A srácok aznap este is a megszokott téren gyülekeztek. Petya, Gabi, Csömör és Rojál minden hétvégén itt várták, hogy megkapják a legtutibb buliinfókat, aztán irány az éjszakába. Nagyon eltérő személyiségek voltak, valami mégis összetartotta őket. Gabi gazdag családból származott, vagyis olyanból, amelyre teljes joggal aggatják az újgazdag jelzőt. Mindene megvolt, így nem az iskolától remélt lehetőségeket és kitörési pontot a nagybetűs életbe. Rojálnak szintén nem kellett szégyenkeznie, ha anyagiakról volt szó. Az apja valamilyen magas rangú akárki volt az egyik minisztériumban, így az ő családjuk sem szűkölködött a földi javakban – és ami azt illeti, beképzeltségben sem. Aztán ott volt Csömör, a lopás királya, aki már fiatalon megtanulta, hogyan tud a jég hátán is megélni. Rojál jobbkezeként minden balhéban benne volt, és képes volt a leghúzósabb szitukból is kidumálni magát. Végül pedig ott volt a szűkszavú Petya, a rajzmester, akit könnyen bele lehetett rángatni mindenféle zűrbe. Szerencsére ő ilyenkor is jórészt megmaradt higgadt, objektív külső szemlélőnek, ami nem egyszer bizonyult hasznosnak. Mióta édesanyja meghalt, apja pedig lelépett nélküle külföldre, nagyanyjával élt, épp olyan szerény körülmények között, mint amilyen szerénység rá is jellemző volt. Ami összehozta a négy jómadarat, az talán a koruk volt – a szó mindkét értelmében: mindannyian 18 körüli, az élet küszöbén álló fiatalok voltak egy rohamléptekkel változó történelmi időszakban. Persze ez utóbbit akkor még nem igazán tudták, az előbbit viszont próbálták maximálisan megélni. 

Nem úgy, mint Petya és Gabi két osztálytársa, Zsófi és Ságodi. Ők ugyanis épp fordítva élték meg fiatalságukat: balhék és bulik helyett szívesebben foglalkoztak politikával és tanulással, hogy aztán a várva várt új rendszerben, egy-egy neves egyetemet elvégezve, hasznos és feltörekvő tagjai lehessenek a társadalomnak. Zsófi ennek ellenére – vagy talán épp ezért – tetszett Petyának, és ez a vonzalom idővel viszonzásra is talált. Mielőtt azonban románcuk beteljesedhetett volna, a lány Franciaországba utazott, mert karrierjét fontosabbnak érezte holmi szerelemnél. Petya nem követhette, hiszen időközben belevágott a srácokkal egy „tuti bizniszbe”, amit nem hagyhatott csak úgy ott. Már csak azért sem, mert bár a nemzetközi vonatjegy-hamisítás nem volt éppen veszélytelen mutatvány, kétség sem fér hozzá, hogy jól fialt. A pénz pedig kellett, hogy saját lábra tudjon állni, és ne kelljen tovább Boci mamán élősködnie. Aztán valami mégis közbejött. Miután összetörte ballagásra kapott Zsiguliját, Petyának sürgősen nagyobb összeghez kellett jutnia, ezért – Gabival együtt – úgy döntött, hogy kiszáll, és elkéri Rojáltól az őt illető részesedést. Mielőtt azonban a kocsira költhette volna a pénzt, Gabival új ötletük támadt: elmennek Amsterdamba! A bécsi átszállás alatti várakozás azonban újabb fordulatot hozott: Gabit elkapták a rendőrök lopásért, így Petya egyedül folytatta az útját, de a cél immáron Párizs és Zsófi szíve volt. A nagy egymásra találás után azonban a fiú visszaviharzott Magyarországra, mert aggódott idős nagymamája miatt – mint kiderült, nem alaptalanul. 

Török Ferenc 2001-ben készült filmje, a Moszkva tér, nagyon érzékletesen képes bemutatni a rendszerváltást közvetlenül megelőző időszakot az akkori fiatalság szemszögéből, ám karakterrajzainak köszönhetően jóval túl is mutat az adott korszakon. A filmet záró monológ a bő tíz évvel idősebb Petya szájából sokat elárul a fiatalok felnőtté válását meghatározó akkori és sajnos azóta is tartó tendenciákról. Nézzük, milyen lehetőségekkel indultak az életbe a Moszkva tér érettségiző srácai és lányai, és mi lett belőlük egy évtized elteltével! 

Ságodi két egyetemen is bizonyított, ám doktori képzését már az Egyesült Államokban végezte, ahol – látva az itthoni viszonyokat – ott is ragadt egyetemi tanársegédként, egy nagyobb karrier reményében. Zsófi Franciaországban maradt, és ugyanazt csinálta, mint hazájában: elit körök társaságát kereste, ahova bekerülve egyrészt kamatoztathatta tudását, másrészt jómódú és elismert férjet talált magának egy negyvenéves antropológus személyében, akinek farvizén ő is ismertségre tehetett szert. Így nyugodtan mondhatjuk, hogy az ő karriere is sínen volt. 

Ami a négy jómadarat illeti, túl sok meglepő velük sem történt. Rojál még mindig a különféle balhék és alvilági bizniszek területén mozgott, így nem csoda, hogy az utolsó hírként egy alapos helybenhagyást kapunk róla, melynek során szerb „üzlettársai” szó szerint félholtra verték. Gabi használt autókat értékesítő apja nyomdokaiba lépve – ám konkurenciát mégsem jelentve az öregre – autókölcsönzőt nyitott a Balatonon, és vígan élte életét. Mindkettőt bőven volt miből megtennie. Talán Csömör az egyetlen, akiből elsőre nem néztünk volna ki ilyen folytatást: ő ugyanis annyira otthonosan mozgott a különböző lepukkant kocsmákban, hogy összeszedte magát, és végül nyitott egy sajátot. A hamburgerből minden savanyúságot kidobáló Petya szavait önmagáról pedig talán érdemes szó szerint idézni: „Velem mi van? Semmi. Most például k*rva éhes vagyok, úgyhogy mindjárt beugrok a Mekibe kajálni. Nyomok egy kergemarhás burgert sült krumplival. Lehet, hogy megeszi az agyamat, de legalább nincs benne csalamádé.” 

Nem szeretném túlerőltetni a párhuzamot az itt vázoltak és a mai kor között, egy pillanatra azonban érdemes körülnézni és megfigyelni, hogy mi változott azóta – a hamburgereken kívül, persze. Abban talán mindannyian egyetértünk, hogy a fiatalok helyzete manapság még nehezebb, vagy legalábbis szemernyit sem könnyebb, mint bő húsz évvel ezelőtt, így fájó szívvel kijelenthetjük, hogy a rendszerváltás ezen mit sem tudott segíteni. Mindezzel azonban nem azt akarom mondani, hogy egy újabb ilyen fordulatra lenne szükségünk. Nem hiszem, hogy egy újabb rendszerváltás bármit is megoldana. Viszont egy erőteljes szemléletváltásnak nagyon itt lenne az ideje!