nem uralhatjuk azokat, akik nem akarnak semmit.
(koreai közmondás)

Csongor unokám keresztelőjén

 

levetette a gyászt, mári néni?

nem én, tiszteletes úr, csak a templommeszeléstől fehér üstöllések estek a ruhámon, azt olyan voltam, mint aki átzuhant mind a hét égen. mintha minket, reformátusokat a szenteltvíz helyett mésszel hintenének meg.

na, látom megint megindult gleccser a szó.

na, olyan nálunk nem volt még bukovinában sem, pedig apóka mindig zúzmarás bajusszal ült a bakon. melegítette is magát bévülröl a pálinkával. mire hazaért, olyan volt, a lovakat mi fogtuk ki, mer ő azt gondolta, a göncöl rúdjához ló sem kell, megy az a beállt forgással magától.

látom, már megint lélekre törő.

nem lehet, tiszteletes úr, levetni a gyászt. magunkat vetjük le akkor. már mielőtt foganunk, halálközeli pillanataink vannak.

talán nem is halál – hanem semmiközeli pillanataink maradnak abból az állapotból. olvastam egy költőről, aki azt mondta, valami iszonyatos erővel, maga sem tudja honnan, feltört belőle egy mondat: a semminek nagymosás-szaga van. egyszer felolvasta az apjának a verset, az elsápadt. elmondta neki, hogy a háborúban, mikor már tudta, vége, katonaként egy tanyán volt, a legénye felébresztette, nem volt más, csak a hatalmas csend, kibotorkált az udvarra, és két fa között a kötélen vakítóan fehér lepedők voltak kiteregetve. a jeges tavaszi szélben csak azok csattogtak. és akkor közel állt hozzá, hogy a pisztolya csövét a halántékához tegye. lehet, a vers az, amiben a halálközeliből semmiközeli pillanat lesz. 

akkor tiszteletes úr, mindenki költő. mer’ mindenkiben ott van ez a kapituláció.

igen, a semmi tapasztalás. de a gyerek tud legtöbbet róla. múltkor a kislányommal beszéltem erről. mondtam neki, hogy marad a legnagyobb kérdésnek az, hogy miért van egyáltalán a valami, miért nem sokkal inkább a semmi.

na, ugyan, maga is jó apa, mondhatom. nyolcéves gyerekkel beszélni ilyeneket.

tán nem hiszi el, de mindig ilyenekről akar velem beszélni. és ezen is úgy eltöprengett, elindítottam az iskolába, aztán húsz perc múlva ott volt megint, hazarohant. becsöngetett, megijedtem, valami baj van. és akkor azt mondta: papa, én már tudom: azért van így, mert a semmi nem tud vanni. azzal választ sem várva elrohant, pedig még kiáltottam is utána. beírást kapott aznap, mert késett az első óráról. a tanárnak is azt mondta, meg kellett az apjának mondja, hogy a semmi nem tud vanni.

na, ugyan mit mondott erre a tanár?

azt, hogy még ragozni sem tud. bár a mi családunk valami párhuzamos igeidőben él. ki tudja, abban hogy van.

na, magukat is ugyan jól beméricskélik! még tán nem is becsmérlés, van benne igazság.

másnap a lányom és én ugyanazt álmodtuk: egy másik világban voltunk, ahol nem volt semmi. vagyis én így írtam le. ő úgy, még én sem voltam ott, és az anyja sem, de sőt a disznóól sem, ahol babázni szokott. kicsit szégyenkeztem, mert nekem a leírásból az lett volna az első, hogy a könyvtáram sem volt benne. bár csak az ébredéssel lett bennem felsorolás, az álomban annyira nem volt semmi, hogy megnevezés sem volt, hogy mi nincs benne. csak mikor az ébredés visszahelyezte a szívemet a mellkasomba, akkor tudtam felsorolni, mi nem volt ott. valaki azt mondta egyszer, a semmi isten lánykori neve. meglehet, de akkor anyánk neve.

a gyerekecskének volt igaza. a semmi így ragozódik. szülőtelenül. tán nem is az a bajuk sokáig, hogyha nem látják a szülőt, az semmi lesz, tán inkább, hogy akkor ők maguk sincsenek. szólíthatatlanná válik. erről ugyan, hogy is lehetne emberi erővel elterelni a figyelmet. hogy nincsen. nem juhnyáj az, hogy körbecsaholjuk. a valami meg a valáért van. a beszédből törlődött igeidőért, amit már csak a bibliában olvasunk. de jól is teszi tiszteletes úr, hogy nem alakítja át mostani múlttá.

mer akkor biz’ minden üresen tér vissza hozzánk! 

mostani múlt. talán az a jelen. az nem a mi igeidőnk, mári néni. abból az eredeti is hamísított. és lehet, a semmi isten szólíthatatlan része.

na, megyek, tiszteletes úr, várnak a jószágok. a valában az a jó, nem kell levetkezni a gyászt. nem kell abbahagyni a sírást. nem kell elállítani a vérzést. nem kell abbahagyni a szoptatást. a vajúdást. a kapálást. a fejést. a vetést. az aratás. a beszélgetést sem. mindezeket folyamatosan tehetem, mint szűnetlen imát. a szűnetlen imában a semmi nem félelem. a semmi a valamiért van.

a valami meg a semmiért? igen, a valában a semmi tanít meg leginkább nem félelemből vanni. hanem előhívásból. és talán a mostani múlt ezért hamisított. mert félelemből enged csak vanni. mert birtoklásból enged csak vanni. pedig nekünk csak a semmi a birtokunk. minden más hódoltsági terület. nem megszállás, a hódolat veszi el, hogy valós magunknak átengedjen. az ember befogadhat embernél nagyobbat. ha azt mondom, elértem, biztos nem vagyok benne. ha azt nem mondom, hogy már elértem, benne vagyok. a valában nincs ’míg a halál el nem választ’. a halál nem elválaszt, hanem egybeszerkeszt.

hát én csak annyit mondok, tiszteletes úr, a semmit nem teszi semmissé a valami. a semmi váltja valóra a valamit. ez is egy úrvacsoratan. ha nincs is felekezete, csak fedezete minden halandóban.

ragyogtassa magát, mári néni, a vala az összes letűnt igeidőkben, melyek még tudnak az örökkévalóságról!

a dőltbetűs verssor és az ahhoz kapcsolódó történet az atavisztikus emlékezetről: Döbrentei Kornél

Kép és szöveg: Hegedűs Gyöngyi