Csak ketten
A Fejér megyei Nagyvenyimbe érkezve a nyolcvanas éveiben járó Fábián Margit néni fogad aprócska házában. Az asszony azt mondja, hogy Radványi Gizella nemcsak barátja, hanem hittársa is volt. De nemcsak róla, hanem a katolikus tengerben élő nagyvenyimi reformátusokról is beszél.
- Az utóbbi időben már csak ketten „jártunk" istentiszteletre Gizivel, a többiek szép lassan kihaltak. Korábban talán harmincan is lehettünk reformátusok a faluban. Templomunk nem volt, így házaknál gyűltünk össze, ott tartottuk az istentiszteleteket. A katolikus templom mellett van egy kis kápolna, szerettünk volna oda behúzódni, de nem lett belőle semmi, úgy emlékszem, hogy a katolikusok nem akarták. Hosszú ideig Lőrincz Károly bácsiéknál voltak az istentiszteletek, de mikor meghalt, ide húzódtunk hozzám.

A reformátusokra hagyja
A beszélgetés közben Margit néni a barátnőjétől kapott emlékeket mutatja, majd mesélni kezd Radványi Gizi néniről és annak édesanyjáról, Rózsika néniről.
- Gizi tulajdonképpen úgy született, hogy amikor bejöttek az oroszok, megerőszakolták az édesanyját. Rózsi néninek ha tetszett ha nem, meg kellett szülni a gyereket. Az eset után Rózsi néni nem ment soha férjhez, de Gizi sem, együtt laktak anya és lánya. Úgy tudták, hogy rokonaik nincsenek. Rózsi néni sokat beszélt arról, hogyha meghal egyszer, a reformátusokra hagyja a házát, aztán Gizi is ezt emlegette többünknek.

Csúfolták, ruszkizták
A történetet Böttger Antal lelkipásztor, és felesége egészíti ki, hiszen az utóbbi években ők jártak Dunaújvárosból a nagyvenyimi gyülekezetbe.
- Radványi Gizi néni élete nem lehetett könnyű - kezdi Böttger Antal. - A faluban mindenki tudta, hogy egy megszálló szovjet katona erőszakolta meg az édesanyját, ezért sokszor csúfolták, ruszkizták őt. Ez olyan trauma volt számára, amit egész életében hordozott. Talán emiatt nem ment férjhez és nem lett gyereke sem. Egész életében kutatta, hogy ki lehet az apja, de soha nem találta meg, pedig úgy tudom, hogy elutazott abba az orosz városba is, ahol az apját sejtette.

- Gizi néni egyik karácsony előtt néhány nappal agyvérzést kapott otthon és a következő néhány hónapban egészen haláláig folyamatosan kórházban volt. Egyetlen távoli rokona kivételével csak mi látogattuk meg a kórházban. Az agyvérzés után szellemileg ugyan ép volt, de nem tudott többé lábra állni - emlékszik vissza Böttger Antalné.

A keserűség, nyomor és bánat után
Gizi néni sosem foglalta hivatalos okiratba, hogy a reformátusokra szeretné hagyni a házát, így halála után csak szóban elmondott végakaratára lehetett hagyatkozni. Egyik távoli rokona és egyben örököse egy hívő római katolikus asszony volt, aki azt mondta: nem tud annál szebb dolgot elképzelni, mint hogy abban a házban, ahol annyi keserűség, nyomor és bánat volt éveken át, végre olyan lelki otthon lesz, ahol Istent lehet dicsérni. Az asszony a többi távoli, oldalági rokonnal megbeszélte, hogy mondjanak le az örökségről, így a nagyvenyimi református gyülekezet három évvel ezelőtt örökölt egy házat.

- Volt egy nagyon rossz állapotú, lepukkant házunk, de ekkor elindult egy csodasorozat. A nagyvenyimiek összefogtak. Kitakarították, lomtalanították a házat, ami hatalmas munka volt, hiszen két élet kellékeivel volt tele. A villanyszerelő barátunk kicserélte a vezetékeket, a másik hozta a kapcsolót, a harmadik a konnektorokat. A kőműves segített a kisebb bontási és építési munkálatokban, kiszedték a felesleges boltíveket, kifestették a házat, letették a laminált padlót, nekünk csak az anyagot kellett beszerezni. Így olyan szép nagy gyülekezeti termünk lett, ahol harmincan is elférünk - sorolja a lelkipásztor.

Házat építeni könnyebb, mint közösséget
A nagyvenyimi Kiss István és csapata segített a kőműves munkákban. A férfi a gyülekezeti házban tartott vasárnapi istentisztelet után arról beszél, milyen szívesen segített a felújításban.
- Örülök, hogy megbíztak bennem. Fontos számomra a nagyvenyimi közösség, még akkor is, ha nem tudok itt lenni minden vasárnap, hiszen a szőlőmben is dolgozni kell, a fiaim pedig jégkorongoznak, így a hétvégék sokszor zsúfoltak. A közösségi ház építésében-szépítésében ugyan segítettem, de az én feladatom könnyű, hiszen házat sokkal könnyebb építeni, mint egy közösséget.

Mi termett a falak között?
Nagyvenyimben ugyan nem volt semmi garancia arra, hogy lesz újra református gyülekezet, de adott volt egy hely és szorgalmas, elszánt emberek - mondja az istentiszteletet követően Bereginé Suhay Gabriella, akit a gyülekezet motorjának tartanak.
- 2011 őszén szinte reménytelennek tűnt, hogy két hónap alatt gyülekezeti otthont alakítsunk ki ebből a házból, azon a karácsonyon mégis megtarthattuk az első istentiszteletet, huszonegyen ünnepeltünk együtt. A következő évben folytatódott az épület felújítása: bontottunk, építettünk, bozótot irtottunk, ültettünk, kertet ápoltunk, takarítottunk, új vízvezetéket építettünk, térköveztünk. Pályázati pénz segítségével javítottuk a falakat, lecseréltük az elöregedett hátsó kerítést, megépült a bejáratot védő első teraszunk tetőszerkezete, a régi ablakokat kicseréltük hőszigetelt nyílászárókra, burkoltunk, és a helyiségekbe új világítótestek kerültek. Persze ezek csak a száraz tények, de más is termett a falak között: emberi kapcsolatok, barátságok, sokszor pedig előremutató viták is, hogyan tovább? Valami olyat szerettünk volna alkotni, ami mindenki örömére és megelégedésére szolgál és méltóvá teszi ezt a házat, hogy kéthetente az Úr dicséretére itt összegyűljünk.

Bővülünk majd
Nagyvenyimben kéthetente - minden hónap második és negyedik vasárnapján - akár húszan is összegyűlnek istentiszteletre gyülekezeti házban.
- Korábban Dunaújvárosba jártunk a három gyerekünkkel - mondja Budai Árpádné -, de itt részt vettünk a gyülekezeti ház kialakításában és otthon érezzük magunkat. Egyelőre kevés fiatal van, de elindult az iskolai hitoktatás is, majd jönnek a fiatalok. A településen egyre többen tartják számon, hogy van itt református gyülekezet, és bízunk benne, hogy egyre inkább bővülünk majd.

A közösség ereje
Édesapámon keresztül kötődöm a reformátussághoz - meséli Szabóné Lőrincz Ilona, Nagyvenyim polgármestere.
- Az édesapámnak hatvanévesen az volt a kívánsága, hogy gyakorolhassa református vallását Nagyvenyimen. Akkoriban Tóth Sándor lelkipásztor tartott havonta istentiszteletet tizennyolc éven keresztül, többnyire a mi házunkban. Radványi Gizi néni és az édesanyja szintén hozzánk járt. Úgy hiszem, hogy egy településnek minél több közössége van, annál erősebb. Nem kell mindenhez pénz. Összefogással nagyon sok mindent meg lehet oldani, ezt bebizonyították a reformátusok is.

 
Erőszak. Teher. Két magányos asszony. Egy romos ház. Nyomukban mégis ott sarjadzik az élet.

Fekete Zsuzsa