Jövőre lesz tíz éve, hogy vezetek. Nem túl sűrűn ülök kormány mögé, de ha mégis, akkor általában nagy távolságokat teszek meg – mindeddig balesetmentesen. Mégis, amikor tanultam, szinte minden vizsgának kétszer kellett nekimennem. (Talán nekem egyszerűen több időre volt szükségem, vagy csak azért, mert nem voltam hajlandó lefizetni senkit a rettegett és előre beharangozott pesti vizsgáztatók ellenére sem…) Az első forgalmi vizsgámon például annyira izgultam a ceglédi piacnapi forgatag közepén, hogy kapásból sikerült egy stoptáblától harmadikban elindulnom. Ez kisebbfajta csoda egy picike benzines Matízzal. De addig tapostam, míg sikerült. Mellesleg megjegyzem, nem ezért buktam meg. A vizsgáztatóm és az oktatóm a madarak vonulásáról beszélgetve talán észre sem vették. Akkor megtanultam, hogy valószínűleg mindent el lehet végezni másmilyen sebességen, mint mondják, csak nem ildomos.

Eszembe jutnak gimis korom ismerősei, akik meggyszedési tempója a következő volt: tíz perc lassú, kelletlen, félkezes munka, öt perc cigi az árnyékon. Ez is ilyen pont: meg lehet csinálni, csak így nem ildomos.

Ildomos: szeretem ezt a szót. Nem csak az rejlik benne, hogy nem illik (megszólandó), hanem az is, hogy nem célszerű és nem praktikus, nem visz előrébb.  Nem ildomos például futtában gyereket nevelni, ismerkedni, vagy futtában beugrani a templomba egy alkalomra, mert valószínűleg a legfontosabb részek fognak kiesni a futásunk közepette: a megérintés és a minőségi idő. Ugyanígy nem lehet elrohanni az alkotást. Ugyanakkor nem ildomos ezt a lelassult attitűdöt vinni magunkkal bevásárolni, dolgozni, feladatokat ellátni.  „Pörgés van” – szoktuk mondani.

Ezek a sebességek szokták a legjobban idegesíteni az embereket egymásban. Talán engem magamat is. Könyvtárba például kifejezetten azért nem szeretek járni, mert oda nem lehet csak úgy beugrani, mint a gyorsétterembe. Nekem még könyvet nem adtak ki könyvtárosok úgy, hogy az ne került volna legalább negyven percembe. És milyen zavaró, amikor egy sietőt feltart a járdán egy épp lazító és fordítva: milyen rossz, amikor egy „idegbeteg” átgázol rajtunk.

Nagyon fontos ez a rugalmasságunk, hogy tudunk ilyenek és olyanok is lenni. Ez, azt hiszem, a mai viszonyok között az egyik leghasznosabb, legéletre-válthatóbb kompetencia. Egyben azt is jelenti: nem pörög az ember előre valamin, vagy utólag valamiért, és nem is lazsál, hanem mindig az adott helyzetnek megfelelően értékeli a körülményeket és szabályozza a sebességet. Erről is szól az én olvasatomban a Prédikátor könyve, amikor arról beszél, hogy mindennek rendelt ideje van az ég alatt. Hasonlóan ide tartozik Pál apostol mondata is: tudok szűkölködni és tudok bővölködni. Jöhet sokféle körülmény, alkalmazkodom munkatempóban, teherbírásban, de(!) nem az értékeimben és meggyőződésemben.

Amikor egyszer a városból kimerészkedtünk a Matizzal és egy addig számomra elképzelhetetlen sebességgel ráálltunk a négyes főútra, többször elmondta az oktatóm, hogy a legjobb, amit tehetek, ha alkalmazkodom a forgalom ritmusához. Engem felidegesített egy mögöttem villogó és türelmetlenül rám közelítő román terepjáró – alattam a kis Matiz ilyen sebességnél már alaposan szétesés-gyanús hangokat adott – annyira, hogy majdnem elfelejtettem lehajtani az útról ott, ahol megbeszéltük. Azóta figyelek, ne akarjak annyira alkalmazkodni, hogy még az utamtól is eltérítsenek. Mert a körülöttem utazókon kívül azért ami első renden meghatározza a sebességemet, az a cél, ahova jutni szeretnék.

Azóta ha ilyen ideges levillogós sofőrrel akad dolgom, igyekszem elengedni és megnyugtatni magam: „Biztosan szülni viszi a feleségét.:”