A karácsonyi ünneplések közepette úgy adódott, hogy hirtelenjében egy ételosztást szerveztünk közösen a Református Szeretetszolgálattal a Szilágyi Dezső téri templom mellett. Mi, itt Budán most nem terveztük ezt, de mivel problémák adódtak a Szeretetszolgálat által a pesti oldalra tervezett akciók körül, így megkerestek bennünket, hogy nem lehetne-e a mi templomunk mellett, a mi területünkön megtartani a másik oldalra tervezett, de nehézségekbe ütköző segítő akciót. Bár ezen a szombati délutánon esküvő is volt a templomunkban, de remélve, hogy lesz kellő számú segítőnk, hogy idejében rend legyen a templom mellett, úgy döntöttünk, hogy belevágunk a dologba, és az alkalmat mégis meg tudtuk tartani, úgy, hogy a fiatal pár életének nagy napját sem zavartuk meg.

Jó volt együtt szolgálni. A budai gyülekezet közel húsz fős önkéntes csapata főzte a teát, szervírozta a gyülekezetben hamarjában meghirdetett sütemény- és édességgyűjtés eredményeképpen összegyűlt süti- és édességadományokat, főzte a tarpai termelő által adott almaadományból a kompótot, szortírozta és szállította a ruhaadományokat. A Református Szeretetszolgálat felhívására jelentkező önkéntesek osztották a melegételt, a vendégek által dicsért bácskai rizses húst, a budaiak osztották a teát, süteményt, szaloncukrot, ruhát, almakompótot, gyümölcsöt, hozta-vitte az asztalokat, padokat, ruhahegyeket. A rögtönzött kis csapat közösen hajtotta végre a szolgálatot.

Számomra lelket melengető alkalom volt ez, ahol ismét közösen átélhettük az együtt mozdulás, együtt végzett szolgálat semmivel össze nem hasonlítható, csodálatos érzését. Amikor érezhetjük, hogy egy közös test tagjai vagyunk, érezve egymást, tudva egymásról, odafigyelve egymásra, összehangolva végezni azt, ami ránk van bízva, figyelve a közös „irányító központra”, mert mindannyian tudjuk, hogy ki az, Aki irányítja ezt az egész programot. És hirdetve az evangéliumot. Most a kezek evangéliumát. Mert ebben is Jézust véve követendő példának, az evangéliumot hirdethetjük szavakkal, de hirdethetjük cselekedetekkel is. Jézus is ezt tette, nem csak mondta, de cselekedte is az evangéliumot. Kezeit használva gyógyított beteget, etette az éhezőt, mosta meg a tanítványok lábát. Ebben is követhetjük Őt. A szavak nélkül, a kezeink cselekedeteivel hirdetett evangélium ma is, itt köztünk is a rajtunk könyörülő Krisztusról tesz bizonyságot, ugyanolyan erővel, mint a szavakban hirdetett örömhír. És közben eszembe jutott, hogy nekem is van egy álmom.

Van egy álmom, hogy egyszer eljön az idő, hogy lesz majd Budapesten egy olyan karácsony, amikor a főváros egy adott pontján minden egyes nap lesz egy ételosztás a szegényeknek. Reménység szerint majd minden nap más-más fővárosi református gyülekezet lesz a házigazda, ahonnan az önkéntesek érkeznek. A Református Szeretetszolgálat megszervezi az alkalomhoz szükséges tárgyi eszközöket, és akár egész adventben, minden nap lesznek olyan élő hitű reformátusok, akik szolgálnak, örömmel, önként adva idejüket, erejüket másokért. És adja magát a helyszín is, a Kálvin tér, amihez mégiscsak van köze minden fővárosi gyülekezetnek, hiszen valaha ez volt a fővárosi református gyülekezet, ahonnan az össze többi is, mi, budaiak is eredeztethetjük magunkat.

És van egy másik álmom: hogy egyszer majd minden gyülekezet ki tud törni a saját parokiális határaiból, és tud messzebb, krisztusi távlatokba tekinteni. Hiszem azt, ha lesz ehhez kellő bátorságunk, akkor mi magunk is nem szegényebbekké, de sokkal-sokkal gazdagabbakká válunk, olyan kincseknek leszünk birtokosaivá, melyek a számunkra az Úr által el vannak készítve, csak mernünk kell kilépni belső biztonsági övezetünkből, tenni egy lépést a másik ember, az elesettek, a valamiben szükséget szenvedők felé. Milyen megdöbbentő belegondolni abba, hogy kik is voltak valójában azok, akikhez Jézus Krisztus odafordult! Kitaszítottak, lenézettek, elesettek, megvetettek, az akkori konvenciókba nem beleillők. Vámszedők, bűnösök, tisztátalanok, Zákeus, samáriai asszony, leprások és hasonlók. Kapott is érte hideget is, meleget is! Vajon tudjuk-e Őt ebben követni? Tudunk-e odafordulni azokhoz, akik nem igazán illenek bele az idilli képbe, amit a keresztyén életről úgy általában gondolunk? Vagy megmaradunk a magunk kényelmes keresztyén közegében, nem kilépve a biztonságos, meleg gyülekezeti közösségből? Pedig hatalmas lehetőség ez, amivel élhetünk, élhetnénk, hogy másokat Krisztus közelébe szeressünk, és mindeközben mi magunk is gazdagodjunk, és közelebb kerüljünk egymáshoz és Hozzá is!

Ahogy átnéztem Luzsicza Fanni budai ifis itt készült fotóit, arra gondoltam, milyen jó és biztosan nem véletlen, hogy ezek az itt készült képek nem a klasszikus értelemben vett szociofotók. Nem az elvárásoknak ma megfelelőek az elesett, szegény ember kiszolgáltatott, nyomorú helyzetét felmutató képek, hanem valahogy az öröm süt át rajtuk. Feltűnő, hogy milyen sokan mosolyognak a képeken, legtöbbször öröm, derű sugárzik az arcokról. Miért? Azt gondolom, azért, mert valahogy itt nem szociális munkát végeztünk, hanem valami egész más történt. Emberek találkoztak egymással, tudtak egymásra mosolyogni és egymásnak segíteni. Igen. Egymásnak. Nem csak az egyik fél a másiknak. Itt mind a két fél kapott valamit a másiktól, és talán kapott minden ember valamit Valaki mástól. Mi, emberek elvégeztük, ami ránk volt bízva, és hisszük, a Lélek is elvégzi mindannyiunkban azt, ami rá van bízva. Ezért az öröm, mert van minek örvendeznünk! Hálás a szívünk a lehetőségért, amit most kaptunk erre!

Csenki Zsuzsa

Luzsicza Fanni fotóit itt tekintheti meg.

Csenki Zsuzsa fotóit itt láthatja.