Nem, kedves olvasó, nem helyesírási hiba a cím, legalábbis nem a cikkíró hibája. A neves mexikói filmrendező, Alejandro González Inárritu legutóbbi filmjének címe ez a hibásan betűzött angol szó. Egy olyan filmé, amely egy gyönyörű élet lezárásáról szól.

Akik látták a cannes-i Aranypálma- és Oscar-várományos filmet, talán megütődnek az előző mondaton, hiszen Uxbal sorsa közel sem nevezhető gyönyörűnek, de még szépnek sem. Uxbal a 21. század eleji Barcelona pitiáner bűnözője, aki abból él, hogy illegális bevándorlókat közvetít ki feketemunkára, valamint elhunytakkal társalog megfelelő bérezés fejében. Korrupt és csaló, mégis angyali személyiség. Olyan segítő, aki mindig ott van a bajban, és a szívén viseli a rábízottak sorsát.

Persze azért elkéri, ami neki jár, de valamiféle beléégett, zsigeri szolidaritás és erkölcsösség a krízishelyzetekben túllendíti azon a ponton, amit a kimért pragmatizmus a segítségnyújtás felső határának tartana. Uxbal a film során többször is túllép önmagán, és ezt pátosz nélküli természetességgel, mondhatni kisstílűen teszi: nekimegy a rohamrendőröknek, szinte testével védi az egyik bevándorlót, amikor el akarják hurcolni, az árván maradt néger családot saját lakásába fogadja be, a kínaiak „gazdájából” szó szerint kiveri a pénzt a fűtőtestekre, hogy a tömegszállásként használt pincehelyiségben ne fagyjanak meg az emberek. Őrző-védő angyal szerepében áll gyermekei mellett, akik számára királyi eledelt varázsol a szegényes vacsorából, megvédi őket ideggyenge anyjuk őrjöngésétől, és a lehetetlent is megpróbálja, hogy helyrebillentse kapcsolatát a mentálisan kibillent nővel, hogy újra egy család lehessenek.

Az élet gyönyörű, biutiful, még ha egy kicsit hibás is. Uxbal és családja igaz, hogy napról napra él egy furcsa törvények szerint berendezett világban, de ott minden a helyén van. Egészen addig, amíg a férfi nem szembesül azzal, hogy mennyire törékeny az élet. Hogy az ember halandó. És nemcsak az alagsorban éjszakázó kínaiak, hanem ő, Uxbal is, a külvárosiak angyala, gyermekei és félbolond felesége védőszentje is meghalhat. És nem is soká, hanem hamarosan, mert előrehaladott prosztatarákot diagnosztizálnak nála.

Uxbal nem tudja elfogadni a halált. Képtelen a kapcsolásra, a sebességváltásra. Úgy érzi – jogosan –, hogy halálával cserbenhagyná a rábízottakat, s ezért görcsösen ragaszkodik az élethez. Mindent megtesz azért, hogy szűkre szabott földi idejében előre gondoskodjék gyerekeiről, feleségéről, de jól látható, hogy ez az igyekezet hiábavaló. Szükség van egy másik angyalra, aki átveszi a haldoklótól a feladatokat. És az angyal időben érkezik. Pontosabban már ott van, hiszen a kitoloncolt férjét elvesztő néger asszony Uxbal lakásában él már a gyermekével, amikor beteg szállásadója a segítségére szorul. Persze a fekete angyal is megkísértetik, de erős marad. Elég erős arra, hogy vállalja azt az őrző-védő szolgálatot, amit Uxbal rátestál.

 Sebességváltások Inárritu filmjeiben

A cannes-i Aranypálma- és az Oscar-jelölés ellenére a szakma elég fanyalogva fogadta Inárritu új filmjét. Történhetett ez azért is, mert a Bábel után majd’ négy évet kellett várni a Biutiful bemutatójáig, s ami igaz, az igaz, a 21 gramm és a Korcs szerelmek után mindenki valami zseniális, vagy legalább „inárritus” filmet várt. Olyat, amelyben hozza a tőle jól megszokott és zseniális operatőri munkával kivitelezett fragmentumos szerkesztési elvet, a sok szálon vezetett, majd szintézisbe összefutó cselekményláncolatot, amelynek bogozgatásával a néző olyan mélyen belemerül a történetbe, hogy csak akkor eszmél fel, amikor a stáblistát látja megjelenni. És természetesen az előző filmekben szereplő, díjakat beseprő Gael García Bernal, Sean Penn, Benicio Del Toro, Charlotte Gainsbourg, Brad Pitt és Cate Blanchett után megint csak valami nagyágyút vártunk. A szereplőválasztás vitathatatlanul ismét bejött, hiszen az Uxbalt alakító Javier Bardem a tőle megszokott szintet hozza: majdhogynem rezzenéstelen arccal játssza végig a több mint két órás filmet (úgy, hogy majd’ minden jelentben vásznon van), szinte eszköz nélkül juttatja el a nézőt a katarzis-határig.

A színészválasztás telitalálatán kívül azonban szinte semmiben nem emlékeztet a Biutiful Inárritu előző nagysikerű filmjeire. A kerettől eltekintve lineáris a történetvezetés, szinte szájbarágós a cselekmény, amelyben csaknem minden hézagot kitölt a rendező. Nincsenek éles snittek, helyszín- és idősík-ugrások: minden ma van, most történik, ebben a jelenvaló világban. Kivéve a keretet. Ahol a soha nem látott, rég meghalt apa, és a halálon éppen átlépő fia (Uxbal) találkozik. Az angyalok terében, ahol minden hófehér, ahol a mi gyönyörű szép életünk nem tűnik többnek, mint egy felböfögött bagolyköpet. Abban a térben, ahol apa és fia elindulhat együtt a szűzhavon. Hogy hova? Mi, a nézők nem tudhatjuk, ők viszont látják, merre kell menniük.

Úgy gondolom, egyvalamit nem vesznek észre a fanyalgó kritikusok: Inárritu pontosan arról beszél most is, mint amiről minden eddigi filmjében. Hogy van egy pillanat, amikor kizökken kerekeiből a világ. Amikor sebességet kell váltani, mert a korábbi fordulaton nem működik tovább az életünk. Ehhez a kizökkenéshez elég egy baleset, egy szerelem vagy éppen a betegség. Rögtön másként látjuk önmagunkat, a környezetünket, és más lesz a viszonyunk az égi vadászmezőkkel is, ahol majd soha nem látott atyáinkkal találkozhatunk.