Ti, protestánsok olyanok vagyok, mint a hippik – dörög rám időről időre a szeretett férfi hangja, amikor lelkesen magyarázok neki a Csillagpontról, vagy legutóbb a Török- és Görögországon átbumlizó, Pál apostol nyomában járó tanulmányutunkról. Ez a kijelentése, magam elé képzelve a vasárnapi istentisztelet tiszteletére fekete-fehér ünneplőbe szorított testeket (lásd: protestánsok) nemhogy túlzás, hanem egyenesen tévedés, de orbitális. De az, hogy a szeretett férfi ilyen megveszekedetten ragaszkodik ahhoz a dörgő hangon kinyilatkoztatott álláspontjához, hogy mi ilyen „hippi banda” vagyunk, mégiscsak elgondolkodásra késztet.

Vegyünk szemügyre egy hippit. Hosszú haja van, színes ruhákban jár, hallucinogén hatású tudatmódosító szereket fogyaszt, társait ennek hatása alatt kritikátlanul elfogadja, nemcsak mint másik létezőt, hanem mint szexuális partnert, nemzőtársat, ahogy tetszik. Gitározik, énekel a napról, átlengi valami bájos emelkedettség, békejel lóg a nyakában, engedetlen a hatalommal szemben, nem megy háborúzni. Sőt, a hippiknek volt egy mélyen Krisztus-hívő csoportjuk is, a drogról leállt hippiket tömörítő, karizmatikus Jézus-emberek nevű mozgalom, amiben a free love eszméje a mindenki felé megélendő felebaráti szeretetté módosult, és az LSD-t is felváltotta az
Hozzá kell tenni: a mozgalmat nem fogadták be az amerikai keresztyén egyházak, a közösség kihalt, csak egy részük élt tovább Calvary Chapel néven – nekik köszönhetjük a Golgota Keresztény Gyülekezetet, többek között.

Bár ritka, de nem abszurditás tehát a kapcsolat a Krisztus népe és a hippik között. Ha a szeretett férfi rosszindulatát belehallom, akkor ez azt jelenti, hogy „a vallás a nép ópiuma”, és a keresztyének, mint lelki ópiátfüggők, kiválóan elélnek a társadalomból kilépve, egyfajta deviáns formaként, hiszen nyugodtak, közösségben élnek, minden pénzüket és erejüket erre a lelki ópiumra költik, és minden a csoporthoz tartozó tagot elfogadnak, valamint nincs sok közük a realitáshoz, mert állandóan tágítják a tudatukat azokkal az anyagokkal, amikkel csak tudják. (Most kegyesen eltekintünk a hallucinogének és az ópiátszármazékok közötti szakadéknyi különbségtől, az analógiát biztosító gondolatmenet szerint a drog, az drog, a hippi drogos, tehát aki drogos, az hippi.)

Egészen addig tiltakoztam a hippikeresztyénség gondolata ellen, amíg körülbelül a feléhez nem ért a Pál apostol-túránk. Addigra annyira megtört mindenkit a meleg, a hosszú utazás, hogy már senki nem akart a sátra csendességében aludni, hanem tömegesen mentek, hogy a tengerparton töltsék az éjszakát, törökülésben beszélgettek a köveken, megosztották egymással ételüket, italukat, gitároztak, dicsőítő énekeket énekeltek. Végignézve rajtuk arra gondoltam, hogy ha nem tudnám, hogy itt palástos emberek ülnek, meg nem mondanám róluk, hogy azok, mert annyira természetellenesen felszabadultak. Pedig hát kitől várhatnám azt, hogy hálás az életért, és ebből a hálából elfogadja felebarátait, mint Krisztus elhívott szolgáitól? Sajnos, nem erre vagyok kondicionálva, ami megszégyenítő: én, a templomba járó ember nem látom azt az örömöt és békét a keresztyén közösségben, amit az én dörgő hangú szeretett férfim meg igen – még ha korhol is érte.

A hippik varázsa a természetesség, a törvények lerázása, ami a keresztyén embereknek is szabadságuk Pál apostol szerint, aki úgy gondolta, hogy vagy a mózesi törvények betartása, vagy a feltámadott Krisztus követése az üdvösség útja, és a kettő kizárja egymást. Tehát valaki vagy fekete-fehér világát élve üdvözül, mint Torma Gedeon Szabó Magda regényében, vagy megéli a felnőttségre bátorító igét: „minden szabad nekem, de nem minden használ.” Szóval szabad hippinek lenni, szabad örülni, szabad élvezni az Isten ajándékait, szabad szabadnak lenni, és a béke jelét hordani a szívünkön, a keresztet, amiben az Isten kijelentette felénk békességét.

Ti, keresztyének olyanok vagytok, mint a hippik – próbál rám dörrenni a szeretett férfi korholó hangja. Majd, ha érkezésem lesz, elmondom neki, hogy mennyire örülnék, ha azt az örömöt látnám a keresztyénekben, mint a hippikben, és ha minket is átjárna valami bájos emelkedettség, mintha szabadok lennénk, mintha örülnénk. Ha engednénk, hogy a Krisztus szeretete feloldja gátlásainkat és görcseinket, és megnyissa végre az utakat egymás felé.