Az ember elsőre felhördül: a Mindenhatót ugyan ki fékezhetné meg?
Isten ereje fékezhetetlen. Persze nem valamiféle fékevesztett szilaj paripára gondolunk, hiszen Isten egyben bölcs és szerető Isten is, de azt tudjuk, hogy az Úr elvégzi, amit akar. Ez olykor vigasztaló, olykor viszont megrettentő! Annak örülünk, hogy az ő szava nem tér vissza hozzá üresen, de olvasunk ilyet is, hogy „Ki állhatna meg haragja előtt, és ki bírhatná ki búsulásának tüzét?
Heve szétfoly, mint a láng, a kőszálak is szétporlanak tőle.” (Náhum 1,6).
Mi más is történhetne, ha ugyanis a mi Istenünk „emésztő tűz”? Ha megnézzük azt a sok-sok bibliai helyet, ahol Isten emésztő tűznek neveztetik, azt látjuk, hogy a szövegkörnyezetben is csak úgy tobzódik a fékezhetetlen, magas hőfokú energiára, erőre, lendületre utaló kép: mennydörgés, földindulás, forgó szél, vihar, vízáradás, jégeső.  És bár egy jeles valláskutató (aki keresztény is volt), Nathan Schoederblom arra jutott, hogy minden vallás alapja a hatalom vagy erő megnyilatkozása, a bibliai Istenre különösen jellemző az energia, az erő, a cselekvés és a változtatás. Jahve cselekvő Isten, ő irányítja nemcsak az egyének vagy saját népe sorsát, hanem a történelem menetét is. Nem áll egy helyben – újat cselekszik! Többen rámutattak, hogy Isten híres öndefiníciója a 2Mózes 3,14-ben így is fordítható: „leszek, aki leszek”.

Northrop Frye úgy kommentálta ezt a verset, hogy Isten sokkal inkább ige, mint főnév! Nemrég hallottam azt az igen érzékletes hasonlatot, hogy az Isten szava, az evangélium olyan, mint egy áradó folyó, zúdul és folyik, tör a célja felé, és aki nem hajlandó vele mozdulni, aki nem szereti a változást, aki a rutinba kapaszkodik, azt egyszerűen körülfolyja, és tovább halad. Isten túllép az ilyen emberen, aki ottmarad a vallásosságával – Isten nélkül. Ki vagy mi fékezheti meg tehát Istent? A hatalom és az erő bibliai titkára kérdezünk rá, amikor ilyesmiket kérdezünk. Végül is nem olyan nehéz erre a kérdésre válaszolni, mégis annál megdöbbentőbb a válasz. Egy füstölgő mécses. Egy megrepedt nádszál. Vagyis Isten maga fékezi meg önmagát, mert az erő és a hatalom visszatartásánál nincsen, nem létezik nagyobb erő és hatalom.

A legmegrázóbb példák erre az Ószövetségből származnak. Hiszen a kereszt újszövetségi igazságát már-már közhelyszerűen szoktuk hangoztatni: Isten ereje az erőtlenségben mutatkozik meg. Isten szeretetből kész volt megüresíteni önmagát, félretenni isteni mindenhatóságát és emberré korlátozódni. De már az Ószövetségből mennydörgőnek, hatalmasnak megismert Jahve történeteiben is olykor-olykor felötlik valami eme önkorlátozásból. És most nem is arra az ismert történetre gondolok, amikor Illés nem a szélviharban, a földrengésben vagy a tűzben, hanem a csendes, szelíd hang által találkozik az Úrral.  Arra gondolok inkább, hogy hány és hány olyan beszélgetést vagy jelenetet találunk az Ószövetségben, amelynek során a Mindenható óriási tapintattal és odafigyeléssel alkalmazkodik az emberi partnerhez. Nem szoktuk agyonelemezni például Lót menekülésének történetét.

Pedig elképesztő, hogy a két angyal, Isten két küldötte micsoda türelemmel alkalmazkodik Lóthoz, Lót tempójához, milyen komolyan meghallgatják kifogásait. Még arra is hajlandók, hogy megváltoztassák tervüket, és megkímélik a kicsiny várost, ahová Lót menekülni szeretne. Azt mondják neki  (és itt mintha már egyenesen Isten szólna, hiszen egyes számban hangzik ez el): „Siess, menekülj oda, mert semmi sem tehetek addig, míg oda nem érsz.” (1Móz 19,22)  

Micsoda mondat ez… Az Örökkévaló semmit sem tehet, amíg a tesze-tosza Lót oda nem ér. Mély dolgot látott meg a 16. századi zsidó kabbala, amikor azt tanította, hogy Isten a teremtéskor összehúzódott, hogy helyet adjon más lényeknek. Vagy ahogy Visky András írja egy versében: „mennyi kímélet csitította háborgását! mennyi szorongás vett rajta erőt! mennyi elpazarolt erő, hogy önnön szörnyű erejét legyűrje!” 

A Lótnál nagyobb formátumú Ábrahámmal és Mózessel folytatott beszélgetéseiből pedig az derül ki: Isten tehetne úgy, ahogy neki tetszik, de ő úgy döntött és azt választotta, hogy az embert igazi párbeszédpartnernek és munkatársnak fogja tekinteni. Valóban számít, amit barátai mondanak. Nem pedagógiai célból lefolytatott álbeszélgetések ezek. Még akkor sem, ha az egyházatyák úgy gondolták, hogy amikor a próbát hűen kiálló Ábrahámnak azt mondja Isten: „Most már tudom, hogy te hűséges vagy”, akkor ez merőben pedagógiai jellegű megjegyzés, hiszen Istennek már azelőtt is tudnia kellett mindent Ábrahámról. Ám itt az egyházatyák a görög filozófia absztrakt mindenhatóság-fogalma jegyében gondolkodnak. Pedig Isten hatalmának legnagyobb titka talán, hogy képes az önkorlátozásra. Ha már embert teremtett, önálló személyiséggel, döntésképességgel, akaraterővel, akkor helyet is ad az embernek és az ember önállóságának a világban. 

Walter Brueggemann, a híres amerikai ószövetséges valami nagyon hasonlót mond a panaszzsoltárokról. Azt veti fel, hogy az ilyen zsoltár rábírja Istent a panaszkodó érdekében való beavatkozásra. Vagyis a panaszzsoltár megváltoztatja az erőviszonyokat: az erősebb fél, Isten, elérhetővé válik a gyengébb fél, az ember számára. Isten nem veszi félvállról az ember kérelmét, sőt, kockázatot vállal azzal, hogy részt vesz a válság megoldásában. De mint láttuk, ha a mindenhatóság más fontos tényezőnek is – az embernek – hangot engedélyez a saját hangján kívül, azzal korlátozza önmagát.
Ezután Brueggemann, meglepően és zseniális módon, a modern pszichológiában keres párhuzamot. A pszichológus Donald Winnicott igen hasonló következtetésekre jutott az anya-gyermek kapcsolatot illetőleg. Ahhoz, hogy a pici gyermek énereje, önbizalma kifejlődjön, fontos, hogy az anya olykor visszatartsa kezdeményezőkészségét, „mindenhatóságát” (mert hát a csecsemővel szemben az anya mindenhatónak tekinthető).
A nem elég jó anya nem képes teret adni a csecsemő „mindenhatóságának”, hanem behódolásra készteti a gyermeket, akinek ennek következtében „hamis énje” fejlődik ki. Ugyanígy, ha egyházi életünkben háttérbe szorítjuk a panaszt, ha Istennek nem lehet panaszkodni, ha ő úgy mindenható, hogy „csak” dicsérni lehet, akkor téves hit, kényszerű engedelmesség alakul ki, amelynek félelem és bűntudat az alapja. Isten tehát miérettünk fékezi magát, és az ember a vele folytatott igazi, téttel bíró interakcióban válhat felelős lénnyé.