„...mert a szemérmes költő: fából vaskarika" – írta egy költőtárs-kritikus 1979-ben, első kötetem, a Heléna bálja megjelenésekor. S azóta is sokan, sokféleképpen rótták fel nekem, hogy különösen szerelmes verseim mennyire „tartózkodóak" – a huszadik, illetve már második évtizede a huszonegyedik század ön-élveboncolást követelő, meglehetősen agresszív normái szerint. Arra mindenestre jó volt ez a kíméletlen ledorongolásnak szánt megjegyzés, hogy egész életemben tudatosan gyűjtsem-keresgéljem a magyar és a világlírában azokat a – részben házastársi – szerelmes verseket, amelyek vállalják a szemérmes, tiszta hangot. A tizenkilencedik századig még csak könnyű dolga van annak, aki ilyen verseket igyekszik felderíteni: ott van elsőként a nagy angol költőpáros: Robert Browning és Elizabeth Barrett-Browning költészete! Vagy, jóval később, a magyar lírában Áprily Lajos feleségéhez szóló versei, s Radnóti Miklósnak a halál árnyékában kiteljesedő sorai, hitveséhez, Fannihoz. De ahogy közeledünk a mához, egyre kevesebb olyan szerelmes verssel találkozunk, amelyek akár egy Házasság Hete alkalmával, a templomok falai között is elmondhatók volnának.

Ezért is okozott nekem nagy örömet– és, gondolom, sokaknak – a József Attila-díjas költő, Albert Zsuzsa, a kiváló irodalmi rádiós, továbbá számos költőtársi portré és interjú szerzője, (a Confessio és a Nagyvilág hasábjain) nemrég megjelent, Odaát esik (Kortárs Kiadó, Budapest, 2014.) című kötete. S abban is egy páratlan szépségű hitvesi vers, az Én okos szép fiam. Akik közelebbről ismerik Albert Zsuzsa munkásságát és életét, azonnal ráismernek a költemény címzettjére, a költőnő férjére, a Reformátusok Lapjában nemrég köszöntött Albert Gábor íróra. Már a „debütáló", azaz Zsuzsa életének és írásainak vidékén még csak először járó olvasó számára is nyilvánvaló: ezeket a sorokat csak egy hívő református házaspár sok évtizedes házassága hívhatta elő írójuk lelkéből. Az első versszak az ifjabb évek Zsuzsáját és Gáborját szólítják elő, legendás evezőstúráikat és fáradhatatlan erdőn-mezőn barangolásaikat. A második versszak még emelkedettebb, már-már szakrális hangnemét, a választott társ emberi tisztaságát az első versszak utolsó sora érzékelteti: „ne érje sár a bokáját./Nem alszik el, míg/nem látja, mit hoz a holnap." És nem csupán a család, a magánszféra holnapja, hanem egy országé. Azé a kis hazáé, amelynek szellemi kincseit, erkölcsi erejét ők ketten, rendületlen szövetségben gyarapították. A második versszak még ennél is többet kínál: a férj, az örök férfi-gyermek és asszonya vigyázó szeretetétnek-szerelmének ábrázolását, „versszószék-koronaként" a Te voltál és maradsz ... kazettás mennyezetem kapcsolat-megszentelő megjelenítésével, amely Albert Gábor gyermekkorának színhelyére, az Ormánságba, a kazettás mennyezetű és virághímes-madaras ornamentikájú baranyai református templomok világába vezet el bennünket. Igen, így is lehet szerelmet vallani, még ma, a huszonegyedik században is, amikor vétek az őszülő haj és a rovátkásodó arc, amikor hatalmas összegek és energiák mennek el a semmire, annak megőrzésére, ami megőrizhetetlen: a külső szépség folytonos „tatarozgatására." Pedig lehet ezt másként is, megóvható, megtartható a szerelem akár a járókeretig (bár erről a sportos Albert-házaspár esetében, hála Istennek, szó sincs!) és azon túlig, a hit és a hűség minden szépészeti furfangnál tartósabb oltalmában. Igaz, nem egyházi kiadónál látott napvilágot ez a kötet és ez a vers: de kedves kötelességünk felhívni rá minden kedves Olvasónk figyelmét. Adjuk tovább ezeket a sorokat, amelyeket a költőnő nem tanmesének szánt, hanem olyan mai példázatnak, amely sokakat megerősíthet keresztyén házasságuk mindennapjaiban.

Albert Zsuzsa
ÉN OKOS SZÉP FIAM

Én okos szép fiam
heverészget a tágas dombokon,
evezőjével végig fölássa
a folyót, és
kitárulkozik a Napnak.
Felméri földek átlóit
négyzeteit, és
festi madarak röptét.
Meredek falak fekszenek
talpa alá,
ne érje sár a bokáját.
Nem alszik el,míg
nem látja, mit hoz a holnap.
Szikláit morzsolgatja.

Te voltál és maradsz
ugyanaz a gyermek,
a dolgos, hűséges, a józan.
Te lettél immár
anyám és apám.
Vigyázok rád és
vigyázol reám, adom tovább és add tovább.
Minden változik,
te mindig
maradsz ugyanaz:
mankóm, járókeretem,
kazettás mennyezetem.