Mire jók az etikettszabályok? Önt miért ragadta meg ez a terület?

Az etikett ismerete az életem során sokat segített. Sokszor éreztem, hogy könnyebben nyílnak meg előttem az ajtók, találom fel magam kihívást jelentő helyzetekben, ám sokáig nem láttam meg az összefüggést.
Az „ahaélmény” egy fogadás kapcsán ért. Váratlanul összeállt a kép: Sokan nem azért nem tudnak megoldani helyzeteket, mert nem szeretnék, hanem mert nincsenek birtokában a szükséges ismereteknek.
Vagyis nem a terület vált fontossá, hanem a felismerés, hogy rendelkezem olyan szerencsés készséggel, unikum kompetenciával, az etikett ismeretével, amellyel sokan – önhibájukon kívül – már egyre kevésbé, ugyanakkor vágynának rá.

Tetszik ez a szókapcsolat: unikum kompetencia. Hogyan lett nyilvánvaló, hogy ez a tudás már nem természetes?

Úgy, hogy kérdeztek. Miért ezt csinálom, miért úgy csinálom, miért ezt veszem fel, nem adnám-e kölcsön?
Ma már etikettel foglalkozom, ez pedig az öltözködés, a viselkedés és a kommunikációs kultúra hármasát jelenti. Számomra ez nem idejétmúlt, önmagáért való szabályrendszer, hanem alkalmazott társadalom és természettudomány. Amit ma illemszabálynak hívunk, azt régen inkább a hagyomány okán követtük. Ma úgy tanítok, hogy alá tudom támasztani a szociálpszichológiai, pszichológiai, etológiai kutatással.
Alapvetően bennünket, embereket két dolog motivál: a kudarckerülés és a siker iránti vágy.
Nincs olyan etikettszabály, amiről ne lehetne elmondani, milyen buktatót kerülhetünk el általa, illetve milyen siker elérésében támogathat.
Szeretek az etikettre úgy gondolni, ahogy Adolf Knigge az 1700-as évek végén íródott Érintkezés az emberekkel című művében utal rá: az emberekkel való bánásmód művészeteként.
Azt vallom, hogy az etikett három pilléren nyugszik, ezek a tisztelet, az esztétikum és a praktikum. A tisztelet, amire mi keresztények, keresztyének aranyszabályként gondolunk: ahogy szeretnéd, hogy veled bánjanak, bánj te is úgy másokkal. Ugyanakkor éppen ennyire fontos önmagunk, illetve az adott élethelyzet (például egy egyházi esemény) iránti tisztelet is.
Az esztétikum azért fontos, mert az illemszabályok eredménye mindig szép. A gesztusok, a megjelenés, a diplomatikus szóhasználat. A jó modor szabályai a harmóniára törekszenek. Végül, az etikettszabályok praktikusak is. Például egy nőies, szép tartású nőre nemcsak kellemes ránézni, hanem ortopédiai szempontból is az „etikett szerinti” a kívánatos testtartás.

Fontos lehet, hogy mindezt korán megtanuljuk?

Hihetetlenül jó élmény a jó modor, ezért nem a tanulásra tenném a hangsúlyt. Csak élvezzük, hogy tudjuk. Piciként sem produkciót mutatunk be, hanem harmonikusan létezünk együtt a többiekkel.

Nagyon vonzó ez a megfogalmazás. Viszont a legtöbbünk fejében az a kép él, és talán a gyakorlat is ez látható gyakrabban, hogy anyuka magához húzza az óvodás gyermekét, és nagyon visszafogottan, de megkérdezi: köszöntél?!

A példával való nevelésben hiszek. Amennyiben a gyerek már pici korától látja és érzékeli a szülői viselkedésre érkező reakciókat, például a szülei mosolyognak, ha köszönnek, s ezt mások viszonozzák, akkor benne is elkezd észrevétlenül kialakulni ez a hozzáállás.
Természetes, hogy kamaszként van egy rejtőzködő korszak, amikor azt szeretnék, hogy ne vegyék őket észre. Ebben lehetünk a cinkosaik. Ugyanakkor érdemes időről időre venni a fáradságot és elmesélni nekik, milyen érzés lehet a másiknak, ha valamit teszünk vagy ha épp nem teszünk.

A mai korban a csak, az így szoktuk a fiatalok szemében nem érv. Ezért jó, ha indokoljuk, elmeséljük, mit miért teszünk.

Ez az emberközi kapcsolatokban nagyon érthetővé válik, ugyanakkor bekapcsolt bennem, hogy a szakrális térben való viselkedéskultúra már nem az ember-emberközi kapcsolatokat szabályozza. Nehezebb megérteni, különösen a kamaszoknak, hogy Istennek, aki nem látható, miért kellene tiszteletet adni, teszem azt, a ruházatommal?

Szerintem ez a döntés alapvetően az Isten-kapcsolatról szól. Másrészt a dress code mindig a praktikumból táplálkozik. Az alkalomhoz illő öltözék kiemeli, hogy vannak eltérő jelentőségű pillanatok, események az életünkben, és ezt ünnepeljük a különböző szertartásokkal, rítusokkal.
Ahogy felöltözöm, másképp viselkedem, lélekben is elkülönítem egyik eseményt a másiktól. Ha reggeltől estig ugyanabban a ruhában vagyunk hétfőtől vasárnapig, az személyiségromboló is.
Annak jelentősége van, hogy elmegyünk a templomba. Ez nem annyit jelent, hogy csak ott találkozhatunk a Jóistennel, mégis kicsit olyan, mint amikor vendégségbe megyünk.
Azt azért ne felejtsük el, hogy óriási a társas befolyás a kamaszokra. Lehet, hogy a kamasz a saját korlátai között igen is fölöltözött, mert ugyan tornacipő van rajta, de inget vett föl.

A szerető Isten pedig azt is látja, hogy milyen lelkülettel vette föl azt az inget.
Ha látja a kamasz, hogy van mozgástere, de érti, hogy hol vannak a korlátok, akkor könnyebben fog tudni eligazodni a későbbiekben is, amikor a kamaszkor érzelmi hullámverései elcsendesednek.  

Konfirmációkor az öltözék vonatkozásában a mozgástér sokkal szűkebb, mert annak is tiszteletet adunk, akinek az életfolyamatában ez az esemény fontos stáció. Meg kell adni a méltóságát az eseménynek és a tiszteletet a gyereknek is, a szülőnek is, a rokonoknak is, a gyülekezetnek is.

Tisztelet, praktikum és méltóság – ennyi a kulcs?

A közelmúltban valaki megkérdezte tőlem, mitől hölgy egy hölgy. Úgy vélem, egy hölgynek van tartása, méltósága, stílusa, kedves és melegszívű. Férfiak esetébenaz úriemberség vonatkozásában a barátságosságot, az udvariasságot emelném ki a kedvesség helyett.

Kezdem érteni, hogy valójában a felnőtt nevelésben hisz.

Felnőttekkel foglalkozom. Ők fogják a gyerekeket is nevelni, és már felnőtt egy generáció, amelynek nem volt támasza. A gyerekekkel több kiváló szakember is foglalkozik. Abban hiszek, hogy nem lehet olyan „későn elkezdeni”, hogy viszonylag rövid idő alatt ne lehetne pótolni a hiányosságokat. Megélni a nőiesség eleganciáját és az úremberség méltóságában rejlő erőt. Egyszerűen annyival jobb így élni. Ezt az örömet szeretném másoknak is átadni.

Hogyan függ össze a kettő? Mert azt hiszem, a lovagiasságra minden nő vágyik, de mégsem úgy segítjük elő, hogy megkérjük a másikat: légy szíves, legyél velem lovagias!

Mindannyian szeretjük, ha figyelmesen és tisztelettel bánnak velünk. Ezt éppen a nőies viselkedéssel tudjuk előhívni, illetve viszonozni.
A nőies viselkedésben fontos szerepe van a belső tartásnak. A tartás, a méltóság azt is jelenti, hogy tudom ki vagyok, hol vannak a határaim.

Hogyan lehet melegszívűen, kedvesen, nőiesen kijelölni a határainkat?

A határkijelölés nem mások ellen irányul, sőt nem is a konfliktusokról szól, hanem annak a definiálását jelenti, tudjuk, kik vagyunk, tisztában vagyunk magunkkal, az értékrendünkkel.

A határainkat pozitívan érdemes definiálnunk, nem negatívan. Vagyis nem várni a határsértésig és akkor hadakozunk, inkább következetesen világos értékrendet képviselünk, amely előrejezésként, igazodási pontként szolgálhat a környezetünk számára.

A mai kor kicsit treníroz is bennünket, hogy véletlenül se éljünk elfojtással: azonnal megosztható minden gondolat…

Most válik különösen fontossá a határok szerepe.
Aki mindent felfed, megmutat, az nem tudja, hol vannak a határai, így nem is tudja megvédeni azokat. Az eszközhiány nagyon kiszolgáltatottá tehet bárkit. A zaklatottságot például lehet viccesen is feltárni és lehet haraggal is. Mindkét esetben ugyanarról az előidéző okról és lelkiállapotról van szó, de eltérő irányba visz a választás.
A haraggal elzárjuk a megoldás felé vezető utat. Ha megpróbáljuk átkeretezni, akkor komoly esélyünk lesz arra, hogy elindulunk a megoldás felé.

Értékrendet ad át érthető rendszerben.

Mindannyian értékrendet közvetítünk a megjelenésünkkel, a viselkedésünkkel, amikor kommunikálunk, amikor megfogalmazzuk a vágyainkat. Mélyen hiszek a sajátomban. Nagyon fontos, hogy úgy legyünk tisztában a saját értékrendünkkel, hogy meg is tudjuk fogalmazni. Nem szerencsés, ha csak belül gomolyog egy formátlan rendszer. Ha szavakba tudjuk önteni az értékrendünket, akkor tudjuk és merjük képviselni is. Értékrendünk képviselete önmagunk tiszteletének, az önbecsülésünknek is része.
A mostani korban, amikor az önmagáért való tekintélytisztelet megszűnt, a fiatalok tiszteletét is ki kell érdemelni. Ennek része az is, hogy meg tudjuk mondani egy illemszabályról is, miért működik úgy, ahogy.
Bár nem foglalkozom fiatalokkal, de a keresztlányom kedvéért évekkel ezelőtt elmentem a gimnáziumába előadást tartani. A másfél órás előadás három és fél órára húzódott, mert annyi kérdésük volt, nagyon érdekelte őket a téma.

Nagyon izgalmas, hogy ennyire tudott motorizálni egy közösséget az etikett.

Nem különleges dolgokat mondok, hanem az ismerős dolgokat látják másként a beszélgetésünk végére.

Ha ahhoz kap kulcsot a fiatal, hogyan tudja elfogadtatni magát, hogyan tudja a legjobbat kihozni saját magából, hogyan tud a legjobban kapcsolódni másokhoz, az érdekelni fogja. Egyszerre kiderül, hogy nem csodára van szükség, hanem jó modorra. Ma a jó modorral lehet kitűnni az emberek közül.

Az, hogy nem mosolygunk eleget, társadalmi probléma.

A mosolyról nagyon sokan azt hiszik, hogy egyenlő a boldogsággal. Paul Ekman amerikai pszichológus szerint 18-féle mosolyunk van, nemcsak a boldog, hanem például az aggódó, a kétkedő, az izgatott, a megkönnyebbült mosoly is.

A mosoly mögött az optimizmust látom. Makacsul optimista vagyok, amire a Jóistenbe vetett hitem mindig ad okot.

Az optimizmust az is jelzi, hogy felnőtteket tanít.

Értékrend mentén szerveződnek a csoportjaim. Azok számára, akik megkeresnek, fontos az önmagunkkal és a másokkal megélt harmónia, fontos az önbecsülés, a nőiesség megélése, a férfiasság kifejezése és ezekhez keresnek eszközt.

Évek óta él bennem az a kép, amikor a közeli buszmegállóban láttam egy gyönyörű, nyolcvan év körüli hölgyet. Annyira bánt, hogy akkor nem léptem oda hozzá, hogy megköszönjem neki, hogy olyan, amilyen.

Imádkozni mindig lehet érte. Hálát adni a találkozásért, az általa közvetített felismerésért: hálát adni azért, hogy hölgynek lenni nem kor kérdése.

Mit tegyünk, ha bárdolatlansággal, sértő viselkedéssel találkozunk?

A bárdolatlanság vagy ismeret- és eszközhiányból fakad, vagy tudatos döntés – bántó szándék áll mögötte. Ez utóbbi esetben azért rúgja föl valaki a viselkedési, öltözködési, kommunikációs szabályokat, mert azt hiszi, csak így tudja érvényesíteni az akaratát. Valójában ő is eszközhiányban szenved.
Érdemes arra törekednünk, hogy melegszívűséggel és humorérzékkel kezeljük ezeket a helyzeteket és találkozásokat. Iránytű számomra Teréz anya gondolata: Soha ne engedd, hogy valaki ne legyen boldogabb a veled való találkozás után, mint előtte volt!

A humor tanulható?

Az optimizmus tanulható. Az optimizmus pedig előhívja a humorérzéket is.

dr. Erdős Zsuzsanna portéja: Hatlaczki Balázs
Képek: pexels.com