Valamikor, még a világháló előtti ősidőkben úgy tanultuk pszichológiából, hogy a személyiség fejlődését, változását az öröklött tulajdonságok és a környezeti hatások együttesen alakítják. Igen ám, de időközben nagyot változott a világ, s bizony a „környezeti hatások”-at ma már nem olyan egyszerű definiálni, mint hajdanán. Mert azzal a pszichológusok is egyetértenek, hogy a virtuális tér, az abban való jelenlét visszahat a személyiségre, de hogy ez mit jelent pontosan, ma még nehéz meghatározni. 

Szerepjáték mint tanulási mód

Ki az, aki ne álmodott volna arról gyerekkorában, hogy világmegmentő hős vagy szépséges királykisasszony lesz? A szerepjáték, illetve a mese, a fantázia világa által létrehozott köztes tér szabad lehetőséget ad a gyermekeknek arra, hogy teljes védettségben, fantáziautazásaik vagy olvasmányélményeik során minél változatosabb szerephelyzeteket éljenek át. Az azonosulási folyamat során a gyermek igen sok mindent megtanul magáról, szembesül saját vágyaival, indulataival, kiismeri érzéseit, gondolatait, és ismeretei is bővülnek a világról, amelyben él. Egyfajta gyakorlásnak tekinthetőek a gyermekkori szerepjátékok, amelyek felkészítenek arra, hogy az élet valóságában helyt tudjunk állni.

A kamasz álmodozása is pontosan ilyen szerepjáték, csak ekkor már nincs szükség konkrét tárgyakra ahhoz, hogy végigélje a szerepeit. A kamaszlánynak nem kell játék babát ringatnia, hogy lássa magát anyaszerepben, vagy maga elé tudja képzelni egykor majd megszületendő gyermekét, a tizenéves fiúnak sem kell brummogva és szirénázva végigrohannia a játszótéren vagy az udvaron, hogy el tudja képzelni, milyen lesz az élete mentőorvosként vagy tűzoltóként.

Felnőttkorban sem veszti el a pszichológiai értelemben vett szerepjáték a feladatát, csak egyre kevesebb eszközre van szükségünk ahhoz, hogy célját betöltse: felkészítsen az adott helyzetre, a következő kihívásra. Ez a fajta lelki mechanizmus működik példának okáért akkor, amikor egy állásinterjú előtt megpróbáljuk fejben „lejátszani” az eseményeket, vagy egy randi előtt „mentő ötleteket” próbálunk kitalálni, hogyha elakadna a beszélgetés. 

Gyermek(ded) játékok?

A probléma csak az, hogy a személyiség fejlődésének klasszikus definíciójában szereplő „környezeti hatások”-ba még nem volt bekalkulálva az internet, a virtuális tér, ahol csak áttételesen ismerhetjük meg egymást. Az ember „face to face”, szemtől szemben kapcsolatokban gondolkodott évezredeken keresztül. A kommunikációs jeleink is így alakultak: nem véletlen, hogy a tekintetváltás és a szemkontaktus ennyire hangsúlyos a kommunikáció során. Míg az interneten szinte csak a leírt mondatokra tudunk hagyatkozni, addig a személyes találkozás során a verbális közlés másodrangú. Nem csak az számít, hogy mit mond a másik, hanem az is, hogy hogyan. A metakommunikatív jelek, a mimika, a gesztusok, a hangejtés, a hangsúlyozás, a testtartás, de még a szem mozgásai is információt hordoznak, s jelzéseik minősítik, sok esetben felülírják azt, amit az illető közölni akar.

Az internetes kommunikációban megpróbáljuk ugyan szmájlikkal és különböző – a magyar nyelv őreit végletekig irritáló – élőbeszédet imitáló, érzelmeket erősebben megmutató kifejezésekkel, szóösszevonásokkal pótolni a személyes jelenlétet, de mindenki tudja, hogy ez gyenge kísérlet a metakommunikatív jelek pótlására. Éppen ezért az internetes kommunikáció során sokkal nagyobb a bizonytalanság a beszélgető felek kilétét és hogyanlétét illetően. 

Fiú? Lány? 

A fent említett kérdés manapság nemcsak a szülőszobákon hangzik el gyakran, hanem a világhálón is, hiszen ami évezredekig egyértelmű volt (például a beszélgetőtárs neme, kora, hajszíne), azt az internetes kommunikáció idején közel sem olyan egyszerű megtudni. A nicknévnek vagy a személyiség jelölésére használt avatarnak ugyanis nem feladata, hogy nemre vagy korra való információt hordozzon. Még akkor sem lehetünk biztosak a dolgunkban, ha megnézzük beszélgetőtársunk adatlapját, hiszen senki és semmi nem kötelezi arra, hogy a valóságnak megfelelő adatokat írjon be a rubrikákba.

A chatszobákba belépő személyek is csak „perszónák”, olyan maszkok, amit saját valós személyünk elé tartunk az on-line kapcsolattartás során. Ennek a maszknak festünk azután arcot, bodorítjuk a haját és öltöztetjük fel. Valós személyünk kiegyensúlyozottságától függ, hogy az internetes perszóna mennyire szakad el a valóságtól, pontosabban saját, valódi énünktől, és válik Gólemmé. A pszichológiai kutatások szerint ugyanis a maszkképzés a közösségi oldalakon ugyanolyan normális tevékenység, mint a gyermeki szerepjáték. A cybertérben is egy új világ új törvényeit kell meg- és kiismerni, nem csoda, ha a személyiség nem akar védtelenül, fedetlen fővel kiállni a számára ismeretlen veszélyek elé.

Amerikai és japán katatók vizsgálatai alapján általánosnak látszik például, hogy a tizenéves kamaszlányok egyszerre több internetes perszónát működtetnek, mindig olyat, amely az adott on-line közösségnek leginkább megfelel. A kérdés csak az, hogy ez a maszk-játék mennyire rögzül, és milyen szinten hat ki a személy valós kapcsolataira. Hogy infantilizmushoz, függőséghez, egyfajta egészségtelen kompenzációhoz vezet-e, vagy megmarad egy új világ felfedezésének módszeréül, amely által tágul a személy látószöge, befogadóképessége, strukturálódik a személyisége. Általánosságban erről szinte lehetetlen ítéletet mondani, hiszen ez is – mint olyan sok minden a világon – személyiségfüggő.