(Felismerések a Gazdagréti gyülekezeti táborból)

Befogadó gyülekezetemmel indultam neki az évente megszervezettt gyülekezeti táborba. Idén Vajtára, a Zichy-kastélyba tervezték ezt a kiemelkedő eseményt. Nem tudtam, mire számíthatok, mi fog ott velem történni, csak azt reméltem, hogy erősödni fog a hitem.

Ahogy megérkeztem, egyből lenyűgözött a környezet. Nem gondoltam, hogy egy kollégiumnak hirdetett szállás ilyen varázslatos lesz. Hatalmas, rendezett park fogadott, amelyen keresztül kisebb-nagyobb kavicsos utak vezettek a kastélyhoz. Út közben fájó szívvel balról kerültem a medencét, majd kerekded szemekkel figyeltem a szivattyú segítségével magasba szökő vízcseppeket. Ez igen! - fogalmazódott meg bennem ez a csöppet sem alaptalan elismerés.
A döbbenet, a pakolás és némi élelem magamba tuszkolása után egy előadáson találtam magam. Ef 6. 10-20. Az Isten fegyverzetének felöltése. Hallottam már ezt az igerészt, de nem tulajdonítottam neki túl sok jelentőséget, ami az előadássorozat végére átértékelődött bennem. Eszter (a gyülekezet egyik lelkipásztora) áhítatossága nagyon megnyerő volt. A hosszú dicsőítések megérintettek és magukkal ragadtak. Este sokat beszélgettünk, és közelebb kerültem néhány testvéremhez.

Másnap a délelőtti előadás bevezetőjénél tátva maradt a szám. András a tékozló fiú példázatáról beszélt. Nagyon közel áll hozzám ez az igerész és nem csak a tartalma miatt. Sokat olvastam róla, sőt kb. egy éve egy csendeshéten szintén ezzel foglalkoztam. Míg az esti előadások informatívak voltak, kézzel fogható „fegyvereket” adtak a kezembe, a délelőttiek nyitva hagytak kapukat és kérdéseket szültek bennem.

Egy ilyen kérdés volt a motiváció a hithez és az abban maradáshoz. András (a másik lelkész) csak megpendítette ezt a témát, de engem nagyon megérintett. Mi vezeti az embert Isten házába? Jó ott neki a kötöttségek, szabályok közt? Mi van a következményekkel? Mi tarthat nála? Miért vagyok nála? Ezekre a kérdésekre válaszolva mélyen magamba nézve láttam meg azt a félelmet, amely az erős falak közé terelt a régi bizonytalan életemből. Ráadásul András a félelmet mint motivációt rossz színben tüntette fel, ami teljesen összekavart, hisz olykor a félelmemet megtartó erőnek érzem. Félek a tetteim következményétől, tehát nem teszem; logikus, de Ő azt mondta hogy ez nem jó gondolat. Mint egy sebzett vad környékeztem meg Andrást ebéd után, hogy ha van egy kis ideje, beszélgessen velem.

Szerencsésen meg tudtam neki fogalmazni érzéseimet, amire óvatos de kielégítő beszélgetés lett a válasz. Rájöttem hogy nem probléma a félelem, mint motiváció, hisz az ember mielőtt lelép az úttestre, körülnéz, de még mindig motoszkált bennem valami. Mivel András látta bizonytalankodásomat, hihetetlenül jó hasonlattal állt elő, amit szerintem akkor talált ki, de ez csak növelte erejét (a saját szavaimmal idézve):
Az ember bolyong egy hatalmas erdőben. Jól tudja, hogy van az erdőben egy ház is, de nem megy arra, mert nincs szüksége sem a ház nyújtotta biztonságra, sem a benne lakó apóra. Éli életét a fák és az élőlények köz, kihasználva képességeit, adottságait. Boldogul. – Igen, gondoltam magamban. Boldogulok. Nincs különösebb bajom, mindenki mosolyog. Ami esetleg adódik, azt pedig sikerül megoldanom. Amúgy meg éreztem, hogy Istenről beszél s úgy gondoltam, nyugodt lehetek, hisz én bent vagyok a házban.

Aztán egy napon hatalmas vihar tör ki az erdőben. Ekkor hősünk félelemtől vezérelve bemenekül a házba, hogy védelmet találjon annak falai közt. Teljesen normális reakció, hisz nem akarja, hogy bármi baja essen. Ott van az Öreg is, aki vendégül látja, de ő nem sokat foglalkozik vele. – OK. Kb. ez történt velem is. Megijedtem és beszaladtam a védelmet adó házba. Annak ellenére hogy nem volt nehéz a múltam miatt rájönni, hogy valami nem megy, segítség kell, kapaszkodók, a tetteim következményeitől való félelmem motivált. Na és, de legalább bent vagyok, mi bajom lehet?
Persze a vihar elcsendesült és egyre bátrabban tekintget emberünk a fák közé. - folytatta a lelkipásztorunk. Ugyan jól érzi magát bent, de ahogy az idővel múlik a félelme, kikívánkozik. Tehát a félelme nem tarthatja bent. Ahhoz, hogy szívesen maradjon, meg kell ismernie az öreget, és rá fog jönni, hogy mennyire szereti. Csak ez a szeretet képes arra, hogy bent tartsa a házban hősünket, és így lehet örök élete. – Hoppá. Kerekedett a szemem és elgondolkodtam mondatai mélységén. Mi tart bent jelenleg a házban? Ismerem én az Öreget? Tudom, hogy szeret, de őszintén érzem is? És az életben mi motivál? Befizetnék egy csekket akkor is, ha nem lenne semmi következménye? Beadnám az adóbevallást? A puszta félelem vezérli az életem vagy valami más?

Utólag azt érzem, hogy ezért a hasonlatért kellett elmennem a táborba. Mindamellett, hogy megéreztem a közösségen keresztül Isten erejét, vagy hogy csomó új emberi kapcsolatot alakítottam ki, vagy hogy a gyerekek felügyelete simogatta a lelkem, amiből messzemenő következtetéseket is le tudtam szűrni, mégis úgy érzem, hogy Isten tervében az Andrással való beszélgetés volt a gyülekezeti táborom fő célja.

Minden várakozásomat felülmúlta ez az egy hét és akkora lendületet adott a szekeremnek, amilyet eddig semmi az eddigi életemben. Tudom, hogy most nekem kell hajtanom a kocsimat, hisz hamar veszt az iramból, de legalább tudom, hogy merre kell haladnom ahhoz, hogy teljesen átalakuljon a félelmem, amely a házba vezetett.