Bizonyára nem én vagyok az egyetlen keresztyén, aki valaha szembesült már azzal a félelemmel, ami meggátolja, hogy Istennel kapcsolatban bizonyos dolgokat megtegyünk. A félelem igen nagy fék az ember életében, amibe gyakran beletaposunk és megálljt parancsolunk még a hitünknek is. Gyakran azon kapom magam, hogy hitemben szárnyalnék, de megszólal a belső GPS: „Túl gyorsan mész!” Aztán módosítok kicsit az imádságomon, variálom, átfogalmazom, hozzáteszek, elveszek, éppen annak a félelemnek a hatására, amely belső irányítóként parancsol: „200 méter múlva fordulj vissza!” Valameddig elmehetsz, de onnantól már valami baj van, onnantól már valami nincs rendben.

Bibliai példán szemléltetve: Ábrahám alkudozik az Úrral, hogy hány igaz emberért cserébe kíméli meg a bűnös várost.  Ahelyett, hogy megszólalna a hang: „Ábrahám, túlzásba viszed!”, arról tanúskodik a Biblia, hogy éppen ezt kellett tennie. Isten mintha még bátorítaná is az – olvasó számára meglepően pimasz – alkudozást. Hát ki ez az Ábrahám, akire Isten így hallgat, aki szempont Isten döntéseiben?

Ott van Jákob, aki nem engedi el a vele harcolót, küzd az áldásért, ameddig meg nem kapja. Micsoda erőszak… verekedni, birokra kelni az égi hatalommal! És nagyon sok további példa van, amelyek arra utalnak, hogy amikor Istennel szemben áll az ember, és a félelem nem győzi le a hitét, akkor Isten az, aki enged. Lehet, hogy Isten csak arra vár, hogy túllépjünk végre a félelmeinken?

Miről tanúskodik a jelenlegi hívő sereg élete? Mennyiszer nyomjuk be mi magunk azt a fékpedált, amelyet a félelem generál bennünk? Istennel szemben állunk, a végtelen hatalmú Úrral szemben, és olyanok vagyunk, mint a kezdő vezetők: le sem vesszük a lábunkat a fékről.

Mitől félünk tulajdonképpen? Attól, hogy mi vallunk kudarcot? Attól, hogy Isten vall kudarcot? Attól, hogy az általunk elképzelt isten nem működik, nem lehet próbára tenni, mert olyan, mint a babiloniaké, amelyet a saját népe visz kocsin? (Ellentétben az élő Istennel, aki a saját népét hordozza…) Attól félünk, hogy valakinek kivívjuk a nemtetszését a saját kegyességünkkel, a saját megélt hitélményeinkkel? Attól félünk, hogy…? Mitől?

Ott állunk a mindenható Istennel szemben, és tapossuk a fékpedált. Okunk egészen biztosan nincs rá. Csak ha a félelem győz. Természetesen minden emberben ott van a félelem a mindenható Istennel szemben. De Krisztusban nem kellene ennek átértékelődnie? A szeretet kiűzi a félelmet… ( 1 János 4,18)

Isten végtelen szeretetét és kegyelmét megtapasztaljuk ugyan, de ott beletaposunk a fékbe. Félelemből törvényeskedünk, elbújunk az erkölcs mögé, de nem tudunk a szabadsággal élni. Kérdés a mai keresztyénség számára, hogy miben áll a kegyessége.

Keresztyénként, ha azt érezzük, hogy valami üres, akkor szálljunk le a fékpedálról és tapossunk a gázra. Mert Isten mindenható, még akkor is, ha ezt ma már nagyon kevesen hiszik el…