Nagy volt a szegénység az ötvenes-hatvanas években, a hatgyermekes lelkészcsaládban  mégis úgy voltunk szegények, hogy nem vettük észre. 
Szüleink olyan szeretetteljes légkört tudtak teremteni, olyan hittel és annyi humorral hidalták át a nincstelenséget, hogy mi semmiben nem szenvedtünk hiányt.

Igaz, nem volt pénz új ruhára, cipőre, de izgalmas volt átalakítani a régit, megtervezni az új fazont, lefejteni a régi díszszalagot, csipkét, és új dekorációt kitalálni. Fejlődött az ízlésünk, a kreativitásunk. A szakadt cipőt, amíg lehetett, mi javítottuk, vagy elvittük a suszter bácsihoz.  Mindig izgalmas volt az apró műhelybe benézni: a sorba rakott szerszámok, kaptafák, a bőr illata, lyukasztóárak, bőrvarrótűk mind-mind a mesterségbeli tudás eszközei voltak.
Kész cukrászsüteményt sose láttunk, de otthon sütöttünk vasárnaponként, és érdekes feladat volt formálni a tésztát, díszíteni a torta tetejét. Nővérem 15 éves volt, amikor meghívták egy presszóba és kapott egy dobostortát. Csodálkozva kiáltott fel:
– Azt hittem, dobostorta csak a mesében van!

A karácsonyi, születésnapi ajándékkészítés annyi örömmel járt, hogy azóta gyerekeinkkel is továbbvisszük ezt a szokást. Nyaranta tele voltunk vendéggyerekekkel, unokatestvérekkel. Édesanyám városi gyerekeket nyaraltatott önköltségi áron, hogy ne kallódjanak el a nagyváros utcáin, hanem keresztyén családban, meghitt légkörben töltsék a nyarat, s egyúttal ismerkedjenek meg a falusi élet dolgaival. Nem kaptak kötelező feladatot, de látták, hogy milyen sokrétű munkát végzünk, és sokszor segítettek maguktól. Érdekesnek találták a favágást, vízhordást, a ruhák, bútorok javítását. Színdarabokat is írtunk és előadtuk, persze rögtönzött jelmezbe öltözve.

Egyik évben nagyon gazdag volt a szilvatermés. Ami nem fogyott el szilvás gombócnak, abból lekvárt főztünk. Édesapánk kérte, hogy szedjük le a szilvát, de olyan jókat játszottunk a sok vendég gyerekkel, egész kis gyerektársadalom volt együtt, nem fűlött a fogunk a munkához. Napokon át hallottuk, hogy a szilva már nagyon lekéredzkedik az ágakról. Végül csak nekiveselkedtünk nagy ímmel-ámmal, és egész jó szórakozás lett belőle. A magozás azonban visszataszító munka volt. Hatalmas üstökben turkálni a hideg, sötét és zavaros vízben! A szétnyomódott gyümölcsök pépként kavarogtak az üst alján, és kisiklottak a kezünk közül, mint az angolna. Mikor Apu látta, milyen undorral állunk neki, leült közénk:
– Na, gyerekek, játsszunk körmesét!

És elkezdett mesélni. Erre már körénk gyűltek a vendég gyerekek is, hiszen Apu rendkívüli mesemondó volt, mindig újakat talált ki, sose lehetett megunni őket. Körbeültük a kondért mindnyájan, magoztunk. A történet egyre izgalmasabb, fordulatosabb lett. Muki törpe és Copfocska, a kis törpelány története, vagy Katica és a gonosz manó kalandjai a legéletuntabb pesti gyereket is lázba hozta. A legdrámaibb résznél, amikor már úgy tűnt, minden elveszett – a jóságos törpét sarokba szorította az erdei patkány, vagy Copfocskát elrabolták a gonosz ma- nók és egy sötét barlang mélyére lökték megkötözve –, váratlanul rámutatott valamelyikünkre:
– Folytasd!

Hirtelen minden szem ránk szegeződött, mindenki tőlünk várta a helyzet megoldását. Így tanultunk meg figyelni mások történetére, és továbbszőni mások gondolatait. Rendkívüli élvezet volt. Közben felváltva rohantunk a kerekes kúthoz vízért, nehogy sokat veszítsünk a történetből. A nap végén rémülten kotorásztunk az üst alján a sűrű, zavaros lében:
– Csak nem fogyott el a szilva? Mi lesz a mesével?!

A következő évben nem kellett könyörögni, hogy menjünk szilvát szedni. Alig vártuk, hogy megérjen!