Az 1989-es romániai forradalom hőseire emlékezve állított kopjafát az Erdélyi Gyülekezet Budapesten a közelmúltban. A megemlékezésen Regéczy-Nagy László, a Történelmi Igazságtétel Bizottság elnöke, pasaréti református gyülekezeti tag azt mondta, a magyarságnak meg kellett tanulnia kételkedve tekinteni a kivívott szabadságra, ám az a szabadság, amelyért Jézus Krisztus adta az életét, "olyan igazság, ami alatt kár lenne megalkudni". Az 1956-os szerepvállalásáért tizenöt év börtönre ítélt Regéczy-Nagy László beszédét az alábbiakban teljes terjedelmében közöljük.

Majdnem laposan közmondásszerű, hogy a magyarság történetének közel fél évezrede szerves része a szabadság utáni vágy, az azért folytatott küzdelem. Illyéstől tanultam, hogy milyen hatással lehet a nemzet jellemére az, hogy nálunk évszázadokon át aki kiállt a hazáért, fejét veszítette, s megmaradt szaporítani a fajt az, aki behódolt. Ez azt jelenti, hogy harcoltunk a szabadságért, rajtavesztettünk, a nemzet legjobbjait áldoztuk fel nagyon soványka eredményért, és ez meg is látszik rajtunk. Hiszen a háborúban általában a legjobbak esnek el, és akik megmaradtak, azokat a győztes megtörte, felhígította a tudatukat, meghamisította a történelmüket. Nem vagyunk már azok, akik fél évezreddel ezelőtt voltunk. Emberileg szólva, „nagyon ráfizettünk".

Az agg Kossuth turini magányában azon töprengett, hogyan hagyhatná a maga harcának a tanulságát az utókorra. Híresen jó fogalmazó volt, és végül négy rövid mondatot írt le: „Nem győztünk, de harcoltunk. Nem törtük meg az elnyomást, de akadályoztuk. Nem mentettük meg a hazát, de védtük. És ha egyszer a történelmünket megírják, annyit elmondhatnak rólunk, hogy ellenálltunk." Ismerve a szinte természetünkké vált mindenkori szabadságharcot, minden évszázadban legalább egyszer megvívott szabadságharcaink veszteséglistáját, ez bizony eredménynek sovány. De ha a másik oldalról nézzük: ha ezt sem tesszük, mi lenne ma belőlünk? Semmi! Meg se maradtunk volna.

Ezen még el lehetne morfondírozni egy darabig, mert hiszen emberek vagyunk, és szabad nekünk a magunk dolgait emberi színvonalon értékelni, a tanulságokat levonni. Aztán az ember egyszer csak azt találja a János evangéliumában, hogy „Én vagyok az út, az igazság és az élet." „És az igazság, ha megismeritek, szabaddá tesz titeket." Másféle szabadság, az Isten szabadsága. Jézus Krisztus nem arról beszélt, amiért mi az életünket áldoztuk.

Megroppantam, amikor ez egyszer elért a tudatomig, sőt azon túl, annál mélyebbre. Mondjam úgy, hogy a szívemig? Uram, hát én a többi magyarral együtt teljesen tévúton jártam volna mostanáig? De aztán Jeremiás történetét olvastam megint, akit, szegényt, a királyt körülvevő hatalmi kör, amelyik a királyt is sakkban tartotta, bedobatott egy pöcegödörbe. Érdemes elolvasni a körülményeket. Olyan sűrűn beépített városban, mint amilyen Jeruzsálem volt, az egykori víztartály, ciszterna, víz helyett sarat tartalmazott, és abba belehánytak minden fölöslegeset. Ebbe dobták bele Jeremiást, hogy ott haljon meg. Nemcsak halál, de csúf halál is várta ott. Azután az Úristen szabadulást rendelt a számára; egy szerecsen, egy hívő szerecsen a királyi udvarból addig járt a király nyakára, míg a király dacolva a klikkel harminc embert kirendelt, hogy húzzák ki Jeremiást abból a fertőből, amelyben nyakig volt. Megszabadult, és a tömlöc udvarán várhatta be Jeruzsálem ostromának a végét, és amíg volt kenyér a városban, mindennap kapott ő is egy darabot.
A förtelmes halálhoz képest ez szabadulás volt. Az általuk áhított szabad élethez képest csak egy kicsit enyhített rabság. És mégis, Isten vele volt Jeremiással – ne tagadjuk meg tőle – csúnya, huszadik századi, túlzásba vitt pietizmus lenne, ha ezt semmibe vennénk. Jeremiás könyörgött a királynak: Uram, király, ne engedd, hogy visszavigyenek a tömlöcbe, mert ott halok meg.

Szóval ez a szabadság, amely a mi szintünkön vívható, ez is szabadság. Csak amennyivel magasabb az ég a földnél, amennyire megfoghatatlan a számunkra, négydimenziós lények számára a végtelen, akkora a különbség az Isten adta szabadság és a földön kiharcolható szabadság között. Jó ezt tudni! Most is harcolunk a szabadságért. '56-ban én aztán alaposan láthattam, hogy fiaink és lányaink milyen hősi módon harcoltak a haza szabadságáért. Fogalmuk se lehetett arról, hogy milyen az utcai harc. Pokol! Mint egykori katona tanultam én: a legrosszabb fajta harctér a város.

Hősnek kellett lenniük. És aki nem esett el a harcban, az ott ült egy emelettel alattunk a földszinti zárkákban. Mi – a Nagy Imre-per kapcsán elítéltek – azt hittük, hogy a tizenöt év meg az életfogytiglani ítélet nagyon súlyos, míg ki nem derült, hogy alattunk vannak a halálos zárkák, ahonnan minden nap kivesznek egy, néha két embert, és viszik az akasztófa alá. Micsoda különbség! És ezeknek a hős gyerekeknek ott is hősnek kellett lenni, másodszor is. Nem remegve, sírva, visítva, ellenállva, kapálózva, hanem hősként menni az akasztófa alá. Ha nem fizettek az életükkel az utcai harcban, fizettek az akasztófa alatt. Nagy ár ez, és sokat kaptunk érte.

Mégis, más dimenzióban van az, amiért Jézus Krisztus adta az életét, az a szabadság, amire az Ő megismerése, az Ő igazságának a megismerése visz el bennünket. Azt mondta Pilátusnak, hogy én azért jöttem, hogy tanúbizonyságot tegyek az igazságról. Ez a kifinomult római elme kínjában elmosolyodott, hogy „Micsoda az igazság?"

Mi pedig megtanultunk nagyon is kételkedve tekinteni arra a szabadságra, amelyet emberileg elérhetünk. Nem tartós az, s amíg megvan, addig is olyan nehezen éljük meg, mi, magyarok talán még nehezebben, mint mások.

Széchenyi négy bokorba szedte össze a magyar nemzeti hibákat, bűnöket: szalmaláng-természet, érzelmi politizálás, irigység és a közügyek iránti restség. Érdemes elgondolkodni, hogy magyarok vagyunk mi még? Hát, legalábbis a nemzeti bűnökben való alapos részvételünkkel bármikor bizonyítani tudjuk, hogy igen, már ha ez a kritérium.

Olyan ígéret nincs, hogy a teljes magyarság megtér. Amikor ránk szakadt az a kettős ítélet, Rákosi, ez a gonosz elme azt mondta róla Stomm Marcell tábornoknak, a rangidős hadifogolynak: „Nézze, én nem ígérhetek maguknak egyebet, mint Moháccsal súlyosbított Trianont." Ezt kaptuk, és az akkori magyarságnak jó része összeroskadt, szembenézett az Úristennel, a bűneivel, és ebből lett az az ébredés, amelyből a református egyház még ma is él.

Szóval megismerjük az igazságot, amit csak hittel lehet megfogni. És ha szabad a római levélből idéznem: „azért hitből, hogy kegyelemből legyen." Minden nap kicsit gyötrődve imádkozom azért, hogy minél több magyar megismerhesse ezt az igazságot. Akkor talán másként vívnánk a szabadságharcunkat, és amire eljutottunk, másképp élnénk meg. A Széchenyi által emlegetett nemzeti bűnök a harcra talán alkalmassá tesznek minket, de a szabadság megélésére egyelőre nem. Most itt azért, magunk között, örömmel kell mondanom, hogy valami mintha megmozdult volna; s most elsősorban az emberi szívekre gondolok. Nem azt mondom, hogy ébredés kezdődött, nem, nem erről van szó. De mozdult valami ama bizonyos, emberi módon megtapasztalható, kivívható szabadság terén. Nem is olyan régen fogalmazott úgy Csiha Kálmán néhai kolozsvári püspök, hogy ma a nemzet szíve a határokon kívül van. Igaza volt! Ez körülbelül tíz évvel ezelőtt történt. Ma már valami ahhoz hasonlót talán itthon is várhatunk, és azért akkor hálát is kell adnunk. Azonban az igazi szabadság az, amiért Krisztus meghalt, az az ő igazsága. Kár lenne ez alatt bármi egyébbel megalkudni.

Regéczy-Nagy László

Elhangzott az Erdélyi Gyülekezetben 2013. november 24-én.

Képek: Füle Tamás