Egyszer, sok évvel ezelőtt lehetőségem volt öt héten át egy kontemplatív, szemlélődő közösségben élni. Naponta minimum háromszor másfél órán keresztül meditáltunk, olykor azonban napi 8-10 órát is. Nem mindennapi élmény volt ez számomra, s erről kívánok megosztani veletek néhány gondolatot.

Mielőtt a csendeshetekre elindultam, igencsak mozgalmas életet éltem. Sokszor reggeltől estig pörögtem, s végeztem a soha véget nem érő aktuális feladatoknak éppen soron következőjét. Így amikor beléptem a külső csendbe, számomra az elején nagyon is hangos volt. Csak ülni s kiüresíteni magamat roppant jól hangzott, ám fejemben mint őrült, elszabadult majomcsorda rohangáltak gondolataim. Úgy éreztem az elején, hogy szétfeszülök, s itt fecsérlem el az időt, amit fontos munkákkal tölthettem volna ki, amik nyomán aztán majd biztosíthatom a saját családunk megélhetését. Már több nap telt el az ottlétemből, s engem igen erősen szippantott be magával az életemet kézben tartani akarás összes lehetséges gondolata. Megrémültem magamtól, hogy mennyire kevés a bizalom bennem, hogy mennyire nem tudok elcsendesedni, hogy mennyire csak beszélek arról másoknak, hogy mi lenne jó nekik. Aztán meg jöttek azok a gondolatok, hogy rossz keresztyén ember vagyok, mert ugye Jézus szerint aki meg akarja tartani - az elveszti ..., én pedig sehogyan sem tudtam összevissza gondolataimat elveszíteni, mert annyira, de annyira kézben akartam tartani az életemet s a képzelt jövőmet. Tele voltam problémával: GOND - GONDOLAT - GOND - GONDOLAT, s a mindennapok terhe állandóan ott dübörgött az agyamban.
Ám ahogyan teltek a napok, úgy kezdtek lecsendesedni a „majmok" a fejemben. Néha azt vettem észre, hogy eltelt a fél óra, s a végét jelző csengő mintha bennem szólalt volna meg. Végtelen békesség töltött el. A napi munkának is egyre könnyebben adtam oda magam, s az is imádsággá vált számomra. Délutánonként egyedül mentem sétálni, s az erdő hangos csendjében hihetetlenül mély felszabadulásokat éltem meg. Több hét után feljöttek bennem édesapám elvesztésének régi emlékei, s olyan erővel tört ki belőlem a sírás, hogy minden fájó, ragaszkodó rossz emléket kimosott belőlem. 12 évvel édesapám halála után az erdő csendjében végbement az, amit semmilyen önismereti csoport, képzés, egyéni lelkigondozás sem oldott fel addig. Sőt ennél még sokkal több is történt. Már négy hete voltam ebben a csendes közösségben, amikor egyre jobban ráéreztem a minden értelmet felülhaladó lelki béke valóságára. Ismét csak az erdőben sétáltam, amikor hatalmas erővel tört fel belőlem az áldottság érzete, s az áldás. Amikor letérdeltem egy mezőn, akkor emberek arcai jelentek meg hosszú sorban egymás után becsukott szemem előtt: édesanyámé, és sokaké, akikkel az életben megvívtam harcaimat. Mély jókívánságok, áldások özönlöttek azok felé, akik éppen lelki szemeim előtt megjelentek. Talán egy óra telhetett el így, s olyannyira túláradt a szívem, hogy úgy éreztem, lebegek a talaj fölött. A mennyek országában jártam, a szeretet, az öröm, és a kibeszélhetetlen béke honában. Korábban is ismertem azt a jézusi mondást, hogy „áldjátok, akik titeket átkoznak ...", de technikaként nem működött. Az elcsendesedésben, a nem cselekvés kegyelmi állapotában azonban igen. Ott nem is én áldottam másokat. Csakis az áldottság érzetében történhetett meg ez, amelynek nyomán múltam hatalmas terheitől szabadulhattam fel.

Azóta sok embert kísértem már el egy darabon az útján. Láttam, hogy receptként, technikaként nem működik az elcsendesedés. Sokaknál a napi, hónapi, éves, vagy egész életes terhek olyan hatalmasak, hogy a csendbe bele is őrülhetnének akár. Olyankor nagyon sokat jelenthet az ordítás, a tombolás, az őrjöngés. Ilyenkor kívülre kerül az, ami eddig belül volt. Azután már el lehet csendesedni is. Roppant fontos, hogy ne féljünk imádságnak felfogni mindezt. Milyen hatalmas kincs az, ha a lelki úton létezhet egy közösség, ahol kifejeződést találhatnak negatív belső tartalmaim. Ha ez megtörténik, akkor szabad az út előttem a mély elcsendesedésre. Ha „erőszakosan" akarok elcsendesedni, azaz ha már odabenn pattanásig feszült vagyok, akkor még több feszültség gyülemlik fel bennem, amiből aztán még több probléma, külső és belső konfliktus származik. Nagyon fontos, hogy olyan lelki utat, vagy ha valakinek jobban tetszik, akkor olyan meditációs technikát válasszunk, mely illik aktuális állapotunkhoz. Ha tehát nagy feszültség van bennünk, akkor inkább valamilyen dinamikus fajtát, egyébként pedig lehet a szemlélődő imádság valamely fajtája, vagy a dinamikus, s a szemlélődő formák egymás utáni gyakorlása. Lényeges, hogy ha felismertük, hogy feszültségeink a „végiggondolással" nem oldódtak fel, akkor adjuk oda magunkat az imádság egyéb formáinak. A jó hír az, hogy nem csak egy bizonyos feszültség oldódhat fel, hanem a „minden értelmet felülhaladó békesség" kegyelmi állapotát élhetjük át, amely figyelmünket a gondokról az ÉLET, a KRISZTUS, a MENNYEK ORSZÁGA felé fordítja.