„Ne mondj le semmiről: mert ki amiről lemondott, abban elszáradt.
De kívánságaid rabja se legyél. Visszafojtott szenvedélyekkel vánszorogni éppoly keserves, mint szabadjára eresztett szenvedélyek közt morzsolódni. Ha vágyaidat kényezteted: párzanak és fiadzanak.
Ha vágyaidat megölöd: kísértetként visszajárnak. Ha vágyaidat megszelídíted: igába foghatod  őket és sárkányokkal szánthatsz és vethetsz, mint a tökéletes hatalom maga. Legtöbb ember, ha véletlenül megpillantja saját mélységének valamely szörnyetegét, irtózattal visszalöki a homályba; ezentúl a szörny még nyugtalanabb és lassanként megrepeszti a falat. Ha meglátod egyik-másik szörnyedet, ne irtózz és ne ijedj és ne hazudj önmagadnak, inkább örülj, hogy felismerted; gondozd, mert könnyen szelídül és derék háziállat lesz belőle. Jó és rossz tulajdonságaid alapjában véve nincsenek. Ápolt tulajdonságaid jók; becézett, vagy elhanyagolt tulajdonságaid rosszak.”
Weöres Sándor: A vágyak idomítása (A teljesség felé)

Már-már közhelyes, hogy a keresztyén ember nem foglalkozik a vágyaival. Nem, ez így nem teljesen igaz. A keresztyén ember csak az emelkedett, vallásos, istenes vágyakat engedi meg magának. Amint valamilyen személyes vágya előtérbe kerül, szégyelli, takargatja. A bűnösnek mondott vágyakról nem is szólva. Szentségtörés szexuális vágyról beszélni. Még egy krémes, lúdláb, túrótorta után is azt mondjuk, bűnöztem. A vágyak nem megengedettek, ha nem illenek bele az elfogadott, vallásos keretekbe. A vágyak ellen harcolni kell, legyőzni, önmagunkkal küzdeni, két vállra fektetni. Mert ha nem, akkor a bűn elhatalmasodik az életünkön és jaj nekünk! Ez a mi sajátos aszkézisünk, ami az elmúlt közel ötszáz évben újra és újra előbukkant, és ma is jelen van.

Nemes Ödön jezsuita atya a vágyakról azt mondta, ne ítéljünk elhamarkodottan. Ödön atya szerint legalapvetőbb vágyaim Isten vágyai. Élni, családot alapítani, gyermeket nemzeni, szeretni, maradandót alkotni, Istenhez közelebb kerülni stb. Isten nem véletlenül ültette belénk ezeket a vágyakat. Ezek nélkül üres és értelmetlen lenne az életünk. Sokkal inkább az öncélú, önpusztító, másokra kártékony vágyakkal van gond. De honnan tudom, hogy egy vágy Istentől való, vagy csupán belőlem fakad? Például a szexuális vágy Isten ajándéka, e nélkül nem lennénk képesek szaporodni. Mégis ezzel van a legtöbb problémánk. Akkor most a nemi vágy, maga a szexualitás rossz, bűnös, megvetendő, és szégyenkeznünk kell már azért is, mert a párunkat megkívánjuk? Vagy mégis Istennek tetsző, és engednünk kell neki?

Nemrég láttam a Hétköznapi mennyország című filmet, melynek egy jelenetében a lelkész, miután felesége hosszú idő után rávette, hogy szeretkezzenek, az oltár előtt térdelve könyörög bűnbocsánatért. Abban a tévhitben él, hogy minden testiség, a szexualitás bűnös, mégis pornóújságokat rejteget, mert gyenge és esendő. De a másik út sem visz sehova. A szabadjára engedett szexualitás öncélúvá, érzéketlenné, állativá teszi azt, ami a legintimebb és legmélyebb testi-lelki közösség két ember közt. És ez a helyzet az összes vágyunkkal, amit elfojtunk, szégyellünk, takargatunk vagy szabadjára engedünk.  Ami megfűszerezi még ezt a kérdést, a Gonosz jelenléte. Nagyon jól támadhatók vagyunk a vágyainkon keresztül, hiszen erősen hatnak ránk, és egész lényünket érintik. Ez még inkább nehezíti a dolgunkat.

Ahogy Weöres Sándor írja, vágyaink semlegesek. Se nem jók, se nem rosszak. Az előjelet mi tesszük oda. Rajtunk múlik, mit kezdünk a vágyainkkal. Azonban ez felveti az egyik legalapvetőbb kérdést, mely mélyen érinti személyes és közösségi spiritualitásunkat: honnan tudom, hogy egy vágy Istentől való vagy sem? Mit tudok kezdeni a vágyaimmal? Hogyan szelídítsem meg?

Katolikus testvéreink ismernek egy izgalmas fogalmat, a lelkek megkülönböztetését. Régóta élnek vele, különféle gyakorlataik vannak, hogyan lehet megkülönböztetni, hogy mi Isten akarata, mi az én vágyam, és mi az, ami a Gonosztól van.  „Szeretteim! Ne higgyetek minden léleknek, hanem vizsgáljátok meg a lelkeket, vajon Istentől vannak-e” (1Jn 4,1). „Mi Istentől vagyunk. Aki ismeri Istent, hallgat ránk; aki nincs Istentől, nem hallgat ránk. Erről ismerjük meg az igazság Lelkét és a tévelygés lelkét” (1Jn 4,6).
Már az Újszövetségben találkozunk a megkülönböztetéssel. A megkülönböztetésre sokféle lehetőség, mód van egyéni és közösségi szinten, de mindegyiknek ugyanaz a lényege: minél inkább Istenre hangolódva élek, annál jobban meg tudom különböztetni vágyaim eredetét, forrását, annál jobban tudok bánni vágyaimmal. 

A kérdés nem az, hogy jók vagy rosszak a vágyak, sokkal inkább az, mit kezdek a vágyaimmal? Elnyomom, elfojtom őket, ezzel démonizálva mindegyiket, szabadjára engedem őket, hogy átvegyék az uralmat felettem, vagy szembenézek a „sárkányaimmal” és igába hajtom őket?