„Van, aki az egyik napot különbnek tartja a másik napnál, a másik pedig egyformának tart minden napot: mindegyik legyen bizonyos a maga meggyőződésében.”

Római levél 14. fejezet 5. vers

Minden év ritmusába be van építve a várakozásra rendelt idő. Ki mire vár, az persze az életkorának és a hitélete mélységének függvénye is többek között. Mégis azt hiszem, hogy a havat, az első havat a legszentebb Krisztus-váró is erősen kívánja.
Meg az utolsót is. Legalábbis idén úgy tűnik. A reggeli hírek zsúfolásig van a „torlódás, elakadás, törölt járat, vigyázzunk” kifejezések változatos kombinációjával. Megint a hó. Tegnap érkezett.

Pedig középső lányomnak is már pont elég volt a hideg, rákészült az elmúlt hétvégén a tavaszra. Ahogy hazaértem, láttam, hogy ott sorakozik két színes vászoncipő is az előtérben. Amit eddig minden évszakváltásnál rajtam kért számon, lám, milyen könnyen megtalálta egyedül, ha a sürgető tavaszvárás úgy kívánta.
Hajnalban futni mentek mindhárman, lelkesen kergetik, hajtják ki az életükből a gyerekeim a telet.

De ez még egy makacs február, ennek a gyönyörű évszaknak az utolsó hónapja. És én nem szégyellek kérni még havat. Még mindig a hóra van szükségünk a sár helyett, ahogy Bereményi Géza oly pontosan fogalmazza meg a dalszövegében. 

Szubjektív idealizmusomban sosem tudtam a havat másként értelmezni, mint Isten nekem címzett ajándékát. Javasolja a fiam ilyenkor, hogy menjek ki havat lapátolni, nehogy végzetesen elhatalmasodjon rajtam a szentimentalizmus. A lapátra támaszkodva mégis abban bízom, hogy más is tud így a hóra nézni: különleges, meg nem érdemelt ajándék. Nem lehet megszolgálni. Mindig a csodát jelzi, Isten rejtőzködő jelenlétét, tapintatát, irgalmát, befedező szeretetét, jövőt készítő kezét.

Téli esküvőnk volt. Semmit nem tudtam arról, mivel tartozom ezért, kinek mit kellene adni a szertartásért, előkészületekért, bármiért. A keresztény szeretet, testvériség, hordozás, tanítványság, barátság szavak pontosabb jelentését ismertem meg a gyülekezetben, amit otthonomnak mondtam, nem pedig azt, hogy mit jelent a stóladíj. (Majdnem úgy hangzott a felsorolás, mintha újra kibontanám a francia forradalom zászlaját a hazai protestantizmus élő gyülekezeteinek egyikére nézve, de ne térüljünk el a tárgytól, ami lényegében a hó. És az imádság. Meg a hála.)
Azóta is minden évben ott vannak előttem azok, akik valamimódon aznap odaálltak a kapucnis menyasszony mögé, aki voltam.
Kergetőztek a templomtérben az „érthetetlen kegyelem” hangjai, volt hatalmas tulipáncsokrom, amit aztán szálankét elosztogattam. Aki kapott belőle, annak mondom: nem felejtettem el imádkozni érted! A díszítés gyertyáit azóta is belső világomban látom magam előtt, a szeretetvendégség, az öt kenyér és két hal áldását nem csak aznap tapasztaltuk. Évekig azt hittem, viccelt mindenki, aki azt emlegette, milyen finom volt a sushi az esküvőn. Majdnem egy évtizednek kellett eltelnie, hogy rájöjjek: tényleg volt az is. Két prédikáció igéi, szavai hordozom magamban másfél évtizede. Mennyi tapintatos szeretet vett körül bennünket -aligha tudtuk meghálálni.

Hálaként egyetlen dolog jutott eszembe, ami mindig mindenkié lehet – és dekorációnak sem utolsó: a hó. Vannak dolgok, amiért tehetünk – a hó speciel nem ilyen. Sokszor a gyógyulás sem. Vagy a végzetesen megtört kapcsolatok. Élettelenné vált, megkövesedett helyzetek. És már böjtöltél, meg imádkoztál is, de nem mozdul a halott.

Aznap egészen sötétedésig kellett rá várni, de megérkezett. Söpörtem a havat a menyasszonyi ruhában, tartottuk a tenyerünket, szemünket, szánkat az ég felé fordítva. (Zsolt.81,11)

Most megint szakad – mondom a lányomnak, ne haragudjon, miattam van. Kértem. Megint a havat kértem. Gyönyörködöm abban, ahogy a hó önmagában jelent annyi mindent – puhán, tisztán, szavak nélkül. Csodálatosan megkülönböztetett (Zsolt.139.) életünk csendes áhítattal csodálhatja a Teremtő Istent, aki tud adni elfedező havat. A szabadító Istent, aki ma is köztünk van, végzi a munkáját és ha bűneink skarlátpirosak is…. Tudjátok. Mint a hó.

Lehet várni a tavaszt. Szabad várni a tavaszt. És szívből kívánom mindannyiunknak, hogy idén ne a social médiában lássunk először hóvirágot!

Füle Lajos Visszajön című versének kezdő sorain gondolkodom, hóból az erdő, ködből a felhő…

Csibéim, nem hülyéskedek, visszajön újra! 

Itt lesz a tavasz, lesz feltámadás, most még van néhány napja a tiszta hála havának – örüljetek, imádkozzatok minden hulló hópehellyel!

Képek: Füle Tamás