Azt gondolod, a saját utadat járod? Büszkén hangoztatod, hogy neked nem számít mások véleménye, nem érdekelnek a hagyományok, nem érdekelnek mások gondolatai, te eredeti vagy, nem hallgatsz senkire, a magad gondolataid gondolod, a magad életedet éled? Ha keresztény vagy, akkor Isten közvetlenül szól hozzád, neked ugyan semmi szükséged közvetítőre, egyházra, tradíciókra?

Barátom, ki kell hogy ábrándítsalak. Mások vállán állunk mindannyian. Már az emberi nyelvet is másoktól tanulod. Mások mondják meg, hogy ki vagy. Nem önmagadban vagy, aki vagy, csakis „másban moshatod meg arcodat”. Prózaibban fogalmazva identitásodnak, önértésednek például egész életedben alapja lesz az a kép, amit a szüleid visszatükrözted rólad. Ha egy kislányt édesapja hercegnőnek lát, akkor az a kislány hercegnő lesz, egész életében! Ha viszont, leírni is fáj, békának látja, akkor meg béka lesz.

De abba is hagyom a tegezést. Hisz rám éppúgy vonatkozik mindez. Épp a minap döntöttem majdnem el, hogy a pár éve turkált bundám mégsem tetszik már. Le kellene cserélni. Erre találkoztam a liftajtóban néhány kolléganőmmel, akik álmélkodva közölték, hogy milyen szép a kabátom, milyen elegáns, és még sosem látták rajtam (évek óta hordom). Azonmód megnyugodtam, hogy a bundám szép, elegáns, jól áll. Azóta máshogy látom a bundámat, és benne magamat.

Közösségi, társadalmi lények vagyunk. És ez jó, ez az emberlét egyik adománya. Egymástól vesszük a dolgainkat. Semmit nem kell nulláról kezdenünk, mindent újra kitalálnunk. Kapjuk. Ez így jó. Életünk sokszoros tükrözések megarendszere. Naiv, aki azt tanítja, hogy nem számít, mit tükröznek vissza mások. Nézzük meg egyszer Jób könyvét ilyen szempontból! Mitől szenved a legkegyetlenebbül Jób? Nem a vagyona vagy a gyermekei elvesztésétől. Nem a felesége viselkedésétől. Nem is a betegségtől. Attól, hogy elvesztette tisztességét a közösségben. Korábban volt valaki, mert mások valakinek tartották. Kikérték a tanácsát, vezető szerepet játszott. Akkor most ki is ő? Légüres térben találja magát (29-31. fejezetek).

Be kell látnunk, hogy ha valami, akkor a keresztény közösség így működik. Még megtérni sem nagyon tudunk „egyedül” (bár elvétve akad rá példa). Amikor beszámolunk egy hittapasztalatról, legyen az akár a legfontosabb, a megtérés, már eleve a keresztény közösségtől kapott szavakat, kifejezéseket használjuk egy végső soron leírhatatlan találkozás megragadására. Azután hívő identitásomat nagyon nagy részben a hívő közösségtől kapom. Ha ők elfogadnak hívőnek, akkor én is hívőnek fogom tartani magam. Igyekszem igazodni a közösség elvárásaihoz, tenni mindazt, amit „hívők tesznek”. Ma, az aktivizmus korában ez gyakran annyit jelent, hogy nekiállok „szolgálni”, pörögni ezerrel. Minél kevesebbet törődöm magammal és minél többet fáradozom az Isten országáért, annál inkább hívőnek fognak tartani és annál inkább megerősödik hívő identitásom. Az identitásgyártás másik fő módja a MI-ŐK megkülönböztetés: mi hívők vagyunk, ami annyit jelent, hogy MÁSOK vagyunk, mint a világ. Ők istentelenek, mi istenfélők.
A kettő egyébként összefügg: mivel a világi ember önző és a saját érdekét hajszolja, a hívőnek valahogy be kell bizonyítania önzetlenségét. És mivel családja, munkája a nem hívő embernek is van, ezért a hívő megpróbálja a „szolgálatban”, az Isten népéért agyonhajszolni magát, hogy ezt a különbözést mindenáron fel tudja mutatni. Fontos állandóan igazolni: ő más, mint a többi.

És van még sok egyéb stratégia. Csak futólag említek néhányat. Például ha valaki kényszerítve érzi magát, hogy állandóan bizonyságot tegyen. Ilyenkor két eset lehetséges. Vagy sorra megnyílnak a szívek, ettől aztán szupernagyra nő a hívő öntudat. Vagy ha inkább hülyének nézi mindenki, akkor Krisztusért szenved, s ettől megint csak kivételesen derék kereszténynek fogja érezni magát.

Cinikus lennék? Nem! Az ugyan igaz, hogy nem tudunk szabadulni a szerepektől, nem tudunk teljes mértékben szabaddá válni identitásgyártó stratégiáinktól. A másoktól kapott dolgok jók, építők, fontosak, részünkké válnak, nem kell és nem is lehet elrugaszkodnunk tőlük. De hisszük, hogy van egy végső alap, egy végső Másik, akitől személyemet, embervoltomat ajándékba kapom. Ő Isten. Isten szeme a végső tükör. Ebben a tükörben kell megpillantanom igazi arcomat. Bíznom kell, hinnem kell, hogy létezik ez a szem. Még akkor is, ha Isten valósága legnagyobbrészt közvetítőkön keresztül érkezik hozzám. Az érett hit egyik ismertetőjegye talán az, hogy elkezd leválni a közvetítőkről. Elkezd rájönni: hopp, ez is csak ennyi! Meg az is csak ennyi! Ez is leginkább csak pótcselekvés. Meg az is.

Jól jönnek ilyen szempontból az identitásválságok. Az aktivista kegyesség viszont igen rosszul jön. Valaki végigpörögheti és szolgálhatja az életét anélkül, hogy egyszer is belepillantott volna a végső Tükörbe. Ezért aztán olykor Isten mindent felforgat. Jóbtól például mindent elvett, ami korábban hívő identitását alkotta. Ült-ült a szemétdomb közepén, teljesen megfosztva, míg Isten közvetlenül nem szólt hozzá. Nem mindenkinek adatik meg, mint Richard Wurmbrandnak, hogy évekig sötétzárkában ülhessen. De legtöbbünknek az is elég, ha megbolygatják identitás-építő stratégiáink némelyikét. Emlékszem, amikor férjhez mentem és gyermekeim születtek, néhány évig még templomba járni sem tudtam, nem hogy látványosan „szolgálni”. Fel kellett tennem a kérdést: mitől is vagyok én keresztény? Hisz nem csak a keresztény anyák törölgetik csemetéik orrát, mosogatnak, főznek, igyekezve türelmesen végezni feladataikat. Ha tehát mostantól úgynevezett normális, polgári életet kell élnem, és azt tennem, amit mindenki más is tesz, akkor mi különböztet meg engem? Persze sok mindent lehet erre mondani. A hozzáállás, belső attitűd, a szeretet, a türelem, az alázat, a kitartás. Higgyük el, ezt is mind-mind lehet szerepszerűen mímelni! Mígnem aztán jön egy újabb válság – például a házasságban, és depresszióba vagy hisztériába hull az engedelmes mintafeleség. És lehet ezért is hálát adni, és újra kezdeni! Lehántani egy újabb réteget, s tán egy kicsit közelebb kerülni emberlétünk végső forrásához, identitásunk egyetlen hiteles megerősítőjéhez.

A válság, az ugye jön, ránk zúdul, nem nagyon tehetünk érte vagy ellene. Egyvalamit talán mégis tehetünk annak érdekében, hogy szerepeinket és azt az igazi önmagunkat (akit magunk sem ismerünk még igazán) egymáshoz közelítsük. Ha megteremtjük a csend tereit az életünkben. Elcsöndesedhetek, átélhetem, ahogy a szerető szem lát engem. Isten tekintetének fényében sütkérezhetek. Csendben. Átélhetem, hogy tenyerén tart engem. Felemelhetem a szívem. Várhatok rá. Ettől leszek, szép lassan, valaki.