkor sajnálatos ugyan, hogy elütöttek, de áldozat és egyben felelős is vagyok.

Vannak persze teljesen ártatlan áldozatok, például egy gyermekmolesztálás vagy gyermekbántalmazás esetén teljes egészében az elkövető hibáztatható.
De egy toxikus vallási közösség vagy szekta esetében, amennyiben nem beleszületett valaki, már sokkal több kérdés vetődik föl.

Föl kell ismernünk a saját felelősségünket is, hogy miért adtuk át önként másoknak az életünk feletti kontrollt. 

Általában azért, mert az ilyen típusú közösségek függőségben tartják a tagságot, a függőség átmenetileg oldja a szorongást, és leveszi rólunk a gondolkodás és a felelősségvállalás súlyos terhét.
De Isten országa nem így működik, és ezt időben föl kellene ismernünk.

Láttam már olyat is, hogy egy alkoholista férfi hívő felesége évtizedekig imádkozott a férje megtéréséért a gyülekezeti közösséggel együtt. Aztán egyszer csak teljesen váratlanul megtért a férj, azonnal abbahagyta az ivást, és aktív imádkozó tagja lett a gyülekezetnek. A feleség pedig pár hónappal később elvált. Annyira hozzászokott az áldozati szerephez, hogy nem tudott mit kezdeni az új helyzettel, amiben már nem egy „részeges disznó” áldozata volt.

Miért félelmetesek a rendszerszintű változások?

A bizonytalanság miatt. Nem tudjuk, hogy mi fog történni, ha minden megváltozik körülöttünk. Ezért vagyunk képesek inkább benne maradni akár rossz, sőt kizsákmányoló közösségekben is, minthogy lépéseket tennénk a szabadság felé.

A szabadság bizonytalansággal jár, és mi annyira nem szeretjük a bizonytalanságot, hogy inkább visszavágyunk a szolgaságba. Pont ez történt Izraellel a pusztába: visszavágytak Egyiptomba.

Arra akarsz utalni, hogy hívőként sem bírjuk elviselni az Istenre való teljes ráhagyatkozás feszültségét?

A hit a komfortzónán kívül kezdődik. De az a realitás, hogy mindannyian a komfortzónánkon belül szeretünk maradni. Én is. Ki szeret kilépni a hullámzó tengerre a csónakból?
Para. Elsüllyedhetsz.
Amikor ragaszkodunk az áldozati léthez, nincs meg bennünk a csónakelhagyó potenciál.
Az áldozathibáztatás szó azért nem jó szerintem, mert az súgja, hogy az áldozatnak mindig igaza van, és egyáltalán nem biztos, hogy ez ilyen egyszerű.

Az igazi, krisztusi áldozat szeretetből fakad és szeretetet szül. A mi mártírkodásainkból, hamis áldozati pózunkból főleg harag születik.

A hitéletről jellemzően perfekcionista képet festünk föl a közösségeink számára, amihez képest ki-ki próbál keresztyénként boldogulni…

A Szentírás őszinte realizmusa e tekintetben is útba igazíthat minket. Isten hőseinek jó része rettenetesen kínos figura, néhányuk tizennyolcas karikával az indexben. Ha a bibliai szentek életét nézzük, mondjuk jobban szemügyre vesszük Izsák családi életét, és utána nézünk végig a saját családunkon, akkor hajlamosabbak vagyunk elhinni, hogy még rajta vagyunk a térképen, Isten „hajlandó lesz velünk is szóba állni”.

Ha azonban egy olyan tekintélyszemély áll egy gyülekezet élén, aki akarva-akaratlanul elhiteti magáról, hogy ő két lábon járó vasárnap, akkor jó eséllyel a közösség tagjai is el fogják rejteni a saját valóságos életüket, gyötrő gondolataikat és problémáikat.

Nemrég lelkészek előtt beszéltem erről. Azt kérdezték, hogyan hirdessék az igét a Szentírás tekintélyével, ha közben mindenki előtt fölvállalják a saját sebzettségüket is?

Azt mondja az ige, hogy a gyülekezet vezetői példaképei legyenek a nyájnak. Ennek a jelentése is csak a Szentírás realizmusának tükrében érthető. Dávid az Isten szíve szerint való férfi. Pedig ha az életét nézzük – valljuk meg őszintén – mi nem egészen így képzelnénk Isten emberét. Mégis példaképként áll előttünk, hiszen a bűnbánatában ott van az őszinte, töredelmes szív. Márpedig Isten a töredelmes szívben lakik, nem pedig a „tiszta udvar, rendes ház” típusú lélekben.

Rendben, de a lelkészek problémájára ez hogyan ad feloldást?

A sebzettség vállalása nem lerombolja a tekintélyt, hanem fölmutatja a kegyelmet. 

Ez nagy különbség. A kegyelemre szorultságban kell példaképnek lenni, az semmiképpen nem rombolja az Ige tekintélyét, sőt növeli azt. Az igehirdető tökéletlen eszköz, aki Krisztus tökéletes evangéliumát hirdeti. Miféle evangélium az, amire az ige hirdetője nincs rászorulva? Igehirdetőként nem közvetíthetem szavakkal, tettekkel vagy akár metakommunikatíve, hogy amiről éppen beszélek, azon én már rég túl vagyok, a gyülekezet tagjai pedig igyekezzenek, hogy utolérjenek az életszentségben. Ez ebben a formában kollektív játszmává válhat, ami neurotizálja a közösséget, annak ellenére is, hogy egyébként mindenkit a jó szándék vezet.

Visszatérve Dávidra, ott volt azért egy kulcsszereplő: Nátán próféta, aki szembesítette őt a bűnével. Azon gondolkodom, hogyan működhet egészséges módon az intés a keresztények között…

A hogyan egy érzékeny kérdés, ami nagyban függ az adott közösség helyzetétől, állapotától. Annyi biztos, hogy az intés jelenléte vagy hiánya nagyon sokat elárul egy adott közösség lelki érettségéről.
A legtöbb XXI. századi gyülekezetben szinte teljesen elképzelhetetlen az intés vagy a biblikus egyházfegyelem gyakorlásának bármilyen módozata. Az elfogadás számonkérését rögtön követi a „Ne ítélkezz!”, a „Szeretet mindenek felett!” jelszava és az önfeledt farizeusozás.
Ha ebbe az utcába besétálunk, akkor az „elfogadás” és a „szeretet” kiüresített jelszavai a gyáva konfliktuskerülésünket fedezik majd.
Bár az emberi konfliktusokat elkerülhetjük egy időre, Isten előtt Éli bűnében leszünk vétkesek.

Három éve kezdtétek el a Tűzfal podcastet Szabados Ádámmal közösen. Hogy látjátok, teljesült az a várakozásotok, amiért belevágtatok?

A hatvanharmadik adásnál járunk most, nagyon szeretjük ezt a projektet, amelyben teológiai kérdéseket, közéleti és kulturális jelenségeket beszélünk át evangéliumi szemszögből.
A valóságban az történt, hogy az Ádám és köztem egyébként is zajló párbeszédet nyilvánossá tettük. Ezt azért tettük, mert azt tapasztaltuk, hogy az egyre erősödő médiazajnak komoly sodró ereje és befolyása van az evangéliumi világra is, ezért szerettünk volna evangéliumi szemléletű gondolati és lelki kapaszkodókat elhelyezni a nyilvános médiatérben.

Vannak könnyebben emészthető, de nagyon nehéz, sőt kifejezetten megosztó témáink is. Ezt tudatosan vállaljuk, hiszen nem a népszerűségre vagy a magas nézettségre törekszünk.
Jézus is elég megosztó személyiség volt, akit soha nem az motivált a tanításaiban és tetteiben, hogy minél nagyobb népszerűségre tegyen szert, hanem hogy az Atya akaratát vigye véghez. Őt szeretnénk követni.

Hogyan választjátok ki egy-egy epizód témáját?

Van egy közösen összeállított tematikus listánk Ádámmal, amiből az aktuális felvétel előtt válogatunk. Persze ezt időnként felülírhatja egy-egy különleges közéleti, társadalmi vagy kulturális esemény, mondjuk egy váratlanul odaítélt irodalmi Nobel-díj és máris soron kívül elővesszük Krasznahorkai László Sátántangóját , de alapvetően arra szeretnénk reagálni, ami aktuálisan foglalkoztat bennünket, legyen az teológiai kérdés, közéleti esemény vagy kulturális jelenség, és valamelyest tematizálja a közbeszédet.

Miről készül a soron következő adás?

Az ünnephez Tolsztoj egy nagyon jól ismert karácsonyi történetén keresztül kapcsolódunk idén. Az kezdett el foglalkoztatni bennünket, hogy az első karácsony, Jézus eljövetele mennyire csendes és észrevétlen volt az akkori világ és a vallásos emberek számára. Bár évezredek óta epekedve várták a Messiás eljövetelét, a világtörténelem legfontosabb eseményét csak néhány ember ismerte fel – ez ma is hasonlóképpen történhet: teljes erőnkkel imádkozunk, hogy Isten látogasson meg minket, aztán mikor megteszi, nem ismerjük fel meglátogatásunk idejét.

Hajlamosak vagyunk mindig máshol keresni Istent, mint ahol és ahogyan ő megjelenik. 

Nézzük, de nem látjuk, hogy mi történik valójában. Ahogy az emmausi tanítványok sem ismerték fel a melléjük szegődő Jézust. Őt az adventi fényforgatagban sem könnyű felfedezni. Talán nem is ott érdemes keresni.

Képek: Vargosz