Az ember évről évre igyekszik eljutni a központi üzenethez, hiszen szüksége van rá, hogy általa olyan fontos fölismerésre jusson, amely további életének meghatározója és irányítója lehet. És ez most sincs másként. Újra és újra kutatom a centrális gondolatot – még akkor is, ha korábban már megtalálni véltem –, amely magával ragad, amely kiemel a megszokott, és ezáltal önmagában is fárasztó, meggyötrő hétköznapokból. Olyan elementáris vágyakozással teszem ezt, amilyen visszafoghatatlan, gravitációval dacoló vágyakozással kísérleteztek az első repülni vágyó emberek. Magam is repülni óhajtok, lelki magasságokat szeretnék bejárni, ahol a lélek kitisztul, s maga is átlátszóvá válik, akár az oxigén és a nitrogén áldott keveréke, s a fényt önmagán átengedve, sőt fölerősítve sugározza tovább.

Így jutottam el Szkhárosi Horvát Andráshoz, a kolozsvári ferences szerzetesből lett protestáns apologétához, aki a XVI. század közepének egyik jelentős énekszerzője.
Művei nemcsak a Bornemisza Péter Énekek három rendben című művében maradtak ránk (Detrekő, 1582), de református énekeskönyvünk is tartalmazza egyik lelki énekét. Idézem: „Semmit ne bánkódjál, Krisztus szent serege, / Mert nem árthat néked senki gyűlölsége, / Noha e világnak rajtad dühössége, / De nem hagy szégyenben Krisztus ő Felsége." A verset még hosszan lehetne idézni, hiszen 12 strófából áll, most azonban maradjunk – nem mintha a többinek nem lenne mondanivalója – e mindössze négy sornál. Miért? Azért, mert úgy érzem, a lényeg, amire már fönt is utalni kívántam, benne van. Benne van a mélység, és benne van a magasság.

Igaz, Szkhárosi sokakhoz kíván szólni – erre utal a serege kifejezés –, mégis, olvasás közben olyan célzottá válik, annyira megérint, hogy nem lehet nem személyes megszólításnak tekinteni. Az ember már az első sornál fölkapja a fejét. A szerző cseppet sem idilli képpel kezd. Azonnal kiderül, hogy nagyon is ismeri saját századát, a próbákat, a korabeli keresztyéneket – erre utal a Krisztus szent serege –, nem becsukott szemmel jár, illetve kortársait nem olyannak látja, amilyennek látni szeretné, hanem olyannak, amilyenek. És ebben a legmegdöbbentőbb, hogy mindezt akár ma is írhatta volna.

Mi magunk is sokszor úgy érezzük, hogy egyedül vagyunk, vagy éppen hogy nem vagyunk egyedül, de akik körülvesznek, azok inkább ellenségeink. Igen, olykor nagyon is úgy tapasztaljuk, hogy az egész világ ellenünk van, minden dühét rajtunk tölti ki, sőt, ami a legrosszabb, úgy látjuk, úgy gondoljuk: nincs hova menni. Persze próbálunk megoldásokat kreálni, hol önmagunkban bízva, hol meg emberi kapcsolatokat keresünk s vélünk fölfedezni. De hasztalan. Meg kell értenünk, és sajnálatos módon kikerülhetetlenül át kell élnünk, hogy az a valóság, melyben vagyunk és hitünk által élünk, egy tágabb valóságnak csupán egy kis szelete.

És ez a tágabb valóság ráadásul kibékíthetetlenül szemben áll a mi valóságunkkal. Ez elkeserítő – vélik sokan, és nem ok nélkül. Többségben van a minket gyűlölő, s dühöngő ellenség. Ez tehát ma is igaz. Ma, amikor egyre többet hallunk keresztyénüldözésről. S mindehhez társul még az elbizonytalanodás, a reményvesztettség: a bánat. Aztán már csak idő kérdése, hogy mikor állandósul, s lesz rajtunk végleg uralkodóvá. És jön az elszigetelődés, a magány, a közöny: az egzisztencializmus. Mennyire modern életérzés. De csakugyan az?

Hiszen Szkhárosi Horvát András is erről beszél. Már a XVI. század embere is ismerte ezt. Csakhogy nem csupán ismerte, költőnk a megoldást is tudta, s tudták mindazok, aki a belső reformáción már végigmentek. Ezért zárhatta énekszerzőnk e versszakot bizonyossággal. Ezért tehetett bizonyságot Krisztus fáradhatatlan hűségéről. Amint ő írta: „nem hagy..."

Ám a hűség mindig a már ismerttel kapcsol össze. S ahogy mi sem beszélhetünk hűségről, csakis ahhoz kapcsolódóan, akit már ismerünk, sőt szeretünk, úgy Krisztus hűsége is a már általa keresztyénként ismert és szeretett személyhez kötődik. És erre a kötődésre való személyes ráeszmélés a belső reformáció.

E kötődés középpontjában a golgotai kereszt áll, amelyen keresztül Krisztus kötődik hozzám – mint ismerő és a váltsághalálban önmagát megismertető, szeretet-lényegét föltáró –, s amelyen keresztül ráfelelésként én kötődöm hozzá mint helyettes áldozatra szoruló. És amikor ezt a szeretetkötődést a hétköznapok kereszttüzében is átélhetem, és át is élem, akkor lélekben emelkedni kezdek, és egyszer csak rácsodálkozhatom a harmadik valóságra, amely Krisztust is látni engedi.

Joggal mondhatjuk tehát, hogy Szkhárosi igazi realista, mégpedig úgy, hogy tekintetét a föld helyett az égre emeli. És ez a reformáció lényege! A fáradhatatlan fölfelé nézés. Ő nemcsak a kezét emelte szüntelenül az égre, de a szemét is. Ezért látta lelkével az Atya jobbján ülő, az értük közbenjáró Krisztust, aki nem hagyta őket megszégyenülni.

Most, amikor a reformáció ünnepére készülünk, s majd arra emlékezünk, számunkra is legyen ez erőforrássá, ahogy elődeinknek is az volt. S e folyamatos belső reformációból, fölfelé nézésből lett erőn fölüli munka, lett történelem, és lesz ma is reformáció, mert Isten az övéit ma sem hagyja megszégyenülni. Mi tehát számomra ma a központi gondolat? A harmadik, a krisztusi valóság előtérbe helyezése és látása, hogy legyen erőm a hétköznapok megreformálásához, s hogy a történelemhez is hozzátehessem azt, amit Isten rám bízott.

Apostagi Zoltán
A szerző református presbiter